A kapitány elforditotta a gépet, hogy kikerüljünk a bomba hatósugarából, de hiába fordultunk épp az ellenkező irányba, hiába hogy fényes napvilág volt a kabinunkban, hatalmas villanás szökött be hegesztőszemüivegüink fekete kerete alá, és a kabint átható fény árasztotta el. Az első villanás után levettüik a szemüveget, pedig a fény még akkor is ott terjengett: kékeszöld fény világitotta be körülöttünk az eget. Iszonyatos erejű lökőhullám rázta meg orrtól farokig a repülőnket. Ezt négy másik követte gyors egymásutánban, mindegyik úgy hangzott, mint valami ágyúlövés, amelyek különbözö irányokból érték a gépet.
Farokmegfigyelőink óriási tűzgömböt láttak kiszakadni mintegy a föld gyomrából, amely roppant fehér tűzkarikákat pöffentett. Utána hatalmas bíbor tűzoszlopot láttak, tízezer láb magasat, szemkápráztató sebességgel az ég felé törni.
Mire gépünk ismét az atomrobbanás irányába fordult, a bíbor tűzoszlop elérte repülési magasságunkat. Negyvenöt másodperc telhetett el csupán. Szavunk szegetten néztük, amint meteor gyanánt feliramodik, meteorként, mely a földböl jön és nem az űrből, és egyre elevenebb lesz, mire feljebb fúrja magát a fehér felhők közé. Már nem füst vagy por, vagy tűzfelhő volt. Eleven valami, egy új élőlényfajta, amely hitetlenkedő szemünk láttára született.
Evolúciójának egy fokán, másodpercek alatt ugorva át évmilliókat, óriási, szögletes totemoszlop formáját öltötte ez a képződmény, alapzata vagy három mérföld széles lehetett, a csúcsánal egy mérföldessé keskenyedett. Alja barna, közepe borostyánsárga, teteje fehér. De élő totemoszlop volt, a belevésett számtalan groteszk maszk iszonyú grimaszokat vágott a földre.
Azután, amikor már épp úgy tűnt, hogy ez a valami végső állapotába jegecesedett, hatalmas gomba bújt ki a tetejéből, s ettől az oszlop magassága negyvenötezer lábnyira növekedett. Ez a gombatető még elevenebb volt, mint maga az oszlop, habos fehér tajtékként fortyogott és bugyborékolt, felfele örvénylett, majd a föld felé zúdult, mintha ezer és ezer gejzír egyesült volna benne.
Az elemek dühével tombolt, mint valami láncait rángató szörnyeteg. Néhány másodperc múlva le is tépte magát gigászi törzséről, és káprázatos sebességgel vitorlázott föl a sztratoszférába, vagy hatvanezer láb magasba.
Ám alighogy ez bekövetkezett, újabb, ezúttal kisebb gomba türemkedett ki az oszlopból. Mintha csak új fejet növesztett volna a lefejezett szörny.
Αz első gomba alakot νáltoztatott az ég kékjén, virágformát öltött, melynek óriási szirmai lefelé pöndörödtek, sárgásfehéren kívül, rózsásan belül. Amikor vagy kétszáz mérföld távolságból utoljára pillantottunk rá, még mindig ezt az alakját őrizte. A sokszínű, fortyogó oszlopot is látni lehetett még a távolból, mint összegabalyodott szivárványok roppant hegységét, vajúdóban. Végtelen sok eleven anyagból tevődhettek össze azok a szivárványok. Az oszlop remegő teteje iszonyatos magasságba emelkedett a fehér felhők között, valamely rettentő őskori kreatúrának rémlett, fodorral a nyakán, és ez a habos fodor minden irányba kiterjeszkedett, ameddig csak a szem ellátott.
(Részlet a helyszíni beszámolójáért Pulitzer-díjat kapott William Laurence újságíró cikkéből, amely a New York Times pár nappal későbbi számában jelent meg Mai célpont: Nagasaki címmel).
— magyar változat: Gy. Horváth László: Japán kulturális szótár (70–71. old.)