Várj, ezt lefotózom!
Miután jártam egy faszival, aki mindent lefotózott, amit evett, ahol volt éppen, a repedést a falon, a macskát a küszöbön, a pacalt a hentesnél, a repülőt a kifutón – mondjuk engem pont nem, úgyhogy aztán mondtam is neki, hogy most már nem is engedem, pukkadj meg, ha szerinted egy kerékbilincs érdekesebb, mint én –, valójában egy állandó videóközvetítés volt az élete, szóval gondoltam, hogy megpróbálom én is. De nekem rohadt fárasztó. Valahogy máshogy jár az ő agyuk. Én ott vagyok, benne a pillanatban, élvezem, beszélgetek, érzem, lubickolok, és ha van is röpke gondolatom, hogy mit szólnának mások, hogy irigykednének, hogy nekem milyen kurva jó most, a gondolat elég. Pedig nem rossz ez a fotózgatás, olyan egyértelműen pozicionálja az embert, hogy kicsoda is ő. Mondjuk néha hazugság, mert egy színház szépséges előcsarnokának fotózása nem jelent színházlátogatást, mégis azt hisszük. A lényeg, hogy nagyon tudom irigyelni azokat, akik képesek egy pillanatra kiszakadni a megélésből, és készíteni egy publikálható képes dokumentációt fél kézzel, meg nem nyúlni az ételhez, hanem kicsit még tologatni, hogy jobban mutasson, meg estélyiben felmászni egy falra, hogy minden híresség jól látszódjon. Nekem nem megy, pedig tényleg próbáltam, de elfelejtem, meg nem jó érzés megszakítani a dolgokat a fotóval való szarakodással. Jah, ha más csinálja, csak sóhajtok belül, mintha nekem nem lenne hozzá kezem, hogy csináljam.
Legutóbb egy barátom meghívott egy koncertre. Életem első olyan meghívása volt, amikor egy fellépő zenész hívott meg, jegyet kaptam, fel volt írva a nevem, és ezért cserébe nem kellett semmitse melóznom. Sosem kapcsolom ki a telefonom, csak lehalkítom. Ezen az estén teljesen kikapcsoltam, úgyhogy amikor eszembe jutott, hogy kéne fotózni, meg felvenni a Rejtelmeket, amihez csodaszép szerelmes emlékem kötődik, akkor már nem lett volna szerencsés a bekapcsolással és két SIM-kóddal szarakodni, inkább hagytam. Azzal a gondolattal, hogy majd legközelebb. Erre fogta magát a Sebő, és jól meghalt, és így nincs legközelebb. Ami ugye afelé taszigálná az embert, hogy fotózzon ezerrel, mert nincs legközelebb! Csakhát, leszámítva a szosölmédiás villogást, én nem nézegetem a fotókat, amiket készítettem, pláne nem egy belépőről.
Nagyon melós celebkedni! Azt hisszük, hogy könnyen adják, de én látom, hogy nagyon melós, és tényleg irigylem azt a gondolkodásmódot, amiben van erre motiváció. Azt hiszitek, hogy gúnyolódom, pedig nem. Nincs instám se, és mindezek miatt az ember (én) kiszorul körökből, kevesebb kapcsolódási lehetősége van. Plusz esélyes, hogy alulpozicionálja magát a környezete szemében, ami a dokumentált érdeklődéshez szokott. Szóval fotózzatok, emberek, minden szart, mintha nem lenne holnap, mert olyan készségetek van, ami nem mindenkinek!
