2016 március 26-án egy olyan teljesen új kalandba és tanulási útba kezdek, mely felé már 2 éve egyre erősödő, vágyakozással tartok: túl 4 harmincnapos Bikram jóga kihíváson,rendszeres heti 2-4 gyakorláson tudatosabb jógivá válok egy vinyásza flow 200 órás oktatói tanfolyam keretében.
Honnan indul a jóga iránt táplált kiapadhatatlan rajongásom? Először 2010-ben a Megálló Alapítványnál kezdtem el Porffy Csabánál jógázni, ahol jóga órák célcsoportja főképp az alapítványba járó különböző függőségekkel küzdő fiatalok voltak, de mindig akadt egy-két matrac külsősöknek is. Ezekre az astanga órákra még nem túl tudatosan, nem túl rendszeresen jártam, s rettenetesen zavart a jóga körüli spiritualitás is, amit agymosásként, túláltalánosító humbungként éltem meg. Ugyanebben az évben kipróbáltam az Astorián lévő Bikram Yoga studiót is, ahol a spiritualitás hiánya ugyan megragadott, de kitartás híján és az egyetemista csapongó életformának hála a 10 napos próbabérlet lejárta után soha többé nem tértem vissza. Helyette, mivel a jógára pusztán mozgásformaként tekintettem, rengeteget futottam, az első 11 km-es Viviccitámtól a madridi maratonig vezettek el az edzéseim. A futásban megtaláltam a mozgás örömén túl azt a kihívást és endorfin löketet, ami sokat segített a zűrös, szorongós, kontrollfreak egyetemi éveim alatt, s néha-néha levezetés vagy keresztedzés címszóval egy-két youtube-os Kinoyoga astanga sorozatot és Mandala Stúdiós astanga órát is lenyomtam.
2013-ban összedőlt a kis világom, kicsúszott a túlkontrollált, perfekcionista életem a kezeim közül, ami lassú szemléletváltáshoz és új megküzdési stratégiák kereséséhez vezetett. Októberben újra jógázni kezdtem a Hattyúházban, s túl egy maratonon, sok futóedzésen már teljesen más testtudatossággal, valódi koncentrációval az első néhány óra után beleszerettem mind a 26 Bikram ászanába. Kiszámíthatóságot, testképpel kapcsolatos parák csillapodását, erőt, koncentrációt és figyelmet adtak a 90 perces nyitott szemű meditációk, s alig 1 hónapos gyakorlás után beneveztem az első 30 napos kihívásomra. Verejtékes, logisztikailag is kissé nehezen összeegyeztethető, de fejlődéssel és elakadásokkal teli 30 napot jógáztam végig, s napról napra jött az azonnali visszacsatolás arról, hogy állok épp magammal, a testemmel, a világgal. Végigcsinálni, jelen lenni az ászanákban az itt-és-mostban, mindig egy picivel mélyebbre jutni olyan énerőt és önelfogadást eredményezett, ami aztán a jógamatracon túli életemre is jelentősen hatott. 2013 októbere óta egy kezemen meg tudnám számolni azokat a heteket, amikor betegség, utazás vagy valami egyéb nehezen befolyásolható ok miatt kimaradtak volna az órák: igen, függő lettem. Minden ászana egy külön kis univerzum, minden óra egy újabb önismereti trip, s óráról órára hajlékonyabb, feszesebb és tudatosabb vagyok. Közben a teljesített 30 napos kihívások száma 4-re duzzadt, a legutóbbi önként vállalt, évkezdő challange-t végig is blogoltuk egy jóginitársammal, ahol részletesebben is leírtam gyöngyi hashtag alatt a napi élményeket.
Már az első Bikramos hetekben nagyon figyeltem az oktatók tanítási stílusára, s ez adódhat egyrészt szakmai ártalomból, hiszen pszichopedagógus vagyok, másrészt a tanulás hatékonysága iránti rajongásomból. El-eljátszottam a gondolattal, hogy ezt én is szívesen csinálnám, változásokat, egészséges énképet, testi és mentális egységet adni az embereknek, akik mernek befektetni a fejlődésükbe zseniális élmény lehet. Azon is egyre többet gondolkodtam, hogyan tudnám háziasítani a jógát és a szakmám, a pszichopedagógiát és a kognitív idegtudományt. Ahogy egyre több cikk és tanulmány jött szembe arról, milyen pszichés és neurális változásokat idéz elő a rendszeres gyakorlás, hogyan válhat bárki élete teljesebbé tőle, s egyre jobban foglalkoztatott, hogyan mélyülhetnék el még inkább a jógában, s kamatoztathatnám akár a terápiás munkám során is a jótékony hatásait. A bennem érlelődő cél eléréséhez pedig logikus választásnak tűnt egy oktatói képzés elvégzése, ám a Bikram Yoga képzés sajna szóba sem jöhetett, hiszen közel 3 millió forintba kerül, s egyébként is nagyon eszközigényes és nem mindenki számára elérhető maga a gyakorlás sem. Visszakanyarodtam hát kicsit az astangához és más irányzatokhoz, s elkezdtem feltérképezni az oktatói képzések piacát. Tavaly nyáron a Rapha által szervezett Budapest Women100 biciklitúra után Budafokon a Blind Chick-es lányok vendégül láttak minket egy levezető vacsorára, de előtte még a hosszú tekerés közben elfáradt izmokat Dittó, a Mudita Jógastudió alapítója és oktatója jógaórája lazította el. Elképesztően energikus, korrigáló és feszes órát tartott, s nagyon tudatosan figyelt mindenkire és sokat javított is a tartásomon. Szuperszimpatikussá vált az első perctől fogva az elfogadó, ugyanakkor következetes oktatási stílusával, s pár napra rá megfogalmazódott bennem, hogy tőle szeretnék megtanulni strukturáltan, a saját élményen túlmenően, másokkal is megosztható módon jógázni. 8 hónappal később pedig most ebben a bejegyzésben összegződnek a korábbi tapasztalataim, s indulok el egy újfajta tudatosság felé. Még nem látom persze, mi fog változni, azon kívül, hogy nagyon sokat fogok jógázni, újra tanulom az anatómiát, amit utoljára az egyetemen tettem (le sem merem írni) 10 éve, s véglegesen feloldódik majd a spiritualitással szembeni ellenállásom is a jógafilozófiáknak köszönhetően.
A kétszáz órás oktatói képzés során vinyasa flow-t fogunk egy tizenegynehány fős csoportban tanulni, s minden alkalom után elmesélem majd az órai tapasztalatokat. Ez egyrészt az önreflexiót segíti, másrészt mélyíti az ismereteket, harmadrészt pedig kedvet is ébreszthet másokban is a jóga gyakorlásra (a bónuszindok pedig az, hogy írni szeretnék, s fejlődni a gondolataim kifejezésében is).
A következő bejegyzés még a képzés kezdete előtti félelmeimről, elvárásaimról és a hozzájárulásomról fogok szólni, hogy felkészüljek a szombati első 9-től 17-ig tartó tréningnapra.