Efe Duyan: Egymáshoz
mint tengerészcsomóval, amit igazából egészen könnyű kioldani ha az ember a zsinór megfelelő végét húzza vagy mint cikázó csírák, talán úgy néha egy lehangolt zongora hangján allegro ma non troppo néha egy sziklaszirt széléről a mélybe tiszta erőből száradó ruhák színes sávjaival anélkül, hogy elhagynánk a környéket mint kontinensek, mik apró lépésekkel mozdulnak el, egyazon időben ahogy egy iskolai egyenruha legfelső gombja mennyi ideje — mint két vedlő kígyó: minden évszakban, újra kíváncsian, sötétjében egy mély óceánnak de úgy is, mint a reggeli kávé mint egy megszokás jó erősen, hála a Japán Ragasztónak mely ujjadra csöppent, vagy épp a vasárnap reggel nyugalmával ünnepnapok alumíniumfóliájával melyet a virágárus a csokor alja köré teker ha nem akad más
együtt a hidrogén- és oxigénatomok szerény mozgásával, miközben csodálattal tölt el, hogy lehet mégis van élet egy nemrég felfedezett bolygón a mérleg két karjának egyensúlyával nem is gondolván arra, hogy nem vágyunk semmilyen egyensúlyt elérni olyan állatok szarvával melyeket nem lehet megszelídíteni, kabócák álmában, melyek nem hagynak nyugodni mint a mókus illata a róka orrában mint a róka lépteinek hangja a mókus fülében felkavarva a félelmet, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhat egy bomba mint mikor aggódsz, hogy nem lesz elég tej a kávéba mint egy sírkő, s az az ember, ki ezt a sírkövet mindig lemossa, történjék bármi is ki tudja, talán azért, mert együtt láttuk ahogy egy forradalom átcsapott ellenforradalomba őrizve hitünket hogy ne haljunk szomjan félve attól, hogy összekapcsolódunk azzal a hanggal ahogy a bőröm a bőrödön súrlódik a türelmünkben felhalmozódott tejsavat szárítva a napon bábok zsinórján lógva melyen önmagunkat tartjuk egymáshoz te meg én Fordította Terék Anna
