#uncategorized thoughts

[safelynte]

I think Lewis Carroll would delight in "skibidi"

[nos-infinitatem-non-habemus]

If you are told how to use your freedom, you're everything but free.

[safelynte]

A pattern I enjoy in games is the increase in volatility, complexity, and specialization as time progresses. This kind of game pattern reflects the rising action -> climax pattern from storytelling.

Rogue-likes start with some basic state, but as you get power-ups, they synergize with each other while enemies keep up. To take Slay the Spire as an example, characters have a set starting deck with almost 50% attack and 50% defense, little draw, and limited energy. As you progress, you begin to draw and play more cards each turn. Early fights chip your health, but as you progress, enemy damage becomes even burstier. But notably, your hit point total doesn't tend to increase very much. Heck, it often decreases. So the stakes of each turn/combat become a higher and higher % of your HP as you go ascend.

Even in each combat, playing powers and enemy buffs create this ramping effect. I think a good 80% of the enemies gain strength over time or place debuffs. There's always a trade-off to consider between long-term set-up and immediate blocking or damage rush-down.

There's a similar escalation in Starcraft 2, where ranged units tend to be a higher tech tier than melee units, and splash damage units tend to be an even higher tech. (Ranged units tend to be more volatile because of their increased ability to focus fire compared to melee units, which are constrained to surface area.) The earliest ranged units are Zerg Queens and Terran Marines. Queens aren't that volatile due to their high fire rate, high hp, low damage, and transfuse. Terran is the most glass cannon of the 3 races, so it fits that they get ranged first. There's some negligible early splash from Reapers. Sometimes, Hellions, Banelings, and Mines can pop off. But I things get really volatile around Seige Tanks, Templar/Disruptor, and Lurker play. The mining out of resources and base expansion in SC2 also notably make conflict more frequent and more impactful as game time increases.

It's a pretty obvious pattern in League. You start off doing piddly damage to minions, and trading a full HP bar between champions will take tens of seconds. But most champions get a big kill-threat spike at level 6. With a couple level spikes and jungle ganks in between. Once towers fall, fog covers the map, and volatility increases from hidden information. At the same time, objectives gather teams together in big fights, creating more focus fire opportunities. As damage dealers begin specializing, time to kill decreases until the point where entire teams can fall in seconds. Interestingly, towers scale down in HP, too. Combined with extended death timers, the stakes of a single mistake slowly approach the entire game.

Even the age-old game of chess exemplifies such a pattern. Pawns are the shortest-range, least-threatening pieces. But as they fall, they unlock space for more powerful, longer-ranged pieces. These powerful units also start at the edge of the board. As they take center, they are able to threaten more and more pieces. It's a really clever design!

[nos-infinitatem-non-habemus]

Úgy éreztem, muszáj közel maradnom hozzá, hogy még legalább pár óráig egyben maradjon a világom.

-c.h

[nos-infinitatem-non-habemus]

Ha valaki engedi, hogy egy pillanatra is a fejébe láss, a helyzet általában kétféle módon végződhet számodra. Vagy segítesz neki rendet rakni, vagy együtt vesztek el a káoszban.

-c.h

[nos-infinitatem-non-habemus]

5/12

A (…)d előtt három nappal nőttem fel megint egy kicsit. Azok a szavak rólad valójában sohasem hagyták el annak az ötödik kerületi lakásnak a nappaliját. A jelentések beleköltöztek a falakba, rárakódtak a szobanövényekre és észrevétlenül ránk is. Nem jöttem ki ugyanakként az emberként abból a szobából.

Nem tudom, te akkor már mióta tudtad, amikor először láttál, azt hiszem rég, mert mindig úgy viselkedtél, mintha minden az utolsó lenne. Félek attól, hogy egyszer tényleg valami az utolsó lesz. Ezért nem merek már találkozni veled.

Az utolsó mondatom hozzád ironikus módon az volt, hogy “jó legyél!”, pedig sosem mondom ezt, neked éppen miért? Meg egyébként is megéri? Mármint hogy jónak lenni egy olyan országban, ahol két év nyolc hónapot adnak egy rosszul elhelyezett facebook kommentre. Itt már szinte dicséretes valami tényleg illegálisat elkövetni.

Én a te szavaid mondtam, te az enyémeket. Olyan vagy, mintha ugyanarra a kollektív tudattalanra nyúlnál vissza, mint én, csak már sokkal ügyesebb vagy abban, hogy biztonságosan hozd fel, amit lent találsz. Én úgy akartam ebbe belenőni, hogy te is lásd. Nem úgy fogok. Lesz egy nap, ahonnantól meg fogják kérdezni hogy kivel voltam, és én nem mondom majd ki a neved. Lesznek olyan szavak, amikre elhallgatok. Lesznek olyanok, amiket elhallgatok.

Ez a város egyszerre lesz a hiányod és a jelenléted, a szét és az össze, az éjszakák üvöltése és a hajnalok kurva csendje. Ez a város lesz az, hogy soha nem megyek majd egyedül haza, akkor sem, ha te nem vagy ott, ez a város lesz a kibaszottul katolikus kapukódom, mert még Istenben is helyettem hittél évekig. Az ujjaim a hajamban a tieid helyén tudattalanul ugyanúgy mint.

Ez a város lesz az, ami egyszer elmeséli majd neked, hogy nem hagytad, hogy negyed évszázadot éljek le úgy, hogy gyűlölök magamban valamit, amiben hasonlítok rád.

Hogy rajtad keresztül mégiscsak megtanultam feltétel nélkül szeretni az őszinteséget.

-levelek amiket soha nem kellett volna megírnom

[nos-infinitatem-non-habemus]

It's scary how deeply committed I can be to people who make me feel something with their mere presence.

-c.h

[nos-infinitatem-non-habemus]

it's 01:28 and

every fucking molecule in this room reminds me of you

while my mind is silently trying to figure out

how much space you take up in this world

so that it can break your absence down in numbers

-c.h