#eperbor

[sonka]

Az istenek Itala

[medvepolc-blog]

Új tünet

Még mindig csodálkozva szembesülök stressztűrő képességem határainak csökkenésével. Gyakorlatilag ott tartok, hogy komoly tüneteket vált ki az a tény, hogy a megszokott reggel 6-tól, este 6-ig tartó műszak helyett a párom este 6-tól megy dolgozni reggelig, tehát egyedül töltöm itthon az éjszakát. Tudni kell, hogy nem szeretek egyedül lenni, a sötétben pedig félek. Ez van, majd a következő bejegyzésemben röhögünk ezen.

Amikor tegnap telefonon közölte, a beszélgetést követően sírásban törtem ki, de hamar belenyugodtam “sorsomba”. Megszokottnak cimkéztem a fekvőhelyzetben hirtelen dobbanó szívem, a szorító érzést a torkomban, és a csökkenő kedélyállapotomat, hiszen ezek random beköszönnek, nehogy elfelejtsem őket.

Ma ezek el se hagytak, miközben pedig a rádió a fejembe verte, hogy eső közeleg (amire ugye reagálok), és észrevétlenül ölelt magához a délután, észleltem, hogy gyengülök, ragadnak le a szemeim, zúg a fejem, miközben az idegeimen valami annyira táncot jár, hogy minden tárgy a kezemből a földre zuhan nem kis erővel megáldva. Persze a zajokat zokogásom töri csak meg.

Normál esetben nem vagyok ilyen. Rossz dolgokkal szembenézek, amit kell, elfogadom, mert tudom, hogy változtatni nem tudok rajta.

Azt hiszem tortácskámon a hab az a szerencsétlen pillanat volt, amikor kénytelen voltam elkönyvelni kudarcként életem első gluténmentes túrógombócát. Mit sem ér recept szerint haladnom! Talán már holnap felveszem a “Nem b*szol ki velem!” kabátkámat, és kiokoskodom, hogyan tovább, együnk GM túrógombócot, de az is lehet, hogy az idei év enélkül zárul.

Zsibbad a tarkóm, érzem, hogy az idegtől, feszültségtől. Új tünet. A kezeim szoktak. Na, és?! Iszom egy pohár eperbort kólával, mert bűnözni néha kell, és valahogy összeszedem magam. A holnap célja a serpenyős pizza!