2026.05.26. Utolsó levél
Kedves Exférjem!
Nem hittem hogy végre eljön az idő,hogy ezt így leírhatom.
Ma felöltöztem kicsit csinibe, hiszen mégis csak bíróságra megyünk, nem mehetek szakadt farmerben és sneaker cipőben.
Hívtál,hogy mindjárt itt vagy értem, majd pár perc múlva láttam az ablakból a kocsidat.
Kiszálltál, kinyitottad az ajtót nekem, majd megkérdeztem hogy nincs e kedved megnézni az anno még közös macskánkat, hátha megismer még. Ezért visszamentünk a házba, a cica köszönt neked, de inkább csak szaglászott, szerintem megismert. Megjegyezted hogy jó sokat fogytam, pedig azóta egy kilót sem, hogy elváltak útjaink.
A kocsiban meséltünk, én a barátokról,bulikról, fura pasis sztorikról, te az új családodról, állataitokról meg a csodás kis életedről. Kicsit éreztem az illúziót körülötted, minden szavad mögé látva érzékeltem a valóságodat. Mondtad, hogy neked már ez nem menne mint nekem, a bulik és pörgés és hogy neked a nyugi kell. Érdekes, eddig mikor együtt voltunk fordítva volt ez nem rémlik? Mosolyogva hallgattam a meséket amiket nem tudom hogy azért osztottál meg velem, mert tényleg meg szeretted volna, vagy csak a kínos csendet akartad így elkerülni. Na mindegy, nem bántam. Alapjáraton nem feszengtem melletted, még most sem.
A bíróság épületében is viccelődve jókedvűen várakoztunk, mintha nem éppen válni mentünk volna. Ez is amúgy annyira tipikus mi.
A bírónő kérdései kicsit megviseltek,bevallom. Nem esett jól visszaemlékezni hogy mikor is kezdődött a kapcsolat, az élettársi viszony, mikor romlott meg. Egymással szemben ültünk. A bírónő megkérdezte tőled hogy “ a házasságot akkor összességében milyennek gondolja,jó volt? “
Megütött téged is ez a kérdés, láttam. Szemembe néztél, válaszoltál hogy igen jó volt. Abban a pillanatban az egész 10 év szakadt a vállamra, és összegyűlt gombócként a torkomban. Nem bírtam visszafojtani és bekönnyeztem. De nem tudom, hogy azért mert ezt mondtad, vagy azért mert nekem az volt az első gondolatom, hogy nem. Láttam a reakciódat, ahogy megfeszülsz a könnyeim láttán, hiába próbáltam elrejteni előled.
Mikor pár percre el kellett hagynunk a tárgyalótermet, bocsánatot kértem az elérzékenyülésért, te pedig azt mondtad hogy igazából az zavart, hogy nem tudtál odajönni hozzám. Aztán amúgy nevetgéltünk az “oldalivás” meg a “szalonna” közös vicceinken amit úgysem fog megérteni senki más. Nevetve mentünk vissza a tárgyalóba, a bírónő megkérdezte, hogy biztos el szeretnénk e válni, mert hogy olyan jókedvűek vagyunk. Valóban nem lehettünk megszokott látvány, de nekünk ketten nincs közös jövőnk.
A tárgyalás lezajlott, megszakítottuk a házasságunkat. Utána elsétáltunk fagyizni, még beszélgettünk. Hazafele a kocsiban, hangosan szólt a metál és nem is tudom milyen country zene keveréke, majd a Linkin Park Emptiness machine zenéjét üvöltöttük torkunkszakadtából, önfeledten.
Hazaértünk hozzám, nem szálltál ki, ököl pacsival elköszöntünk és ennyi volt.
Talán itt láttalak utoljára, ahogy rám nézel a vezetőülésről. Itt jó érzés járt át. Te mész a te utadon, én az enyémen. Örülök, hogy egy kicsit osztoztunk ezeken az utakon. Még ha bánt is, fáj is sokszor és nehezen engedem el a csalódást, meg mikor néha téged okollak, pedig ugyan úgy én is benne voltam a kapcsolatban, csak mindig könnyebb a másikat okolni.
Azt hiszem több mint tíz éve, abban a kocsmában, azon a padon, amikor elkaptam a pillantásodat, aláírtam egy szerződést egy démonnal, és lejárt a tíz évem, csak hogy én nem az ördögnek adtam el a lelkemet, hanem Neked.
De ne aggódj, elcsípem azt a démont, és visszaszerzem teljesen ami az enyém, csak lehet hogy kicsit tovább tart, mint magamnak is bevallanám.
Minden jót,
Az első feleséged
