egy árva emlék nélkül
Páros: AraMura (picinykét) Fandom: Danball Senki wars Hossz: ~1400 szó Korhatár: PG13 Műfaj: háborús Figyelmeztetés: karakter halál^2 Bevezető: Mi történik ha az egyensúly felborul? Hogy lehet helyreállítani? Mit tesz két barát ha egymással kerülnek szembe a csatatéren.
„A háborúban a technika és a hátország megszervezése lett a legfontosabb. A katonától csak azt kívánták, hogy makacsul és engedelmesen haljon meg ott, azon a helyen, amelyet a térképen kijelöltek a számára.”
Az eszme, amire annak idején a Második Világ épült, kártyavárként omlott össze a béke átmeneti illúziójával karöltve, mikor a világ tudomására jutottak a Kamui szigetén történt események. Akkoriban még kevesen vették észre, de a nagyhatalmak között, akik konfliktusaikat addig csendben intézhették hirtelen megszűnt minden korlát, ami meggátolhatta volna őket a háborúskodásban.
Az orosz medve követelte a virtuálisan elfoglalt területeit, majd ezután folytatta a megkezdett terjeszkedést a képzeletbeli Jenock felé. A dioráma falai már nem tölthették be a rájuk bízott feladatot és a feszültségek, amiket ez a probléma magával hozott egy újabb háború kitöréséhez vezettek. Ám, az előrejelzésekkel ellentétben nem egy gombnyomással döntöttek a világ jövőjéről. Nem. A katonák ugyanúgy megmaradtak, egyedül a harc színtere változott és az eszköz. A békés időszaknak vége volt és elkezdődött az igazi Háborús Idő.
~aimo*aimo~
A hosszú, órákon át folyó tűzharc és üldözés után, végre sikerült sarokba szorítaniuk a helyőrségüket megtámadó Jenock csapatokat. Még ha időközben a saját oldaluk is megsínylette az összecsapást és az osztag öt Güntheréből egy teljesen harcképtelenné vált; a havas földön elterülő mozdulatlan gépezetek pillanatnyi megnyugvással töltötték el a parancsnok szívét. Végre vége volt egy újabb esztelen bevetésnek. A pillanatnyi szabadság tudata új erővel ruházta fel.
Akárcsak a régi háborúkban, ha az egyik fél a földre került, nem volt menekvés. Néhány esetben a pilóta sikeresen kiugrott a robotból és elfutott, ha a környezete erre lehetőséget adott, de a hófödte préri közepén fekvő elhagyatott, orosz falvakban nem tartottak sokáig az efféle hajtóvadászatok. Főleg nem Houjou Murakunak, aki egy ideje hírhedtté vált a missziók során tanúsított kegyetlenségéről.
A közelmúltban elszenvedett sérülések teljesen megbénították. Szinte kőszívű szörnyeteggé változtatták, miközben lassan elvesztette mindazt, amit valaha fontosnak tartott. Ez volt a büntetésük, amiért a Második Világ megszűnt. Meg kellett vívniuk azt a háborút, amit az ő feladatuk lett volna befejezni. Ezúttal élesben.
Bár a sereg egyenruhája a télies időre volt szabva, vastag szövetből, belül gyapjú béléssel, az elengedhetetlen orosz usánkával párosítva, a hideg kirázta, ha csak arra gondolt, mit kell tennie szinte minden áldott héten, ha nem majdnem minden második nap. Márpedig ha Jenockról volt szó, nem maradhattak túlélők. Így szólt az egyértelmű parancs, amit valamelyik nagyokos felettese talált ki az egyik támadásuk után.
A jenockos, ha túlél, új módszert talál ki a támadásra az elszenvedett vereség hibáiból tanulva. Szajkózták folyamatosan, mintha valami mantra lenne. Nem engedhették meg maguknak a hibákat, így hát mindentől megfosztva, Muraku gépiesen követte ezt az elvet, engedelmes eszközzé vált a Rossius oldalán.
