Olyan jóféle csönd
van bennem, hogy egyszerűen nincs mit naplóznom. Tegnap úgy aludtam el, hogy a nyitott ablakokon át behallattszott, hogy pár házzal arrébb tombolva születésnapoznak. Az egész falu hallotta, és lehet, hogy az egész falu ott is volt. Én meg elaludtam. Nem zavart a zaj, mert belül valami a helyére került. Olvastam egy férfiról, aki az anyjával élt, nem volt senkije és amikor az anyja nyolcvan valahány évesen meghalt, a férfi idősotthonba vonult, hogy gondoskodjanak róla. Nem nőtt fel soha. Akkor sem, amikor végre volt választási lehetősége. Volt egy eset a napokban, egy halvány emlék, apró beidegződés. Anyámnak sosem lehetett fontos dolgokat elmesélni, nem lehetett rá támaszkodni. Ha valamit elmeséltem, rögtön kiderült, hogy az én hibám, hogy a dolog úgy történt ahogy. Hiába vágytam az érzelmi biztonságra, nem tudta megadni. Csak fájdalom és magány maradt a beszélgetés után. Aztán persze már nem meséltem semmit. De hébe-hóba, amikor óvatlan voltam, mert annyira de annyira kellett volna, hogy beszéljek valakivel, akinnek fontos az életem, akkor elkottyantottam valamit, és akkor megint... ugyanaz...újra. Csakhogy, ellentétben azzal ahogy anyámmal ment a forgatókönyv, Logannel kibeszéltük utána ezt a dolgot. Alaposan ahogy kell. És ettől valami komoly dolog történt megint, hogy nem én vagyok a hülye, hogy anyámmal is így kellett volna történnie. Mondjuk anyám szegény valószínűleg csak arra koncentrált, hogy szögezzük le, hogy nem az ő hibája, szembesítsünk engem azzal, hogy én rontottam el, ez fontosabb volt mint az öröm a bizalomért. Én azt hiszem, kihasználtam az elmúlt két évet és rengeteg minden lelki allergiám csökkent. Mert egyes dolgokban az ember maradhat túlérzékeny vagy alulfejlett. Persze nem én, én nagyszerű vagyok :DDDD
