Vajon miért teszi ki a zöldséges a bolt kirakatába a táblát, hogy világ proletárjai, egyesüljetek? - teszi fel a kérdést Vaclav Havel a 70-es években a poszt-sztálinista csehszlovák diktatúrában.
Nem meggyőződésből, és nem is feltétlenül félelemből, válaszolja meg a kérdést Havel. Hiszen nem feltétlenül érné retorzió, ha nem tenné ki a táblát. Hanem azért, mert egy olyan rendszerben él, amikor ez a felirat hozzátartozik a politikai tájképhez. Amibe ő is bele akar simulni. Hogy jobban tudjon érvényesülni. Mert tudja, hogy a rendszer nem várja el tőle a szívből jövő hitet az ideológiájában. Pusztán a külsőségekben való konformitást várja el tőle.
Bennem is gyakran felmerül, hogy hogyan képes ma annyi ember - köztük derék szakemberek, kutatók, szolgáltatók és művészek, férfiak és nők, bunkók és jófejek egyaránt - vállalni a hazugság kompromisszumát, és belesimulni a politikai tájképbe?
Bizonyos témákat, szavakat tabusítottak. Kényes kérdésekről nem beszélnek. Kritikát nem fogalmaznak meg. Meghúzzák magukat. És közben azért privátban lopva panaszkodnak kicsit a folyosón, miután szétnéztek, hogy senki nem hallgatja ki őket: hát te, ez kész őrület, én ezt már nem bírom.
De hát tudod én nem tehetek semmit. Az én pozíciómban ezt nem lehet. Ha engem kirúgnak, akkor jön nálam rosszabb. Amíg legalább én vagyok itt, addig tudok valamit használni. Kívülről nem lehet semmit csinálni. Ez most a realitás, ez van. Ez a keret, ebben lehet tervezni. Úgysincs értelme ellenállni, ezek mindent. Majd én próbálok itt belülről forradalmárkodni.
Kegyes hazugságokból nincs hiány, amit az emberi elme gyárt annak igazolására, hogy miért kell a hazugságban élnie. Ott van mögötte az egzisztenciális szorongás - nem is az éhenhalástól, hanem attól, hogy kívül kerül a rendszer sáncain. Hogy szánalomraméltó belső emigránsként végzi. Feketelistásként. Akivel nem állnak szóba.
Pedig nem is olyan rossz belső emigránsnak lenni. Mint egy anomália a rendszerben, hiba a mátrixban, disszonáns hang a kórusban. Az igazságban élni. Nem a nagybetűs Igazságban, amit szlogenekre raknak, amikért bérpublicisták lelkesednek - csak abban a kisbetűsben. A megátalkodott meggyőződésben, hogy "jogom van és lélek vagy agyag még nem vagyok s nem oly becses az irhám, hogy érett fővel szótlanul kibirnám ha nem vagyok szabad!"