2. parancsolat: “Ne rajongj!”
Az a bizonyos ember, aki annak idején azt mondta nekem, hogy “és írjál, Balázs”, azt is mondta nekem, pontosabban írta a korábbi blogomban kommentként, hogy “ne rajongj, nem vagy már gyerek”. És mondta mindezt azért, amiért azt írtam az SZFE felvételi utáni posztomban, hogy mennyire zavarba hozott engem az a közeg, ami ott fogadott engem. Azok az emberek, akik a híreket mondták esténként, hirtelen engem vizsgáztattak, én meg 18 évesen ezzel még nem nagyon tudtam mit kezdeni.
Ma pedig rá kellett jönnöm, hogy én bizony a mai napig rajongok (és amikor ezt a szót leírtam, az RTL+-on a Jóbarátokban Ross éppen azt mondta: “most én sem rajongok magamért”), csak éppen nem emberekért, hanem a közegért. Történt ugyanis, hogy a mai munkanap egy “tanulmányi kirándulással” végződött, mivel újdonsült partnerünknél, az AMC-nél voltunk gyárlátogatáson. A stúdiók világa mindig felvillanyozott, nem véletlenül, annak idején díszlettervező akartam lenni. Bár sosem hozott lázba semmilyen sportközvetítés, a Sport TV set-jei attól még díszletek, tele apró kis szemfényvesztésekkel, pont olyanokkal, amiktől szerethető számomra a televíziózás. Az egyik sarokban felépített konyha díszletből vacsora gyanánt egy kis frissen készült sütemény is járt, mégsem ezek a momentumok késztettek írásra.
Amikor megérkeztünk a kis céges delegációnkkal a stúdióba, az éppen zajló gasztro-műsor felvételét figyelték páran, majd mikor megálltunk mögöttük, egy ismerős arc üdvözölt minket, akinek ha 14 évvel ezelőtt valaki kimondta a nevét, mindenki a Big Brotherre asszociált volna, pár évvel később pedig a Playboyra. Amint megfordult és kezet fogott velünk, elkezdett egy szinte levegővétel nélküli monológot, amit néha csak azért szakítottunk meg kérdésekkel, hogy az életfunkcióit azért fenn tudja tartani, televíziózásról ugyanis megállás nélkül tud beszélni. Olyan múltbéli sztorik kerültek elő aktuális televíziós jelenségek magyarázatára, amiket én tényleg csak szájtátva tudtam hallgatni. Reggeli, Megasztár, Big Brother - csak pár olyan hívószó, amiket csak ki kell ejtenie a hűséges hallgatónak, és garantált a legalább 15 perces anekdota, minek hallgatása közben az ember nem tudja elfelejteni, hogy ez az ember egy azok közül, akik annak idején megcsinálták azt a magyar kereskedelmi televíziót, amit én 18 évesen úgy megkívántam, hogy azóta is attól koldulok.
Egy tizenvalahány éves díszletterv az én tollamból. Saját “fejlesztésű” reality monumentális díszlete ez, szerénytelen GbZ felirattal
A nap megkoronázásaként végül úgy alakult, hogy a gyárlátogatásról ő vitt vissza a városba, így volt alkalmam pár hívószót kimondani még, amire akadt még pár történet a stúdiótól az Árpád hídig.
