Most mi történik velem? #3
Rég írtam. Nem is tudtam mit. Eltűntem. Keresem a helyem, egyenlőre nem találom, de mégis, talán a kirakósom darabjai kezdenek a helyükre találni. Legutóbb még döntés előtt álltam. Azóta döntöttem. Eldobtam. De milyen hirtelen...túl hirtelen. *önsanyargatás* Fenébe a kíváncsiságoddal! Kell neked az új... Kell neked más.. Francokat! Most is utána sírtál. Tegnap is beadtad a derekad. Nem tudod őt elfelejteni, sőt nem is akarod. Valld be, végre hogy kell neked! De ha kell, miért aláztad meg? Miért lökted el, és engedtél közel valakit magadhoz, akiben csak úgy megfogott valami. Aki más..... DE NEM Ő.. Mikor veszed már észre, hogy senkisem lesz Ő? Az a lánc, nem enged. Mindig érzed, hogy szorul. Még csak két hete, de már levegőt alig kapsz. Szorítja a torkod, belevág a gyomrodba, keresztülhúzódik a szíveden. És minél messzebb kerültök, annál jobban érzed hogy feszül.... de nem szakad el. A lánc elszakíthatatlan. Csak egy ponton lehet szétválasztani, de oda, csak ketten juthattok el. *önsanyargatás* És már fizikai fajdalmat okoz az üresség, ami a helyén van. A HIÁNYA. Mi hiányzik? A szeretete. A szerelme. Az odaadása. Mindent megtesz... A teste. Iiigen az a teste... A szeme. Azok a szemek.. A szája. A csókja... A léte. A vele töltött idő... A családja. Kicsit az enyém is... A védelme. A belőle áradó nyugodtság.. A két keze. Ahogy az enyémet szorítja. A hangja. Az a nevetés.. Ő. Teljes valójában, mindenestül, hibáival és tökéletlenségével együtt. Tökéletes. Nekem való. *önsanyargatás* Most csak félni tudok.. Borzasztóan félek. De önbizalmat, magabiztosságot kell mutatnom. Még nem tudom miképp. De harcolok érte. ÉRTÜNK. Félek hogy késő, és megérdemlem, ha elfordul tőlem. De most, minden erőmmel azon vagyok, hogy meggyőzzem, és elnyerjem. Megmutatom hogy képes vagyok. Képes vagyok becsülni.! Szükségem van rá. Szeretem. Leírhatatlanul..