#kacag

[tolerans-blog]

[...]

mert vagy nekem

s én kacagok

míg megcsókolsz

én harapok

vagy nekem

és éhezem

hogy érezzem

hogy létezem

mert vagy nekem

nincs semmi más

úgy jöttél

mint megváltás

függ-ő

2019.január

H.P.

[cigaretta-fust-a-szemedben]

[wfannika-blog]

332. Az idő egy szuszogva kocogó, kövér kisfiú.

[hajnalhasad-blog]

A bolondok nyara

1953. A tavasz szokásához híven mindenkit megzavart. A télen szunnyadozó konfliktusok ébredezni kezdtek, és türelmetlenül várták az első leendő alkalmat a kitörésre. A fagyos csendet hangos zümmögés váltotta fel, a levegő megtelt az újjáéledt bogarakkal, akik, ahogy az élet kezdetén lenni szokott, kizártnak tartották a halált. Azok, akiknek szeme alkalmazkodni tudott a téli sötétből az erős fényhez, kapkodták egyik nyakról a másik lábra a tekintetüket. A mozdulatlanságot így váltotta fel a kapkodás, a némaságot a hangos szó, és miközben a test kezdett végképp kimerülni, mert elhasználta a tél, tudta és érezte, hogy a dolgok éppen most fognak történni vele. A tavasz reményt hozott, az erősödő napsugarak megígértek mindent, amit kért tőlük az ember. És az ember kért. Amit csak lehetett; változást, élményt, vágyat. És az ember mindent eldobott, de leginkább eszét, úgy vetette le az addig védelmet jelentő nagykabátját, úgy mondott el mindent, ami benne ragadt addig, és úgy tette meg mindazt, amit egy ideje már nem tehetett. A tavasz a bolondok nyara, becsap mindenkit, aki hagyja. Arcodba kacag, te vele nevetsz, aztán megsirat. 1953. Tavasz.  Megzavarta őt is. Az idő csípte kissé bőrét, de a napfényre állva, égette is. Úgy falta a sugarak melegét, mint a napokig éhező a kenyeret. Testében szétáradt a meleg, és a pillanat megért mindent, nem számított, hogy a hűtlen és csalfa nap bármikor elhagyhatja, és amennyire jó volt vele, annyira lesz rideg nélküle. Behunyta szemét, kigombolta mellényét, remélte, hogy ahogy van, úgy marad örökre. De ahogy van, nem marad soha. A hűtlen és csalfa ment tovább nyugatra, a búcsú szépre sikeredett, mint mindig, beszínezte az eget. De hősünk nem nyugodott. Végre itt volt vele, és bár tudta, hogy újra jön, nem érdekelte, várta már eleget egész télen át. Türelmetlen volt és kapkodó, hirtelen döntött, esze visszatartotta volna, így veszni hagyta, gondolkodni minek, az csak ellensége a tettnek. A nap már alig látszott az égbolton, hősünk rohant, feltépte a garázs ajtaját, kigombolt mellényben ült fel a motorra. Neki eredt, a hűtlen és csalfa után, robogott nyugatra, hogy utolérje az utolérhetetlen, hogy megszelídítse  a megszelídíthetetlent, mozdulatlanná tegye a folyton mozdulót.  

Egész télen nem motorozott. A hideg szélben lobogott az ingje, már két órája ment, mikor visszafordult haza. Nevetett magán. Azon, hogy bolondította meg a hűtlen és csalfa, hangosan kacagott, úgy mondta; a tavasz a bolondok nyara! Ők azok, akik elhiszik, nem lesz már sírás soha. Az eső eleredt, a motor gumija csúszott az aszfalton, nem állította meg se nap, se szél, se remény. Mozdulatlanul csupán egy tölgy állt az útszélén, abba ütközött bele. Teste a téltől kimerülve, mint ősszel a falevél hullott bele az avarba. Este volt, sötét és hideg. Reggel találtak rá. A nap már sütött, felejtést ígérve szárította az özvegy könnyeit. 

A tavasz a bolondok nyara, becsap mindenkit, aki hagyja. Arcodba kacag, te vele nevetsz, aztán megsirat.