Meleg van. Tudom, otthon nincs. 8.26-kor 22 C.
4 perc várakozás a Tunel S Martinho-ban, 3 perc mielőtt a VR1-re felhajtanék. Aztán az utolsó alagútnál S. Rouge felé állunk egy kicsit. Nem is baj, így le tudtam fotózni azt a pillanatot amikor a reggeli napsütésben előbukkan balról a jacaranda fa lila koronája. Az élet apró örömei.
Szokatlanul nyugis még így is a hétfő. Mattiet vittük magunkkal, M-t kidobtam a suli előtt, mi meg jöttünk fel Palheiro-ba. Épp ideje volt már, hogy sétáljon egy jó nagyot, unalmában agyonvakarta magát vasárnap. Pedig volt vizeskedés, labdáztunk, kergettük, sehogyse akarta odaadni nekem a kedvenc macikáját, hiába kergettem körbe-körbe kint az asztal körül. Persze, ez volt a játék.
Szombaton még meg is fürdettem apája fürdőjében. Remélem nem dugult el a lefolyó. Meglepően békésen, megadóan tűrte a samponozást, zuhanyoztatást. Lehet, hogy neki is jól esett.
Egész hétvégén meleg volt. Szombaton is, de óriási széllel. Ez volt azon ritka napoknak az egyike amikor is keresztbe fújt a szél (déli) át az épületek között, egyenesen be a kertünkbe. Hangosan susogtak a szomszéd banánfái, szegény leveleit alaposan megtépázta őkegyelme. A sziget másik oldalán nyugi lehetett, Machicoban a reptéren minden rendben volt, folyamatosan szálltak le és föl a gépek.
Gyerek megkapta a kért nyugi napját. Tegnap meg is jegyezte, hogy élete egyik legjobb napja volt. Tényleg nem csesztettem semmiért, hagytam hadd csinálja azt amihez kedve van.
Edzett, olvasott, tévézett, tervezgette a jövőjét ( mostanában a tőzsdéről kérdezgeti az apját, csak azt sajnálja, hogy nincs még 18, hogy neki vágjon). Jajj Istenem, remélem addigra elfelejti. Nincsenek jó emlékeim, tapasztalataim ezzel kapcsolatban.
Mit csináltam addig én? Kisebb fajta káoszt egy gomb véletlen megnyomásával. Ugyanis feltöltöttem a gépemről az összes képet a Macbookra. A délután és az este azzal telt, hogy neki álltam szelektálni, törölni a fotókat. Ami nem egy könnyű dolog amikor kb. 30, laikusnak ugyanolyannak tűnő erdőrészletből kell egy jót kiszűrni. Szorozd be ezt százzal.
De nem baj, épp ideje volt. Roppant módon frusztál ez a fotó özön ami a telefonjaimon, gépeimen van. Ideje rendet teremteni.
Szűz jegyűként imádom a rendet, tisztaságot, de van egy-két olyan területe az életemnek, ahol valamiért ez nehezemre esik.
Azt hiszem ezt már említettem. A kocsim, a hűtő és a fotók. MInden egyes emlék. Félek, hogy pont azt fogom kitörölni amire egyszer szüségem lenne.
Szombat estére több mint 3000-től szabadultam meg. Hú de jól esett.
Milyen jó lenne ha minden rossz emléket, személyt, tapasztalást ilyen könnyen el lehetne távolítani az életünkből. Jobb klikk, kuka, ráklikk és már nincs is. Jó, a szemetest is kiürítjük, nehogy visszasunnyogják magukat onnan.
De sajnos ez nem így működik. És az ember próbál felejteni, túllépni dolgokon. Ha jól csinálja sikerül is, és tanult a hibákból, tévedésekből.
Mondjuk azt, hogy dolgozom rajtuk.
Balra tőlem kávé, túrós köleskása ribizlivel és málnával (etttetek már ilyet, mert finom), jobbra lent a lábamnál Mattie hűsöl.
Alattam a város és az óceán. Maga a tökély. Talán máshogy alakult volna az életünk, ha az elmúlt majd egy évet itt töltjük és nem lent a városban? Ki tudja. Annyira rövid idő van hátra. Mennyi mindent lehet belesűríteni cirka 7 hétbe?
