Nap vagyok egy rendszer közepén,
Tűzből vagyok, és tűzként megyek, ha elér a végem.
Hatalmas fénnyel ragyogok, mérhetetlen forrósággal,
A hidrogén-fúzió emészti majd fel minden energiámat.
Magányos ez a lét, minden messze van,
A közelembe élő dolog sokáig nem marad.
Megtanultam, hogy távolabb kell álnom,
Ha a kialakuló élet csodáját látni kívánom.
Mert ha közel megyek, porig égetem,
De innen fenntarthatom azt a rengeteg életet.
Ottan van a kedvenc bolygóm a Föld,
Amilyen kicsi, legalább annyira nyüzsög.
Ciklusokban közelebb jön, majd hirtelen hátrébb lép,
Örömmel tölti el mindazt aki rá néz.
De messze van nagyon, elérhetetlen,
De az emberek még így is rám néznek.
Az űr hideg és végtelen, mégis ontom a meleget,
A tér végtelenjében senki sem hallja szenvedésemet.