~neder*rushe~
Unott arccal ugrott le a platformról, ami az óriás Günther pilóta fülkéjéből ereszkedett alá. Idő közben sikerült megalkotniuk az általa használt legendás lila lbx élethű mását. Méltó egy vezérhez, mondogatták a felettesei és az alatta szolgálók csodálattal, teljesen figyelmen kívül hagyva miért volt a valaha tenyérnyi méretű robot annyira fontos Houjou generális számára. Számukra a hatos osztag csak egy gyerekes kis csoport volt, akiket az első roham alkalmával elsöpörtek a föld felszínéről egy ember kivételével. Se több, se kevesebb. Meg sem fordult a fejükben, hogy mélyen tisztelt generálisuk mennyi mindent köszönhet nekik, többek közt magát az lbx-et.
Egy ideig még tűrt, végül Kageto halála után nem volt hajlandó többé elindítani Yzelphart és mindenki másnak megtiltotta, hogy hozzáérjenek.
A gyilkos gépezet, emlékké vált.
~noina*miria~
Amint biztonságba helyezte és lezárta a fehér Günthert, megindult a környék felderítésére és az ellenfelek levadászására, már ha életben maradt még valaki.
A hó tompa morajlással sóhajtott fel minden lépésénél, mélységével próbálva megtorpantani. Murakut nem hatott meg a próbálkozása és puskáját magabiztosan előre szegezve a legnagyobb ház romjai felé vette az irányt.
Ez tűnt a legmasszívabb épületnek a közelben, ideális rejtekhely a jenockos szökevényeknek. Annak ellenére, hogy tudta már semmi veszély sem fenyegeti, figyelme egy pillanatra sem lankadt, szemével folyamatosan a környező épületmaradványokat és lehetséges búvóhelyeket pásztázta, hátha valami kóbor őrült vagy az ellenség megpróbálja hátba támadni. Elvégre a sarokba szorított állatok a legveszedelmesebbek. Ezen gondolattal lépett be az épület századforduló előtti fémajtóján.
A berendezések szinte érintetlenül álltak ugyanazon a helyen, ahol hónapokkal ezelőtt hagyták őket, bár a virágokat megviselte a fűtés és víz hiánya, így többségük kókadtan sárgulni kezdett. Akaratlanul is elmerengett az otthonos városháza előszobájában. Hiába, az értékes dolgokat már mind elvitték, de az élményt szívesen megosztotta volna másokkal is.
Ekkor a fölötte lévő emeleten valami tompa puffanással a földre hullott, majd összetört, átadva helyét az addigi néma csendnek.
A patkány mozgolódni kezdett.
Bár arcára, elégedett mosoly ült ki, Muraku óvatosan haladt, minden lépését úgy tervezve, hogy jól védett helyen maradjon, ahonnan nehéz becélozni. Hiszen az ellenség ott volt. Szinte minden sarokban.
~ender*prodea~
Miután a földszinten senkit sem talált elindult az emelet felfedezésére, abban a reményben, hogy végre valahára lezárhatja az egész ügyet.
Legszívesebben nevetni tudott volna a kialakult helyzeten, hiszen hónapokkal ezelőtt még az iskola padját koptatta és azon fáradozott, hogy minél nagyobb rangra tegyen szert. Most pedig, hogy végre a rangját a valóságban is érvényesíthette, egy ostoba háború kellős közepére csöppent, ahol a rangja és ezüst kredit vagyona fabatkát sem ért, hisz nem adtak semmiféle hatalmat a kezébe. A Rossius oldal úgy hálálta meg odaadó munkáját, hogy a frontvonalra küldték az első adandó alkalommal. Houjou Muraku bár titulusban valahol a generális körül járhatott, a valóságban nem volt több egy hatalomfosztott parancsnoknál.
A második emelet ugyanazt a gazdag múltat sugározta, mint az előző helység. A falakból magányos szögek álltak ki ott, ahol valaha festmények és egyéb képek lógtak. Mégis a valamennyire otthonos környezet ellenére, Muraku szívében egyre nőtt a szorongás láthatatlan ellenfele miatt.
