Mekkora szerelem
Érdekes témát dobott fel a tumbli és már zümmögött is a fülemben, „miénk a munka, miénk a szerelem, mennyi munka, mennyi szerelem, vár a munka, vár a szerelem, rengeteg munka, hatalmas szerelem” Honnan is tudjuk, hogy mekkora szerelmek vagyunk valaki életében? Nem tudom melyik a legrosszabb azok közül amik eszembe jutottak, mert az egyetlen jó válasz a MIÉRT ÉRDEKELNE? Jól vagyok, boldog vagyok, elégedett vagyok, vannak terveink, van gyengédség, szex, bizalom, vidámság, örömök, érzelmek, szenvedély – ki a fene akarja magát azzal mérgezni, hogy vajon egy diagrammban melyik tétel mennyire magasabb vagy alacsonyabb oszlop egy korábbi kapcsolatnál? Ez csak akkor kerül elő, ha valami nem fasza. Amúgy onnan szoktuk tudni belőni, hogy a másik ember elmondja. Vagy azt mondja, hogy úristen én még soha nem... sosem gondoltam, hogy így is lehet, sosem volt korábban, én még ezt soha, stb, stb. és tegyük fel, hogy őszinte az elragadtatása és akkor tudjuk, hogy jó szar kapcsolatai lehettek, ha ő ezt még soha, és örülünk. Vagy (velem ez többször megtörtént) asszisztáltunk egy másik szerelem elsiratásához, így arról mindent tudunk. Nem tudom, hogy ennél szarabbul lehet-e indítani egy kapcsolatot, mert ilyenkor az előzőt aránytalanul nagynak láthatjuk. Az a baj a szerelmekkel, hogy mondhatja azt az ember, hogy egy stabil, kiegyensúlyozott, gazdag kapcsolat többet ér, csak az ember nem így van összerakva. Sajnos. Ha a kapcsolatnak legalább az elején nem élte meg az ember azt a szenvedélyes szerelmet amit ő maga varázslatosnak tart, akkor az mindig egy másik serpenyőjében lesz az életnek. Egyik a stabil, szeretetteljes, előrevivő kapcsolat, a másik a meg nem élt szerelem. Mint egy időzített bomba. És ki akar olyan kapcsolatban élni, ahol azt mondják neki: te vagy életem igazi kapcsolata, még ha nem is vagy a szerelmem? Annyi engedményt azért adott az élet, hogy a szerelmeinket el tudjuk felejteni teljesen és képesek vagyunk rá, hogy az aktuálisat érezzük a legnagyobbnak és a legerősebbnek. Annyira meg mégiscsak bugos a dolog, hogy a fájdalmakra tovább emlékszünk, mint a jó dolgokra, így néha a szar szerelmek erősebbnek/fontosabbnak tűnnek a többinél. Amennyi válást látok, kezdem azt gondolni, hogy ez az egész valahogy teljesen értelmetlen igyekezet. Mármint, hogy csak kapcsolatok vannak amikre összeállunk, nincs biztonság, nincs örökké, nincs halálig, hanem az van, hogy mindennek tudatában a mostban kell belerakni mindent a kapcsolatba. A legjobb önmagunkat, a legtöbb élményt, a legtöbb szeretetet, az összes megértést. Ha úgy alakul, hogy vége lesz, nehéz lesz. Aztán kezdeni előről, és ha jön valaki, aki jó nekünk, akkor megint beletenni mindent. Önmagunk, a saját életünk miatt, hogy mi megélhessük a mély kapcsolatot. mert erre is igaz, hogy a saját viszonyulásunk rajtunk múlik. Nem tudunk biztonságot nyújtani, véglegességet, és nekünk se ad senki, bárhogyan szeretnénk. Csak éljük az érzelmeket, az öleléseket, ha együtt, az jobb mint egyedül.
