Tegnap a fogadott ukrán-lengyel, de ettől még kanadai családunknál voltunk karácsonyi vacsorán. Ebben az a jó, hogy mindhárom kultúrából a legjobb kaják vannak terítéken. Tanulva az előző év hibáiból, mentálisan jó előre felkészülve érkeztem, tudtam, hogy idén nem eszem hülyére magam. A vacsora előtti, legalább egy négyzetméteres zöldség, sajt, szalámi, kolbász, csipsz és gyümölcs kínálatot röhögve abszolváltam, alig ettem valamit, mégis folyamatosan rágtam. A vacsora kicsit nehezebb volt, mert hiába voltunk 18-an, mi a háziasszonnyal, D-vel ültünk egy asztalnál. Itt az a módszer segített, hogy először csak egy kicsit szedtem mindenből a tányéromra, mondván, mindent meg akarok kóstolni, majd amikor azt megettem, gyorsan megkérdeztem, hogy szabad e másodszor is szedni. A trükk bevált, D nemhogy piszkált a szedett mennyiség miatt, hanem elégedett volt, hogy milyen derekasan eszek. Szépen elégedettre ettem magam, tudván, hogy a kanadai karácsonyi sütikből nem fogok zabálni, mert hiába finomak, de azok mégse igazi sütemények.
Magammal, az élettel és a legyőzhetetlen logikámmal tökéletesen megelégedve békésen emésztettem az egyik sarokban, amikor D elővette a hűtőből (szerintem kicsit gúnyos, sőt megvető mosollyal), a sajttortát és a tejszínhabot...