Tegnap hogy legyen valami közös élmény a gyerekkel - mondanom se kell, elmondhatatlanul élvezte- elgyalogoltunk Camara de Lobosba. Kb. 6 km volt tőlünk, lementünk a Praira Formosa-ra,
majd szépen felgyalogoltunk. Persze sóhajtozott, panaszkodott, de azért beszélgetni is volt időnk, sőt egy-két jó fotót is sikerült csinálni róla.
Csodálatos amikor beérkezünk a faluba és fentről lenézünk az öbölre ahol a sok színes csónak ringatózik. Gyerekek játszanak a parton, minden olyan békés. Mászkáltunk a kis utcákban, egy poncha hely nagyon vonzott. Fel is vetettem a gyereknek, hogy mi lenne ha az addigra üres vizes palackunkba kérnék elvitelre. Rosszallóan rám nézett, úgyhogy gyorsan elvetettem az ötletet. Majd az apját meggyőzöm ha itt lesz.
Tudtátok ( én eddig nem), hogy a ponchával eredendően gyógyítottak? A halászoknak ugye muszáj volt dolgozniuk, kimenniük a tengerre, akkor is ha betegek voltak, mert ha nem tették akkor ugyan miből is éltek volna. Ígyhát összekevertek mézet, citromot, rumot és ezzel gyógyulgattak.
Kicsit úgy mint mi otthon a citrom, méz, gyömbér keverékkel.
A legfinomabb baciölő. Ezt én is csak olvastam. De az biztos, hogy ebből a kis halászfaluból ered eme remek nedű.
Sokszor voltunk már itt. Anyukámmal a hop on, hop off busszal, gyalog egyedül többször. Általában ha elgurul a gyógyszerem, és valamiért nem bírom a fiúkat, akkor csak elindulok gyalogolni és rendszerint itt kötök ki. Visszafelé persze már nincs ihletem, így taxival jövök vissza. Mint ahogyan most is ezt tettük. De előtte még hűsöltünk egy kicsit a pálmafák árnyékában egy-egy narancslével miközben gyönyörködtünk a világ második legmagasabb sziklaszirtjében.
Mellesleg ez volt az első dolog amit láttam anno 2014 októberében a Pestana Grand szálloda teraszáról amikor ébredés után kiléptem. A lélegzetem is elállt és azt gondoltam, hogy milyen szerencsés lehet az az ember aki itt élhet.
Szerencsére nem csak hogy sikerült itt töltenem majd egy évet, de rengeteg helyre eljutottam, milliónyi élménnyel gyarapodtam. Persze az élmények akkor a legjobbak ha van kivel megosztanod, ha együtt élitek meg.
Ilyen volt a Cabo Girao, az üvegkilátó. Ami nem is olyan ijesztő mint amilyennek első ránézésre tűnik. Tény és való, hogy nagyon fura érzés úgy lépegetni, hogy alattunk a nagy semmi, de megszokható. Apája gyorsan átrohant rajta, hugom tétovázva tette meg az első lépéseket.
Egy kérdés felvetődik bennem mindig: Évek óta van egy olyan rész ami megvan repedve. Azt nem szándékoznak kijavítani? Mi van ha tovább reped? Biztos ami biztos, mindig kikerülöm azt a kockát. Csodálatos a kilátás, főleg ha van merszed picit ki és lehajolni. A parton megannyi megművelt parcella, a magasból picike színes sávoknak tűnnek. Jobbra eukaliptusz fák illatoznak, balra meg a várost lehet látni.
Pár napos kihagyással folytatva….
Balról jönnek a hullámok már második napja. Legalábbis innen fentről a teraszról úgy látszik. Évekkel ezelőtt amikor éppen gyönyörködtem bennük jegyezte meg az egyik lány, hogyha ilyenek akkor nagy szél van Machicóban és lehet, hogy nem tudnak leszállni a gépek.
Tegnap 85 km/h-is mértek, keresztirányban az elég kellemetlen ha le akarja tenni a gépet a pilóta. Több nem is szállt le illetve törölték vagy átirányították.
