Dráma
Habár már sétáltam fél órát az esőben, vettem egy meleg fürdőt, majd beszéltem a családommal, még mindig ideges és csalódott vagyok. Ezt az érzést nem lesz egyszerű kiűzni magamból. Na de kezdjük az elején.
Délelőtt elmentem az International House-ba, hogy kijelentkezzek Dániából. Hatalmas tömeg, óriási fejetlenség, de egy kis talpraesettséggel 15 perc alatt végeztem. Szuper, máris hasznos volt a napom!
Kihasználtam az alkalmat, és hazafele bementem 3 sportboltba is, hogy kézilabdát vegyek Gerinek. Óriási csalódás, hogy a 3 boltban összesen 2 féle férfi labdát árulnak, csak Selectet, és abból sincs választék. Jó, ez azért még nem a világ vége.
Örömmel látom, hogy még csak 11:35, ami azt jelenti, hogy 12:00 előtt be tudok érni az egyetemre az International Office-ba aláíratni a papíromat. 11:50-re ott is vagyok az iroda előtt, de már mindenki ebédszüneten van. Nem vagyok boldog, jobb lett volna egyben letudni mindent, de még ez is túlélhető.
Ebédelés alatt egy kis lazítás, majd nekiállok tanulni. ~14:00 körül már ír Bence, hogy nem lehet belépni a Neptunba. Ugyanis 16:00-tól tárgyfelvétel volt. 14:30-kor végre beenged. 5 percenként nyomogatom, hogy ki ne dobjon. 15:58, nagyon hosszan tölt. Még mindig tölt. Már elmúlt 16:00, de még mindig semmi. Végre tölt. Ééééééssss: “Service is not available” Itt azért már kezdtem kiborulni. Több ezredik próbálkozás után 16:20 körül végre bejutottam. Alapvetően mindent sikerült oda felvennem, ahova szerettem volna. Kivéve egy tárgyat: Szakszem 1. Félév közepe óta azon levelezem a tanár és a munkahelyem között, hogy milyen témákból lehetne írni, esetleg továbbfejleszteni TDK-ra, vagy valami. És persze, hogy mire bejutok, addigra ez a Tanárnő már betelt.... Elismerem, hogy itt azért már igazán kiborultam, de 1. még nem adtam fel, hogy bejutok, 2. Barbi megnyugtatott, hogy ez még nem a világ vége, mert így is meg lehet csinálni amit elterveztem, csak persze kevésbé szerencsés így, mintha csak egy tanárral kéne dolgoznom.
Ahogy ebből lehiggadtam már is betelepedett a gombóc a gyomromba: 18:00-tól kézimeccs! Nem kicsi a tét: a világbajnokságon való bennmaradás egyben Olimpiai selejtezőt is jelent, kiesés esetén azonban gyakorlatilag minden elúszik. (rövid és szubjektív összefoglaló következik a meccsről)
Ilyen borzalmas kezdést nem gyakran látni. Eltelik 15 perc, és már azt beszéljük Anyukámmal, hogy nézni se kéne, mert magunkat kínozzuk... 20. perc környékén egy újabb erőlködős támadás után Tomori nekiugrik a falnak, faultolják, majd olyan következett, amit még soha nem láttunk: a kőkemény Tomori Zsuzsa teli torokból üvölt. És nem a hangerő, hanem a hangsúly volt ijesztő: “a térdem, a térdem!”. Csak attól, hogy hallottam és néztem, hogy mennyire szenved nekem is bekönnyezett a szemem, és még most is kiráz a hideg, ha rágondolok... Zseniális, elvesztettük az egyik legjobb játékosunkat, nem csak a VB-re, de valószínűleg a szezonra is. Ezután olyan történt, amit azért ritkán látni. -6 gólról átvettük a vezetést. Ilyen 15 percet szerintem még nem produkált a válogatott soha. Összeállt a védekezés, bejöttek a támadások, és véégre volt kapusteljesítmény is. (20 percig nem is volt védésünk....). Egyértelmű, hogy rosszkor jön a szünet, de hát ezt innen már meg kell nyerni! Második félidőt legalább olyan rosszul kezdjük, mint az elsőt. Erőlködünk, egyéni akciók vannak, semmi nem jön össze... De! Már nem fiatal, épphogy visszatért, na de hát mégiscsak Görbicz Anitának hívják! 3 óriási és létfontosságú gólt lő, de az utolsó lövésbe belesérül a térde. Nem olyan komoly, mint Tomorinak, de azért bicegve tud csak lemenni. Amennyire felspannolta a csapatot Tomori sérülése, annyira visszavetette őket Görbicz-é. Nincs csapatjáték, a szélsőink mintha nem is léteznének, és úgy összességében, mintha semmi elképzelése nem lenne a játékosoknak (és persze a kapitánynak...) arról, hogy miről is szól ez a játék. Így persze nem meglepő, hogy a végig foggal-körömmel küzdő lengyelek átvették, majd megőrizték a vezetést. A vége: Lengyelország 24 - 23 Magyarország. 1 iciripiciri, de mégis nagyon fájó gól választott el minket az olimpiai selejtezőtől. (még van minimális esélyünk, de hát nem erre kéne játszani...)
Idegroham, csalódottság, düh, még nagyobb csalódottság. Sétáltam fél órát a zuhogó esőben, vettem egy forró zuhanyt, beszéltem a családommal, hallgattam zenét, és most írom a blogomat, és végre úgy érzem, hogy kezdek lehiggadni. Mindenesetre ma már semmi hasznosat nem fogok tudni csinálni, berakok valami filmet, hogy elterelje a figyelmemet. Holnaptól a tanulásra kell erősen koncentrálni, hisz pénteken vizsga, ma gyakorlatilag semmit nem haladtam, és nem állok jól egyelőre...