#kilatastalan

[eletkeptelen-pieceofshit]

Vannak napok, amikor egyszerűen képtelen vagyok elviselni az ürességet. Nem sírok, pedig bárcsak tudnék

[mooooodsss]

küzdj egy holnapért miben a mának élni érdemes.

[zuros-vilag]

Remegek a gondolattól , hogy mi lesz velem a jövőben...

[eletkeptelen-pieceofshit]

Legrosszabb

Sok mindent átéltem a mentális betegségem miatt, de talán a legrosszabb az egészben, hogy mennyire magányossá teszi az embert

[eletkeptelen-pieceofshit]

Semmi sem jön össze

[mooooodsss]

Hogy ne ártsak másnak,

ha magamnak is rossz vagyok társnak...?

[mooooodsss]

Halld meg szavam

Hiába kilátástalan

Így ment el egy telem egy nyaram

Csak építettem és végig vettem, mindent

de valami még sincs rendben itt bent

[verjinphul-blog]

#12

A depressziót leginkább egy ingoványos talajra tudnám hasonlítani. Minél inkább küzd ellene az ember, az annál inkább lerántja, s csak akkor tud végleg kiszabadulni belőle, ha segítséget kap, olyantól aki kihúzza. Olyantól, aki elfogadja olyannak amilyen, s nem ítéli el helyzete miatt. Nem nézi semmibe, nem nézi bolondnak, csak elfogadja. Nekem is ennyi az egyetlen vágyam, hogy elfogadjanak. Viszont sajnos akárhányszor kiderült, hogy mentális betegségekben szenvedek, az emberek azzal a lendülettel vágták el magukat tőlem. Mintha egy szörnyeteg lennék. Pedig - mint ők - én is csak ember vagyok. Ugyanúgy átmentem azokon a rossz pillanatokon, mint ők. Hajlandó vagyok segíteni nekik, ha ők is ott vannak mellettem, mikor szükség van rájuk. Csak sajnos - mint mindig - Ő is a negatív oldalát látta az egésznek. Megijedt, elszaladt, mindent maga mögött hagyva. Nem realizálódott benne, hogy amit hagy, az maga a fájdalom és az üresség, aminek helyét már soha senki nem fogja tudni betölteni. Ismét a padlón vagyok, most mégtöbb darabra törve. Úgy látszott, végre rendeződik a helyzetem, amikoris az élet egy hatalmas gyomorszájonvágással jelezte, hogy nem úgy megy az. Eddig legalább a munka, mint mentsvár a rendelkezésemre állt, akárhányszor depressziósnak vagy levertnek éreztem magam. Már ezt is elvették tőlem. Ő, aki elhagyott, és semmibe néz azóta, az egyik munkatársaim karjaiban talált szeretőre. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék arra, milyen lenne ha Ő még velem lenne, megadnék neki mindent, amire csak képes vagyok, feltétel nélkül szeretném... Viszont Ő mégis mást választott. Az eddig gyógyulásban levő seb ismételten felszakadt, s most még többet vérzik, mint bármikor ezelőtt. A féktelen harag és düh kezdik kitölteni ezeket az üresedéseket, melyeket Ő hagyott bennem. Nem, nem tudom elfogadni, hogy egy ilyen kis ürügy miatt elhagyott. Nem, azt sem tudom elfogadni, hogy pont egy munkatársammal kellett hogy összehozza Őt az élet, ugyanis ennél kegyetlenebb helyzetet el sem tudtam volna képzelni. Ismételten tehetetlenül állok, kisemmizve, mindentől megfosztva, tudván, hogy Ő más karjaiban találta meg azt, amit én azt hittem hogy Benne megtaláltam....