Erik Satie zeneszerző keményen piált.
Imádta az abszintot, a századfordulós Párizs bohém művészvilágának ikonikus italát, amit gyakran neveztek zöld tündérnek (La Fée Verte). Azzal kereste a kenyerét, hogy a Montmartre kabaréiban zongorázott, ahol a szesz szinte munkaeszköz volt. Minden este kapatosan ült a zongorához.
"Bohém élvhajhász" - mondhatják rá sokan. Pedig az élvezetnek kevés köze volt ahhoz, amit magával művelt. Önpusztítása valójában arról szólt, hogy legalább egy kis időre ne legyen önmaga.
Józanul ugyanis Satie meglehetősen magának való, sőt, egyesek szerint kiállhatatlan figura volt. Egy igazi különc, aki nagyon kevés embert engedett igazán közel magához. Sokan zárkózottságát arroganciának vélték. És bizonyára gyakran növesztett tüskéket a világ ellen. Még korábbi jó barátjával, a kortárs zeneszerző Debussy-val is sikerült összevesznie. Olyannyira, hogy még a temetésére sem volt hajlandó elmenni.
De ez a magának való, morózus kagylóhéj, amit viselt, valójában egy nagyon összetett és érzékeny lelket takart. Egy sérült lelket, aki már korán, gyermekkorában, anyja halála után megtapasztalta, milyen úgy igazán magadra maradni és elhagyatva lenni ebben a világban. Mostohaanyjával nem jött ki, a zenei konzervatóriumban a tanárai az egyik legtehetségesebb és egyben leglustább tanulónak tartották. Akit hamarosan kirúgtak, mert nem teljesítette a szigorú elvárásokat.
Életében egyetlen szerelmi kapcsolata volt Suzan Valadonnal, a legendás festőnővel. Egy másik sérült lélekkel, aki hat hónap után otthagyta Satie-t. "Semmi mást nem hagyva maga után, mint jeges magányt, ami a fejet ürességgel, a szívet pedig szomorúsággal tölti meg." Ezután még magának valóbb lett, a külvárosba költözött egy olyan lakásba, ahol élete végéig egyetlen vendéget sem fogadott.
Maradt a pia. A kiszámítható, a kényelmes menekülés, ami mintha egy kicsit, talán egy kicsit meglegyintette annak az illúziójával, hogy valóban képes más emberekhez kapcsolódni. Az illúzióval, ami a következő másnapos reggelen átadta a helyét a keserű kiábrándulásnak.
"Érzékeny, könnyen befolyásolható ember, gőgös, valójában egy szomorú gyermek, akit olykor az alkohol képes derűssé tenni," mondta róla egy ismerőse.
És ez a társadalom által "lecsúszott alkesznak" bélyegzett alak egy valóságos zenei úttörő volt, aki előkészítette a modern zene kibontakozását. Ott található az avantgárt, az ambient gyökereinél. Leszámolt a romantika cicomáival, visszatért az egyszerűséghez, visszafogottsághoz. Ő alkotta meg a „meuble musique” (bútorzene) fogalmát: háttérzene, ami nem uralja a teret, hanem átlebegi, átlényegíti azt.
Amikor először meghallottam Erik Satie zongoraműve, a Gnossiennes dallamit, mintha egy időtlen, álomszerű térbe kerültem volna. Mintha fájdalmas nosztalgiát éreztem volna egy régmúlt, vagy sose volt nyár iránt. Szinte libabőrös lettem: hogyan képes egy alapvetően monoton, önismétlő, önmagába záruló, sehová sem vezető dallam ennyire mélyen megszólítani?
Mintha benne lenne az egész emberi létezésünk tökéletlensége, múlandósága és tragikuma.
Vajon felépülhetett volna Satie, ha megfelelő támogatást kap? Meggyógyulhatott volna a lelke? Talán igen. Szeretném hinni, hogy senki sem menthetetlen. De ilyen támogatás az ő korában még nemigen volt. 1925-ben bekövetkezett, amire már régen számítani lehetett: halálra itta magát.
Itt hagyta nekünk a befejezetlen, szelíd disszonanciáit, az időtlen hangközeit.
