tul regen volt, hogy irtam volna barmit is - bar ez igy szokott lenni, nem? amikor minden szep es jo, akkor azt elvezzuk, teljes valojukban megeljuk a dolgokat, amikor pedig egy kicsi homokszem kerul a csodalatos vilagunk fogaskerekebe, agyalni kezdunk, nem vagyunk mar teljesen a jelenben, es minel inkabb agyalunk, annal inkabb eltavodunk attol a tokeletes vilagtol, amiben amugy benne vagyunk, es amiben egeszen az elozo percig boldogan lubickoltunk. az emberi termeszet resze vajon, hogy szeretunk szenvedni? hogy is volt, azt hiszem a Grace Klinika egyik melyenszanto gondolata: “szeretunk szenvedni, talan belenk van programozva. hogy is mondjak? miert utlegelem sajat magam ostorral? mert annyira jo erzes, amikor abbahagyom.” vagy valami ilyesmi.
van az a dolog, hogy az ember tartja magat egy bizonyos szintre, marmint ugye mondjuk is, van egy szint, ami alatt biztosan nem. es amikor minden szep, jo, te is megvaltoztal erted mar nem vagy az a hidegszivu ribanc akkor bizony ossze fognak torni. vagyis, allitolag szeretnek, mindennel jobban, de megis, tortenik valami, megtudsz valamit, amit nem kellett volna tudnod, es az elmult eved a kukaba kerul. elzartad magadban az allatot, az onzo not, aki elgazol es vissza sem nez, majd megis, egy kis homokszem leveri a fedelet, kiszabaditja az onzo kurvat beloled, es nincs megallas, porig fogsz egetni magad korul mindent es mindenkit. hiaba na, what goes around comes around. visszakapod.