Az éjszakai etetéskor az apró nyüsszögő csámcsogások.
A tarkóján a sötét sűrű puha babahaja.
Ahogy féloldalasan rámnéz és felhúzza a fél szemöldökét.
A reggelenkénti gagyogás dumálás csak nekem.
Ahogy a vállamon elalszik és érzem ahogy "elolvad".
Ahogy álmában elmosolyodik egy-egy pillanatra.
Amikor a látóterébe kerülök és megkapom a "megvan anya" vigyort.
Amikor a takarosan kisimított vackán fekszik betakargatva és teknőcbe húzza magát.
Az ébredéskor hátrahajlással kombinált grimasz az arcán - csücsörít és szemöldök felemel egyszerre szigorúan csukott szemmel.
A lehetetlen színű babaszeme, közepén barnás, aztán világos, a szélén majdnem fekete.
Ahogy néha észreveszi a kezét, közelíti az arcához és rettenetesen bebandzsít.
Ahogy fúrja bele a fejét a mellkasomba mikor keres végtelen fáradtan.
Az elégedett rikkantás amikor rájövök hogy már nem a tápi kell és előveszem a cicit.
Ahogy nézi az apját ahogy jön megy, és vigyorog rá, mint egy kisebb istenre.
Ahogy az öklét rágcsálja, és mikor próbálok neki mást adni azt undorodva löki ki a nyelvével.
A hónapok óta keresett és végre megérkezett babaillat - sós karamell és sós mogyoró.
Ahogy nézik egymást Hobbszal, és nem tudom eldönteni ki szerelmesebb a másikba.
Ahogy már észreveszi a sárkányát és vigyorog neki, próbálja megtapizni.
Amikor leköti a fekete lámpa és hosszasan nézegeti a feje felett.
Ahogy a sarokban nézi a semmit, vigyorog és dumál neki.
Amikor tudja hogy a repülő kéz közelít és meg fogja boopolni az orrát és előre nevet.
Az arca, aminek az íveit mintha csak egy Disney filmhez rajzolták volna.
Az egész egész tíz hetes csoda, az tökéletes gyermek - Anya kisbabája.