Az utolsó 15km felfoghatatlan volt, jóval sötétedés után rakott ki minket az előző sofőr, és az esélytelenek nyugalmával kezdünk el - jobbhíján - ácsorogni a mardini bekötőút teljesen kihalt szakaszán. Fél szemmel már azt néztük, hol lehet a pusztában valami olyan elhagyott tanya/barlang/szénakazal, ahol aludni tudunk, hogy másnap napfénynél, és várhatóan nagyobb - vagy legalábbis létező - forgalomnál próbáljunk bejutni a városba, de aztán hirtelen ott volt, a röhögős-magyarázós, apró, kurd ember, aki behajigálta a hátizsákunk a kiskamion hátsó rakterébe, beszuszakolt kettőnket az anyósülésre, az ölembe hajított egy zacskó tökmagot, majd a hangerőt maximumra feltolva berobogott a hepehupás úton Mardinba. Negyed óra múlva az egész folyamat lejátszódott visszafelé, zene le, tökmag vissza, emberek-cuccok kilökve, utolsó vigyor, és bem-tessekür, elzúzott. Mi meg enyhén sokkos állapotban ácsorogtunk megint az út szélén, próbáltuk felfogni, hogy mi történt, és mi a következő lépés.
Mardin szerkezete elég sajátos. Az egész várost egy nagyon meredek hegyre húzták fel, tetején a fellegvárral, amit jelenleg a katonaság foglal el. A helyiek később azt magyarázták, hogy erre azért van szükség, mert a környező dombokon kurd politikai aktivisták bunkerei vannak a föld alatt, így a szintén többségében kurdok lakta várost nem lehet elérni vagy elhagyni csak a két bekötő úton, ahol a török rendőrség ellenőriz majdnem minden áthaladó autót. A hab a tortán, hogy a város 25 kilométerre van a szíriai határtól, így összességében elég nyomasztó most ott az élet; folyamatos katonai jelenlét, rendszeres ellenőrzések, a turisták eltűnése, a fiatalabb generáció elköltözése, és rengeteg újonnan érkezett szíriai menekült integrációja érdekében zajló folyamatok.
Couchsurfingen befogadott minket egy srác, de nem volt telefonja, a cím-szerűség, amit meg megadott semmilyen metszésben nem volt a valósággal, akárhogy csavartuk a számokat rajta. Párházas, névtelen utcák, kacskaringós útvesztő, lépcső le, lépcső fel, jelöletlen házak, sikátorok és zsákutcák - gyönyörű és izgalmas hely, de a seggünk befagy, a Google Maps meg tehetetlen. Egyértelműen nem az a helyzet, amiben kényelmesen el lehet csellengeni, de nyilván nem is olyan kilátástalan, mint amilyennek abban a pillanatban tűnt. Végül valahogy beazonosítottunk egy utcát, hogy na, ez lehet a miénk, és jobb híján elkezdtünk bekopogni a házakba, hátha a hostunk nyitja ki a valamelyik ajtót. Nem ő nyitotta ki, de jó sokan kijöttek. Gábor törökje jobb, mint gondolja, az én kurdom meg rosszabb, mint gondolom, így hosszas magyarázás meg kalimpálás meg fejösszedugás után végül valahogy mégis előkerült egy férfi, aki beszélt angolul. Mindenki egyetértett abban, hogy az elérhető információink alapján lehetetlen hogy aznap éjjel megtaláljuk a szállásunk.
Az este maradéka méltóan szürreális zárása volt az amúgyis szürreális napnak - talán később majd írok arról is, mi volt előtte. Úgy tűnt, rajtunk kívül senkinek sem kérdés, hogy ha nem találjuk a szállásunk, akkor ott alszunk az egyik házban. És mint nagyon hamar kiderült, a kisbabás pár, aki fennakadás nélkül matracot, takarót, vacsorát és forró teát adott, egy szír menekült család volt. Miért nem tudjuk mi ezt otthon ugyanígy, csak visszafele?
A történet végül egyszerűen megoldódott - valaki ismerte a hostunkat, akinek a fényképét mutogattuk körbe láttad-ezt-az-embert-mostanában stílusban, és másnap reggel felcsípett minket, és megmutatta a házat. Nem is voltunk nagyon messze.
