II.
Átlagos nap a mai. A parkban, egy padon ücsörögve, azon gondolkodom, hol ronthattam el.
Mikor kerültem a csúcsról a mélybe?
Az életem, melyik döntése volt visszafordíthatatlanul rossz?
-kérdezem magamtól.
- Nem érkezik válasz. -
Ekkor egy piros, szívalakú lufit pillantok meg az égen, ahogy egyre messzebb és messzebb száll.
Kicsit még játszadozik vele a pajkos szél, mielőtt végleg eltűnik a fellegek között.
Tudni akarom kihez tartozott és miért engedte útjára.
Nem sokkal arrébb, egy hangosan zokogó kislány áll a járda szélén, az eget bámulva.
Hatalmas kék szemeiből, úgy hullnak a könnyek a forró aszfaltra, mint a nyári zápor utolsó cseppjei, melyeket csak néhány másodpercig látunk.
Az anyukája annyira belemerül a telefonálásba, hogy észre sem veszi, hiába szólongatja. Bizony összetört gyermeke pillanatnyi boldogsága.
A kislány sír, a szél süvít, reszketnek a levelek, a lufi pedig messze jár.
Talán ez lehet a válasz az én kérdésemre is. Talán túl korán kellett elengednem, azt az apró boldogságot, amit a kezembe adtál.
Talán nem fogtam elég erősen.
Most pedig kilométerekre van tőlem a piros, szívalakú lufim.
Talán vele szállt a szívem egy apró darabja is.
Talán ezt már sosem tudom meg.
