2019 május 10
Péntek. Aminek még itt is örülünk. Na nem mintha nem kellene viszonylag korán akkor is felkelni, de mégis csak más, jó ez a hétvége érzés. Mint ahogyan egy ilyen nyugodt péntek délelőtt mint a mostani is.
Hiper gyorsasággal ( 3 zene szám) alatt értünk el a suliig, majd magam is megdöbbentem amikor az AKI-ban zárva találtam a vasajtókat. Nem volt még 9 óra. Az AKI az én Baumaxom. Ja, az már rég bezárt. Akkor Praktiker vagy Bauhaus. Most nem nézelődtem, - bár egy majd 2000 eurós kültéri kanapé szett megállított egy percre - mentem célirányosan a kertészeti részre. Földet vettem és fűmagot. Igen, megint. Még életemben nem küzdöttem ennyit a fűvel mint itt. Először gyepszőnyeget tettek le 2 éve, de az nagyon nem nőtt. Gondolom abszolút nem volt megfelelő talaj előkészítés. Aztán megnőttek a bokrok és az öntöző már teljesen máshogyan locsolt. A hab a tortán pedig Mattie érkezése volt. Bármennyire is próbálkoztunk ( volt, hogy napi 3x is kivittük sétálni) ő akkor is össze-visszapisilte a füvet. És mindig máshol. Jelölgette a területét rendületlenül, ez is az enyém, az is…mindenhol ott hagyta nyomait. Pedig a slag mindig készenlétben volt és locsoltuk is bőszen, nem sok sikerrel.
Ígyhát minden utazásunk előtt jön a földkiszórás, fűmag, újabb adag föld, locsolás. Mire visszaérünk egészen kizöldül.
Most azonban nem okolnám Mattiet, igazából annyira megnőtt a fű két hét alatt, hogy egyszerűen csak berohadt. Cselekednem kell, mert ha apája meglátja rosszul lesz.
Soha nem érdekelte egyik kert se, de ez valamiért igen, talán mert a sajátja?
Az idő egész jó, imádom a nyári érzetű kora reggeleket. Amikor minden harmatos, és még árnyékban van a kert jórésze. Az agapanthusok ( szerelemvirágok) ideje ez, hatalmas fejeik erősen hajlonganak a szélben.
A margaréta bokor (merthát tényleg akkora) pedig tökéletes arra, hogy Mattie hűsöljön alatta.
Ezen a héten elmentem fotózni egy kicsit a piacra. Annyiszor de annyiszor voltam már ott, de mindig lenyűgöznek a színek, a formák. Szerdai nap volt, nem voltak túl sokan. A halpiacot is körbe jártam, nem igazán érdekelt, hogy a ruhámba ivódik a szaga.
A múltkor olvastam, hogy ha jól emlékszem akkor egy 404 kg-s tonhalat fogtak.
Volt egy randalirozás az Óvárosban, ami régen gyakran előfordult.
Egy turistát annyira lenyűgöztek a galambok a piac előtti felüljáró alatt, hogy leejtette a szemüvegét és nem tudott tovább menni nélkülük mert nem látott.
Canicoban hagymafesztivál lesz május 17-19 között. Lesz látványfőzés, fitness, zene.
Ilyen kis híreket olvasok. Persze vannak komolyabbak és sajnos nagyon tragikusak is.
Az egyiknek pont van magyar vonatkozása is, egy Erazmus portugál diák halt meg Magyarországon balesetben.
Próbálok nem fókuszálni a rosszra. Bagdy Emőke pszichológus technikáját követem reggelente. Vagyis elképzelem, hogy mosolyog minden sejtem és hiszem, tudom, hogy csak jó dolgok fognak ma történni velem. Nehéz pozitívnak lenni. Annyira meg kell szűrni, hogy kivel beszél az ember, kivel tölti az idejét.
A csütörtököt M-mel töltöttem. Mondjuk azt, hogy nem érezte annyira jól magát a sulihoz, és mivel annyi free time-ja lett volna ( amikor igazából nem csinálnak semmit bent), hogy támogattam ebben a döntésében.
Persze szó nem volt arról, hogy otthon fog ücsörögni a kanapén. Helyette vittem magammal Palheiroba kutyát sétáltatni.
Igazából a terv az volt, hogy fürödni fogunk, ő úszik is egy kicsit és ebédelünk, de az időjárás nem volt kegyes hozzánk. Bár látszott, hogy lent a városban sütött a nap, fent jöttek-mentek a felhők, elég búskomor volt az idő. Na meg a hangulatom is.
Én kis naív elterveztem, hogy ahogyan banduklunk majd fölfelé milyen jót fogunk majd beszélgetni. Az első saroknál már kiderült az ellenkezője, mikor is közölte, hogy ő abszolút nem figyel arra amit mondok, és nincs is kedve hozzám szólni. Majd a 12 évesek pimaszságával betette az airpodokat a fülébe és ment volna el mellettem.
