Agyevők
A lányommal beszélgettem arról, hogy miért nincs pasija. Őt amúgy ez nem különösebben zavarja mert bizonyos dolgokat megkap a testvérétől vagyis van szoros érzelmi kötődése, vannak barátai és nem érzi magát magányosnak, viszont minden dac nélkül, nem akar felszínes kapcsolatokba belemenni. Őt tényleg nem nyomja a dolog. Társkeresőzött is, azt mondta normálisak voltak a pasik akikkel beszélt, jó érzés volt, hogy nem olyan ronda aki senkinek se kéne, fura volt, hogy 10-20 évvel idősebb faszik is írtak neki, de összességében pozitív volt a dolog, csak elunta. És akkor elmeséltem neki, hogy én mit keresek, hogy én miért választom inkább az egyedüllétet. Hogy nekem kell, hogy lenyűgöződjek. Érzésre okosabbat, szuperebbet keresek. Aki azokat a dolgokat amik érdekelnek, azt jobban csinálja, máshogy és sikeresebben vagyis hatékonyabban. Jobban érti a világot, az embereket, a mozgatórugókat. Intellektuális dominancia. És akkor le akarom szívni az agyát, az egész lényét megismerni, és ha nem hazugság az egész, akkor bármeddig képes vagyok rajongva szeretni a létezést a labirintusban az agytekervényei között. Ez se jobb annál, mint akit az érdekel, hogy nagy legyen a farka vagy legyen sok pénze vagy legyen... bármi.. Ez is csak egy a lehetséges prioritások közül. A meglepi az volt, hogy a lányom nézett, hogy igen, ő is ezt érzi, és ezért nem találja meg a szerelem, mert kedveli azokat akikkel barátkozik, de nem dobja hanyatt magát az agyuktól. Próbáltam én olyan kapcsolatot amiben nem volt meg ez az intellektuális dominancia a pasiban. És bármilyen kurvajó volt a szex, és bármennyire rabul tartott (baszki nem találkoztam még senkivel, akinek ennyire természetesen fontos lett volna az én orgazmusom), még sem tudtam tisztelni az agyát. Ő meg próbált lehúzni, hogy ne érezze magát kevesebbnek. Én meg próbáltam kevesebbnek tűnni, de úgy meg nem lehet élni, ha nem lehetsz aki vagy mert az bántja a másikat. Erről most eszmbe jutott, hogy a cinikus odamondogató embereknek is egy másik kekec odamondogató emberrel kéne élnie. És akkor egész nap mondhatnák egymásnak, hogy zajos a szomszéd, fos a kenyér, büdös a város, unottak az eladók, és élvezettel mutogathatnák egymásnak a világ rossz dolgait, és mondogatnák egymásnak, hogy milyen seggszagú az egész élet. Mert valójában az az ember lenne az igazi párjuk. Hiszen ő megértené, hogy mennyire semmi se jó. Az én korábbi faszim is megtalálta a párját és azt hiszem tökéletesen összeillenek. Picit vigyorogtam magamban amikor rádöbbentem, hogy semmi sem történik máshogy, mint amikor velem volt. Nincs összeköltözés, se gyerek, se ház, se semmilyen előrelépés. 10 éve él pontosan ugyanúgy, mint amikor elment. Tényleg kellett neki valaki, akinek ez is jó. Nem én voltam mindezek akadálya. Legutóbb, amikor Logan azt mondta nekem, hogy „mi középszerű emberek” akkor arra gondoltam, hogy nem érzem magam középszerűnek. Hogy nem attól nem középszerű valaki, hogy híres lesz-e vagy meghatározó figura a saját közegében. Művésznek lenni, alkotó embernek, az maga az életünk, az létforma. Sokan vagyunk így, nem híres nem középszerűek. Én is sok ilyet ismerek. A barátaim egytől egyig nem középszerűek. És valójában, ezt mondtam a lányomnak is, minden barátom hozza ezt a lenyűgöződés dolgot amibe bele tudnék szeretni. Mindnek az agyába belebújnék. Agyába, mondom AGYÁBA! Hess, tisztátalan gondolatok! :D
