1.
Egyes története az eddigi leghosszabb szerelmem története lesz. Nem, nem az ovis Viktorról van szó (sajnos az nem jött össze).
Elrepültünk egészen 15éves koromig, június közepére, a Balatonra. Itt már nem voltam 8. osztályos, de még középiskolás sem, és már túl voltam jó pár kiszemelten. A szerelmeim többségben egyoldalúak voltak, vagy az adott emberek egyáltalán nem tudtak az én érzéseimről.
Szóval itt vagyunk a Balcsin, már nem voltam sem kislány, de még nő sem(egyáltalán nem), de kezdett önbizalmam lenni, elkezdtem kinyílni és felismerni a bennem rejlő értékeket.
Az iskola mindig szervezett balatoni egy hetes tábort, ahová bárki mehetett az iskolából. Ennek a szépsége az, hogy ilyenkor erre az egy hétre egészen az ötödik osztályostól a nyolcadikosig voltak az emberek összezárva egy helyre. Születtek ám az érdekes barátságok! Összebeszéltünk a lányokkal, hogy legyen egy utolsó közös kalandunk a középsuli előtt.
Lent volt a szervező tanárnő fiának a baráti társasága, akikkel elkezdtem jóban lenni. Ők akkor érettségiztek, úgyhogy komoly dolognak tartottam, hogy ilyen nagy és érett emberek értékelik a társaságomat.
Épp egy órás szabadidő volt, de én már untam úgyhogy leültem a partra. Ekkor láttam meg. Ott jött Ricsivel, az egyik sráccal a baráti társaságból. Fura is volt, a hét közepén beállít egy idegen arc. Máig emlékszem, hogy mi volt az első gondolatom: Húú, de jól néz ki! De biztos van barátnője... Később megkérdeztem Ricsit ki ő mi ő. Ő is a társaságukhoz tartozik, sőt az előbb említett tanár keresztfia. Három évvel idősebb mint én. Le is zártam a dolgot ennyivel. De fura mód, ő érdeklődött irántam. És igen, volt barátnője. Elmondta, hogy nem jönnek ki jól és sokat veszekednek. Hmm, úgy tettem mintha sajnálnám és azt szeretném hogy mielőbb béküljenek ki, de belül magamnak akartam a srácot. Aranyos ismerkedés vette kezdetét. Emlékszem, akkor még nyomkodós telefonom volt, úgy írogattunk egymásnak.
Ahogy hazaértünk, utána is érdeklődött irántam. Szakítottak a barátnőjével (rajtam kívülálló okok miatt) és én boldog voltam. Séták a városban, aztán kézfogás, majd az első csók. Ez az első csók nekem igazából is az első volt. Semmi extra amúgy, egy temető mellett történt, lehet ezt is egy jelnek vehettem volna már.
Időközben a baráti társaság részese lettem, befogadtak, imádtam velük lógni. Hétvégén mindig mentünk valahova iszogatni és ami nagyon tetszett, hogy számíthattam rájuk. Végre éreztem azt, hogy tartozom valahova. Ott voltam a szalagavatóján, együtt ünnepeltünk, megismerkedtem a családjával.
A 16. szülinapomig talán minden rendben volt, majd elkezdődtek a furcsaságok. Már egy évvel később járunk, ismét nyáron, júniusban.
Azt terveztem, hogy ezen a napon elmegyünk vonattal egy másik városba ahol vásárolgatunk, koktálozunk, ünneplünk. A családi ünneplést direkt gyorsan lezavartam, csak minél előbb mehessek hozzá. Vártam. Nem jött. Hívom. Semmi. Végre hív. Baj van, az anyukája kórházba került, nagyon aggódik miatta. Majd' elájultam, rohantam hozzá, beültünk valami csehóba és vártuk a fejleményeket az anyukájáról. Ez sokkal fontosabb volt mint a hülye koktélozás.
Szerencsére az anyukája pár nappal később jobban lett, ki is engedték. Boldog voltam hogy semmi komoly nem történt.
Aha. Három hét múlva kiderült, hogy az anyukájának semmi baja, és nem is volt, csak azért találta ki ezt, hogy ne kelljen velem elutazni pénz hiányában. Már itt tudnom kellett volna, de kitartottam. Ment minden tovább.
Pár héttel később el kellett volna velem jönnie Pestre vonattal. 16 voltam, vidéki kislány, anya nem engedett el egyedül. De mivel ő nem tudott eljönni, ezért rábízott 1re. Ismét a régi sztori. Vártam. Nem jött. Hívom. Semmi. Már az állomáson voltam de itt sem hívott vissza. Vártam a vonat előtt, akkorsem volt ott. Amikor elindult velem a vonat, még akkor is néztem az állomás bejáratát, hátha befut. De semmi. El sem tudom képzelni, hogy anyukám mit élhetett át akkor.