Anyája gyors mozdulattal kikapta az airpodokat a gyerek füléből, -hogy mégse legyen annyira jó neki- és magát sajnálva, azon morfondírozva, hogy hol is rontotta el ezt a gyereket, utána indult fölfelé.
Mert miért is olyan rossz a szüleinkkel lenni? Anno nekem se volt minden álmom és vágyam velük lenni, de mivel olyan keveset láttam őket, főleg az apukámat, az kész ünnepnap volt ha együtt lehettünk. Pláne ha még programot is szerveztek. Ami max. a nagymamámhoz való legyaloglás volt, vagy azt utcában lévő étterembe menés. De ritkaság számba ment. Az, hogy beszélgetni is akarjanak velem és ne csak mögöttük kelljen caplatnunk a hugommal… talán olyan nem is volt.
Az én gyerekkoromban nem kérték ki a véleményemet, nem érdekelte őket, hogy mit gondolok arról, hogy hová menjünk nyaralni. Kész tények elé állítottak, és hú de boldog voltam a kéthetes balatonvilágosi családi nyaralásunkkal. Pedig ott se körülöttünk forgott a világ, sőt olyannyira nem, hogy sikerült a tóba is fejjel beleesnem a stégről, és ezer szerencse, hogy volt aki észrevette. És nem a szüleim voltak. Mély víztől való félelmemen azóta se kerekedtem felül.
Nem kérdezték meg, hogy mit szeretnénk enni, milyen ruhát vennénk fel reggel… és nem beszéltük meg a család anyagi helyzetét illetve hosszú távú terveit se.
Ellenben most és itt mi mindert megbeszélünk. Még a közös programoknál is két verziót szoktam megadni, persze azért úgy csinálom, hogy nekem is jó legyen. Pénteken két opciója volt. Séta lent a tengerparton, a Praia Formosan és vissza, vagy elsétálunk a kikötőig, és a Ritzben kajálhat. Trükkös anya. Ahol waffles lehet enni, az nyerőbb volt.
Egy órán át mentünk, meg-megállva időnként, na jó gyakran, mert most a géppel fotóztam, ettünk fagyit is, de csak odaértünk. Kb. igy haladunk... fotókkal dokumentálva.
Igen, már lehet fürödni az óceánban. Nekem hideg, gyerek nem akar. Max. 20 méter magasról szeretne az óceánba ugrálni, azt meg én nem akarom. A jacaranda fák még mindig virágoznak, de nem tudom rendesen lefotózni őket, mert vannak autók az úton, a piros lámpa meg nem tart addig, hogy jó fotót csináljak róluk az út közepéről. És minden út a ponchához vezet, legalábbis nekem. Fotót nem teszek fel róla (pedig van) mert még rossz benyomást keltek. De jelentem, megvan a recept, és otthon se kell majd e nedü nélkül léteznem. :)
De visszatérve a sétára, nálunk úgy zajlik ( teljesen mindegy hol megyünk), hogy az első 5-10 perc az puffogás, minek kell mennem egyáltalán, ennek semmi értelme és ehhez hasonlók hagyják el a száját.
Később csendben jön mellettem, mögöttem, előttem, néha azért szól ha szerinte nem jól fotózok valamit.
És ezután jön amikor magától elkezd beszélni. Általában a jövő a téma. Az ő jövője, a tervei, vágyai… én hallgatok, náha közbeszólok. Persze semmit se tudok jól, mi felnőttek csak azt hisszük, hogy okosak vagyunk és mindent tudunk, de nem. Ők azok akik sokkal felkészültebbek, és mindent tudnak, vagy legalábis tudják, hogy hol kell keresni.
Én maradian még mindig nyomatom az egyetemet, B terv gyanánt. Ő jobb napokon a Harvardra készül, máskor addigra már saját cége lesz és minek egyetemre menni ha már sikeres. Ezt már kb. kétbilliószor átbeszéltük.
Úgy legyen. Legyen úgy ahogyan szeretné. A lényeg, hogy boldog legyen. Azt hiszem minden anya ennyit kíván.
Ma az lett amit ő szeretett volna. Itthon maradtunk.
Igazából nekem se volt ellenemre. Állandóan kódorgok a szigeten mint egy bolygó hollandi, mint aki folyton keresi a helyét de nem leli.
Hol a helyem?
U.I.: A kocsiban shuffle-re van állítva a zeném. Tegnapi random mixem kedvencei:
-Michael Bublé: God Only Knows
-Andrea Bocelli: Because We Believe
-Cigarettes After Sex: Apocalypse