Az éj peremén lép át, lassan,
mintha minden mozdulat előtt
figyelne egy pillanatot –
nem rád, hanem arra a rezgésre,
ami köztetek keletkezik.
A sötét nem borítja el,
inkább helyet nyit neki.
Tekintete csendes parancs,
tenyerében visszafogott erő lüktet,
amit nem használ – csak hagyja,
hogy tudd: ott van.
Szavaival lassan feszít,
mintha egy gondolatot húzna ki belőled,
hogy áthelyezze oda,
ahol már csak csend van.
A tinta alatt lassan mozog az álma,
mintha lélegezne.
A játék és a tűz nem csap fel:
belül izzik,
és attól lesz forró,
hogy nem ér hozzád.
Mondatai simítanak,
majd megülnek rajtad,
mint egy láthatatlan kéz,
amely nem szorít,
csak ott marad.
Bilincsbe nem zár –
de úgy beszél,
hogy önként nyújtanád a csuklód.
Tiltott a jelenléte,
mégis muszáj belélegezned.
Masnik és harisnyák emléke
nem játék benne,
csak finom, sötét foszlány,
ami mögötte marad,
mégis kívánságként benned rezeg.
A régi ritmus
néha felvillan a szívében,
fojtott, lassú ütemként,
mintha csak annyit mondana:
„Emlékszem. De most nem ott vagyunk.”
És ettől még erősebb a csend.
A hold hideg fénnyel figyeli,
ahogy közelít,
és hasít a lelked mélyére.
Végül a férfi,
ki humorral oldja a feszültséget,
majd egyetlen pillantással
vissza is húzza rád.
Mondatai alatt
lassan besűrűsödik a levegő,
s a vágy nem rohan –
hanem megáll,
köréd fonódik,
és nem engedi,
hogy szabadon visszatalálj.