Ujja görcsösen feszült a ravaszon arra várva, hogy bármelyik pillanatban meghúzhassa azt, ha a helyzet úgy kívánja. A padló alig érezhetően megrezzent, a parketta halkan reccsent a hirtelen ránehezedő súly alatt. De mielőtt az illető közelebb kerülhetett volna hozzá, Muraku megfordult és szinte gondolkodás nélkül elsütötte a kezében tartott fegyvert.
Egy tizedmásodperc.
Ennyi időbe tellett Houjou Murakunak felmérnie mit tett.
A test még földet sem ért, de legbelül a valaha Lila Ördögként ismert személy már mély gyászba süllyedt, kezéből nehéz kőként hullott ki a gyilkos eszköz, ahogy ellensége segítségére próbált sietni. Gondolkodás nélkül a földön termett, magához emelve a sebesültet, ironikusan, mintha csak magától akarná megvédeni.
Mikor névtelenekkel hozta össze a sors, aligha törődött velük. Hiába volt valahol családjuk, vagy barátaik, számára fogyó eszközök voltak a bajtársak és az ellenfelek. Viszont bárhol felismerte a megregulázhatatlan élénkvörös hajtincseket, amik a katonai sapka alól keresték kiutat. Most, a valaha császár kék színben pompázó jenock kabátot azonnal átáztatta a katona mellkasából előbuggyanó vér baljósan futott szét a szövet mentén virágot bontva a seb körül. A lövés minden kétséget kizáróan pontos volt. Túlságosan is.
Arata kábán nézett vissza rá, tekintetéből félelem és boldogág különös keveréke sugárzott, de mire Muraku egy szót is szólhatott volna, a karjai közt fekvő test elvesztette minden tartását, rongybabaként simult hozzá.
A találkozás, amire mindig is vágyott mióta ez az egész elkezdődődött egy pillanat alatt véget ért. Nem szólongatta vissza Aratát. Még csak meg sem próbálta felrázni abban a reményben, hogy felkeltheti, úgyis hiábavaló lett volna. Akit szíven lőnek már soha többé nem fog felkelni.
Muraku mindennél jobban szerette volna, ha a régi, gondtalan hangon szól hozzá, ha arra bíztatja, hogy a háborúnak vége lehet, csak hinniük kell benne és a saját útjukat járni. Hiányzott neki az Aratára jellemző végtelen optimizmus és megértés, amihez jó ideje nem volt szerencséje.
Reszketve ölelte magához Arata testét, mégis képtelen volt könnyeket hullatni. Képtelen volt elhinni, amit tett és a bánata sokkal mélyebb volt, annál, hogy a könnyek bármit is enyhíthessenek rajta. Egyedül arra tudott gondolni, hogy a melegség rövidesen elszökik a kezei közül, lezárva egy korszakot. Houjou Muraku szíve pedig abban a pillanatban Sena Aratával halt.
A jég, ami körbezárta, szilánkokra tört szét.
~fotomi~
Fogalma sem volt milyen régóta ülhetett a földön. Egy örökké valóságnak tűnt. De az újdonsült látogatói sem tudták kizökkenteni abból a mélabús állapotból, amivel elzárkózott a világtól. Egy árva lelket sem akart többé látni, pláne nem óriás harci robotokat.
Valaki dühös hangon kérdezett tőle valamit, de nem válaszolt. Görcsösen szorította a hideg testet, üres tekintettel bámulva a véráztatta szönyeget.
Végül hátához hideg acél feszült. Vélhetően a szívét célozták meg, ahogy ezt Ő Aratánál tette. A fegyver remegett, támadója bizonytalan volt, Muraku mégsem támadott vissza, átadta magát annak a sorsnak, amit kivívott magának. Elvégre a gonosz mindig elnyeri méltó büntetését, ő pedig bőven rászolgált.
Egy ütést érzett a mellkasában, forróság járta át a testét majd megkönnyebbültem fellélegzett, mint a rab, aki ledobja láncait.