Az egyik amit itt nagyon nem szeretek. Soha nem tudod, hogy el tudsz-e indulni vagy ideérsz-e időben.
Hűvös szellő fújdogál, majdnem fázom.
Gyerkőc viszont tényleg megfázott, alig kap levegőt. Bevitte az összes papírzsepit amit talált otthon, de akkor se maradt volna otthon ha lázas. Tudom, ismerem. Design órájuk van, és ma kell befejezni a projectüket. Ha lemarad róla akkor fennáll a veszélye annak, hogy 1-est kap. Pedig annyit dolgozott már megint rajta. Szerintem nagyon szép. Majd elmesélem ha kész lesz.
Múltkor az úságpapírból készült ingjét nem tudta tökéletesre megcsinálni, pont ugyanígy mert megfázott és nem kapott lehetőséget arra, hogy befejezze.
Kezd stresszelni megint. Jönnek sorban a vizsgák, amikkel nem is lenne baja, ha tudná, hogy miből is vizsgáznának, illetve ha megtanították volna nekik a dolgokat.
Az elmúlt 4 hétben kb. semmit se csináltak, kivéve angol irodalomból, mert a tanárnő egy vérbeli profi tanárnő akinek a szenvedélye a tanítás. Bár ő tanítana minden tantárgyat!
Illetve a rajz, merthát azt ugye itt nagyon komolyan veszik.
A többiből ( lásd. töri, matek, biológia, portugál stb) szinte semmit se haladtak. Legtöbbször a tanár nem volt ott, vagy késett, vagy hamarabb elment, vagy nem ért rá. Ha meg ott volt akkor megkérdezte tőlük, hogy mit szeretnének, tanulni, vagy free choice-t (vagyis amikor azt csinálnak amit akarnak). Ilyen hülyeséget. Hát persze, hogy a legtöbb gyerek nem akart tanulni.
M Már csak valahogy túlélni szeretné ezeket, úgy persze, hogy azért viszonylag jó jegyekkel zárja le ezt az évet.
Persze tegnap nekem kicsit sok volt a panaszkodása, amit annak tudtam be, hogy előző éjszaka a barátaival együtt nem aludhattak túl sokat, ígyhát kicsit jóval hangosabban mint kellett volna, kicsit nem szalonképes szavakkal fejeztem ki véleményemet. A lényege az volt, hogy szedje össze magát, aki éjszaka nagylegény, az nappal is legyen az.
Ezt mind magyarul, merthát ugye itt senki se érti.
Na, mekkora az esélye annak, hogy pont aznap érkeztek meg a felettünk lévő magyarok? Szerintem totál elkönyveltek egy idegbeteg anyának aki mindig ordítozik a gyerekével. Pedig nem is. :)
Amúgy pont 6 hét van hátra.
Egyik pillanatban legszívesebben megállítanám az időt, hogy örökre így maradjon minden, az életünk, hogy lássam az óceánt amikor a VR1 14-es kilométerkőjénél jobbra nézek. Hogy délután mindig gyönyörködhessek a hegyoldal megannyi házikójának ablakain visszatükröződő fényekben. Sétálhassak a párás eukaliptusz erdőben. Vagy csak leugorhassak a partra 128 lépcsőnyire egy ponchára. A napfelkeltékről nem is beszélve.
Máskor, mert van ilyen is, már otthon lennék, haladjunk, csináljunk, minek nekem ez a várakozás, essünk túl rajta,- főleg az utazás részén- érzésem van. Szokjunk gyorsan vissza, dehát otthon is annyi elintézni való van, sok sok nemszeretem dolog, de annyi új dolog is vár ránk.
Egyik nélkül nincs a másik.
De most pont jó nekem. Itt a hétvége amikor is megtervezem utunkat egy másik szigetre úgy rendesen…
Csak azokat a fránya bacikat ne kapjam el M-től. Vajon tényleg jó baciölőnek a poncha?
U.I.: Annyira magam előtt van ahogyan otthon a kerti lombházunkból csinálok egy poncha bárt. Max a lejutás lenne kicsit körülményes egy-két itóka után. Ha valakit érdekel, szóljon! :)
