H O L N A P
Felébred egy reggel,megdörzsöli a szemét,ugyanaz a táj fogadja az ablakon keresztül,ami az elmúlt tizennyolc évben,kimegy arcot mosni és közben meglepő,de halványan mosolyog,végre jól aludt az éjszaka, mert már lemondott a fiúról, aki 3 éve levegőt venni sem hagyta, ott volt minden félrecsúszott mondatban és minden kínos csendben.
A tükör előtt áll,miközben fogait sikálja, az évekkel egyre sötétedő karikákat figyeli a szeme alatt, annyiszor csinálta már ezt végig, megáll a szájában a fogkefe, mintha minden egyes szakítással egy árnyalatot barnulna a vékony bőr,minden egyes első csókkal mélyebben fut a szája sarkán bújó nevetőránc,ami már nem is igazán nevet,inkább csak csókol, nyal, eszik,sóhajt,harap vagy sikít bele a párnába éjszaka kettőkor,tovább mossa a fogát, bár kicsit nehézkesebb mozdulatokkal,már nem annyira ízletes a fogkrém..
Már az ágyán ül.
Keres valami nem túl közhelyes hasonlatot, amibe ma felöltözhet. Amiben ha elindul, senki nem fordul utána.
Valami ami eltakarja a sötétedő szemét, az iriszének rendellenes sötétedését.
Lehet,hogy ma elindul és nem ér haza.
Lehet,hogy ma kilép a világba,a magára aggatott tálalt hasonlatokkal, és hazajön valami egészen másban. Mikor belép az ajtón lehet,hogy már nem is ismerik. A távozót keresik, de levetette magáról az összes közhelyes hasonlatot, az összes káromkodást és isten káromlást, az összes fájdalmat és ki nem sírt könnyet. Csend és nyugalom lengi körbe.
Lehet,hogy ma elindul.
Lehet,hogy aki ma visszatér már nem hasonlít rá.
Teljesen húsig vetkőzött. Ha közelebbről nézed,látszanak az inak is,mégis letisztult és nyugodt.
Mert tudja hogy 18 év óta ma lehet,hogy elindul.
És végre haza is ér.
