Nem vagyok isten – csak megtévesztettek
az istenek, kik álmot szőttek rám.
Héthúrú hárfán pengetett az Érzelem,
s a szerelem lett legvégül Aphrodité tréfája.
Héraklészként vittem vállamon az eget,
de nem az istenek parancsára –
te súgtad: „Bírd ki, ez csak egy próba.”
Aztán hátat fordítottál – s elhagytál.
Megvívtam a lélektelen Hidrával:
minden levágott feje helyett
kettő nőtt – és mind a te hangodon sziszegett.
Vágy és emlék – két kígyó, egy test.
Az alvilág kapujáig mentem,
nem mertem visszanézni rád.
Kerberosz szemében ismerős láng lobogott –
a haragom, a bánatom és a dacosságom.
A kentaurok vére szennyezte be
a hitemet, mit szentnek hittem rég.
Nem nyilaim fogyatkoztak meg –
hanem a célok, melyeket érdemes volt célba vennem.
Athéné már nem súg – elhagyta a vállam,
csak Árész kacag az összes elrontott csatámban.
Apollón némán simogatja hárfáját,
és azóta minden dalom halkabban szól.
De még állok. Bár térdemre csorog
a kiontott önbizalom.
Sok a seb, de már meg sem számlálom –
a legtöbb tőled fakad.
Nem rengettem eget ugyan, s nem mozdult el miattam a föld,
de reccsent bennem valami. Eltört.
Ugyanakkor kibírtam az égzengést, és ember létemre itt maradtam.
Jutalmamként megkaptam újjászületett énem – s a szerelmem.
