Elkezdtem talán az önmegvalósításom vagy nem is tudom minek nevezzem ezt. Lehet csak végre lett minimális pénzem ahhoz, hogy végre azt csináljam amit szeretnék és úgy ahogyan én szeretném. Boldog vagyok de még is szomorú, mert egy része teljesül az életemnek. A másik fele viszont totálisan üres, az álmom kezd összedőlni ami lett volna az önmegvalósítás csak igazán és most ott tartok, hogy amit már 7 éve tervezek az álom munka meghiúsulni látszik. Fájó nagyon és frusztrál nagyon, de ugyanakkor az igazi énem végre feltörni látszik, tudom “táplálni”. Egyedül ebben az egész katyvaszban nehéz teljesíteni. Nem vágyom semmire már ugy igazán, csak elmenni minél több koncertre tombolni, énekelni és átérezni a zenét a szöveget. Ez tesz boldoggá legalább arra a pár órára míg ott vagyok, telt házas bulik, nagy tömeg. Mégis egyedül, de ez most jó ez kell. Kizárni mindent és csak zúzni, üvölteni, énekelni. Megélni az egészet, pár percre egy hullámhosszon lenni idegenekkel mikor a szemébe nézel és tudjátok, hogy igen. Itt jó helyen vagytok. Egy nagy család ahol talán a legjobban otthon érzem magam, nem épp jó. Célnak megfelel. Pótcselekvés, de legalább nem káros. Csak veszélyes, na és?! Mindegy az már itt, ki kell ezeket használni. Ezeken az eseményeken érzem magam igazán élőnek, aztán mikor vége csapzottan. fáradtan, meggyepálva folytatom szánalmas életem. Viszont ezeket az emlékeket, élményeket senki nem veheti el tőlem soha.