De még ezután is együtt maradtunk.
Karácsony tájékán elkapott egy fura érzés ami nem múlt el március közepéig. Boldog vagyok? Szeretem? Mi van velem egyszerűen? Láttam a barátnőim kapcsolatait, ahol a szerelmük volt kb. a legjobb barátjuk is . Nálunk ez hiányzott és ez zavart. Nem voltam boldog, de nem mertem lépni.
Ő kimondta és szakított valami mondvacsinált indokkal. Kiborultam. Kikészültem, azt éreztem hogy nem tudok lélegezni.
Pont vásárlós-kuponozós napok voltak, amire emlékszem nagyon készültem: az összes kedvezménykártyát kivágtam és részletes listát írtam arról mit és hol szeretnék beszerezni. Egyik barátnőm kirángatva engem az önsajnálatból elvitt vásárolni, de ez sem segített.
Később ő is megbánhatta a döntését, pár héttel később újból felvettük a kapcsolatot egymással, beszélgettünk. Mivel még mindig egy társaságba voltunk ezért egy héten egyszer biztos hogy találkoztunk. Olyankor jólesett, hogy megölelt és velem volt. Egyszer emlékszem, hogy arra mentem vissza a szórakozóhely emeletére hogy valami rongy kinézetű nő rajta fetrengett. Kikeltem magamból, majdnem nekem is jött az említett "hölgy", de az adott pillanatban ez sem érdekelt volna. Mérges voltam, csúnyán beszéltem és nagyon sok csúnya dolgot mondtam mindenkinek. Egyes számú nem állt ki mellettem, összevesztünk és a hely melletti fa pavilont majdnem rámborította.
Én ezek után is mondtam neki, hogy jöjjön el, beszéljünk át mindent, de sajnos az akkor 4 hónapos kutyám kikelt magából és nem engedte be a házba, úgyhogy a kertben beszéltünk. Elég vicces jelenet volt, amikor a kis felmosórongy szerű jövevény, hatalmasra tátott szájjal (amiben jól látszott az egy darab kis fog) valami ugatásfélét próbált kicsikarni magából.
Már nem tudom hogy mit tárgyaltunk, de azt igen, hogy utána ő soha többé nem lett normális.
Május elsején találtunk egy hatalmas ágat a kertünkbe téve rajta az ő alsónadrágjával és sörösdobozával. És akkor még nem is beszéltem a random utcán otthagyásokról és a köpködésekről. Bizony.
Közben 17 lettem és ismét, már a középiskolás barátnőim mondták, hogy menjünk le a Balatonra. Látták rajtam, hogy kész vagyok idegileg és úgy gondolták, hogy jót tenne nekem a levegőváltozás. Eltöltöttünk ismét egy hetet a Balatonon és szinte éreztem, ahogy gyógyulok. Gyógyulok ebből a beteges és visszahúzó kapcsolatból. Kipróbáltam mindent, amit ezelőtt soha nem tettem volna: karaokeztam egy bárban és üvöltöttem a zenét, kalandparkban is voltam, ahol végig mentem a pályán. Ezzel óriásit bizonyítottam magamnak. Azon az egy héten kijöttem a komfortzónámból és azóta is erre törekszem: olyan dolgokat kipróbálni, amik elsőre megijesztenek, de ez egy másik történet.
Ezalatt az egy hét alatt megismerkedtem valakivel. Felkeltette az érdeklődésem, kedves volt velem ami nagyon imponált. Ez nem volt szerelem, és nem is ér meg egy külön sztorit, 2-3 hónapig tartott, de hálás vagyok neki, hogy elfeledtette velem Egyest és megmutatta, nélküle is van élet. Aki persze teljesen kiborult a hírtől, hogy nekem van valakim, és mindenáron vissza akart kapni. De én akkor már más vizekre eveztem. Ha lehet így mondani, elkezdtem mégjobban "kinyílni". Kinyílt a belsőm: elkezdtem értékelni a dolgokat magam körül, sokkal nyitottabbnak lenni. Kívül pedig felismertem a nőiességemet, elkezdtem a saját stílusom útján elindulni.
Ő ezt nem tudta elviselni. Nem tudott velem lépést tartani, és mivel még mindig egy társaságba jártunk, minden héten szembesülnie kellett azzal, ahogy változok, ami pofonig fajult..Ez volt az utolsó amit megengedhetett magának velem szemben.
