Van Gogh kávéházterasza
Kell ilyen túl szépen is néha egy ilyen utca, mint ez a kávéházteraszos; bár a ponyva iszonyúan sárga, és a fal meg pár ajtókeret koszos; az ég külön szakadék-életet él, de azért kávéház-csillagos. Mi az a zöldes fény ott jobbra egy ablak meg egy ajtó mögött: bolt lenne? könyvesbolt, és valaki, aki mindjárt leül itt a teraszon, áll benne? áll benne, így, mert mintha üres kocka lenne a bolt, s valaki kijönne. Átvágna a kövezethullámzás máris kávéház-fényein; helyet foglalhatna a falnál, a köveken, a dobogón álló asztaloknál, kedve szerint; és ha már járt volna itt, egyszerűen erre a teraszra ülne ki megint. Egy ág lóg be zölden ugyancsak jobbról, és a sárga ponyva fölött csend van; manzárdablak-csend, de még barnás fények látszanak néhány ablakban; járókelők jönnek, vagy csak elhaladnak a terasz előtt, párosan, magányosan. Talán vett volna egy könyvet, aki az egyik asztalhoz ül; talán kiszámította, hogy itt egy ez-meg-az mennyibe kerül; talán holnap továbbutazik, és választ egy széket búcsúhelyül. A terasz nem ismer ilyen érzelmeket, de alkalmasan használható; a ponyva túlsó fényeit földközellé dolgozza át a dobogó; és vajon ki szélsőségesebb, egy ittlakó, vagy egy továbbutazó. A sötét házak nem adnak választ, mert ilyet senki se kérdez tőlük; a megszemélyesítés felesleges, csak épp a feleslegesből győzzük; aki itt ül, senkit se ismer, nem kell bujkálnia előlük. Jó lenne lefeküdni, holnap majd érezni fogja, és mégse mozdul; mert a személytelenítés is minek, hogy aki itt ül, itt marad teraszostul; eltelnek a nappalok és az esték, átlógnak egymásba jól vagy rosszul. Kellene még inni valamit, de minek kellene inni még-már; ha most olyasmi gondolható, hogy jó annak, aki itt csak sétál; nem „Van-Gogh-Teraszára-Ül”-e, aki maradna ott, ahonnét odébbáll –?