VAN | hasznosinfó
Úgy egy napig tartott, amíg Gáborral átstoppoltunk Batmanból Tatvanba, és noha végigbújtuk előző nap az internetet, felhívtunk mindenféle telefonszámot, nem sikerült kideríteni, hogy a mítosz a Van-tavon közlekedő kompról igaz-e vagy sem. Mármint hogy jár-e, meg visz-e utast is, meg ilyenek. Szóval úgy voltunk vele, hogy odamegyünk, megkérdezzük, aztán legfeljebb körbemegyünk a tó körül, ha mégsem jön be a dolog. Azért az egy elég nagy tó, szóval drukkoltunk, hogy legyen komp, mert sok időbe telt volna körbemenni.
A kikötő végül ott volt, de a kérdésre, hogy hol lehetne megtudni mikor megy a következő komp, következetesen azt a választ kaptuk, hogy „talán ma, talán holnap”. Ez magyar fejjel elég befogadhatatlan volt, de végül kiderült, hogy teljesen valós információ. Ugyanis a komp akkor megy, amikor megtelik, és mikor telik meg, hát maybe-today-maybe-tomorrow. A Tatvant és Vant összekötő járat menetideje nagyjából öt óra, és létezésének a fő oka, hogy az Indiából Pakisztánon és Iránon át Vanig vezető vasútvonalat összekösse a Tatvanból Isztambulon át Európába szerteágazó vonalakkal. Mivel a környék durván hegyvidéki, az összeköttetés földi megépítését a mindenkori török kormány állandóan halogatja, noha ez egy mindenkinek hasznos kereskedelmi útvonal létrejöttét jelentené. Ha lenne. De hát nincs, a komp van, szóval mindegy. Szállást aznapra a Couchrail nevű Facebook csoportban találtunk, ami nagyjából ugyanazon az elven működik, mint a Couchsurfing, csak kifejezetten Törökországra szabva. A szállásadónk azt javasolta, hogy másnap reggel vigyünk kaját, olvasnivalót, és költözzünk le a kikötőbe. Ha megy a komp, akkor jó, ha meg nem, akkor este visszamegyünk, megint ott alszunk, és másnap indul a kör előröl. Reggel végül úgy döntöttünk, hogy legjobb lesz a kikötőben kezdeni, hátha valaki tudja, mennyit kell várni. A bejáratnál csodálkozó portás fogadott, nem értette, mit keresünk ott. A kompról nem tudott, de úgy ítélte egy tea mindig jó ötlet, szóval fel is tette a vizet egyből, és elkezdett hívogatni valakit. Semmi válasz, de az információnak ilyen jellegű akadása a Boszporusz ázsiai oldalára érkezésem óta nagyjából rendben is volt mindenki szerint. Várakoztunk lelkesen-álmosan a válaszra meg a teára, amikor látjuk, hogy a bennálló komp gyanúsan füstöl. A portás nézegeti, hát lehet, hogy akkor most megy, fussatok. Kicsit mindenki csalódott volt az elmaradt teázás miatt. A komp már mozgásban volt, amikor a párszáz méteres sprint után végre odaértünk. A matrózok lelkesen ordítottak, hogy rohanjunk, mert nem könnyű egy ilyen hajót összevissza mozgatni egy teljes vonattal a fedélközben, és végül egy utolsó ugrással feljutottunk a már távolodó kompra - tisztára mint valami filmben. Aztán csönd. A személyzet méreget minket, mi méregetjük őket. Selam Aleyküm, Aleyküm Selam, mit is csinálunk mi itt? Megyünk Vanba, ez oda megy, nem? Hát oda megy, és most már nincs is visszaút, szóval a kapitány a felső szinten van, majd ő eldönti mi legyen. Felmegyünk a felső szintre, a kapitány is méreget. Nem volt utasuk már két éve a vonaton kívül, mondja. Végül bemegy a kabinjába, egy cetlire felírja 7 líra. Ez lett a jegyünk a következő öt órás, téli napsütéses útra az érintetlen és havas hegyek között fekvő Van-tavon át.