#vihar

[the-fool-who-loves]

„ Rendszeresen a vihar után

szokott megérkezni valami,

amiért érdemes bőrig ázni.”

- Robert Lawson

[szivko-szilank]

Vihar táncol bennem,

szaggatja a lelkem.

Nyitott égbekiáltó karokkal,

magamhoz ölelem.

[kurtzcheimlany]

Bécs most mosódik le a térképről, bitang combos felhőszakadást meg vihart kapott a nyakába a város, hogy még (mind az én összes könnyem, amiért hétfőn már menni kell dolgozni)

Nagyjából 50 méter a látótávolság, és eddig kb 6x majdnem koccant a taxi....

Persze, nekem is akkor kell menni nénit látogatni, amikor jól esik (heheueehe)

[egy-lany-blogja]

A változás nagy viharral jár....

[tudjukki-a-viking-visszater]

Vihar ASMR, Kővágóörs.

[theloneliest-lighthousekeeper]

Amikor az ember túléli a saját tengere legnagyobb viharait egy idő után már semmi nem fog érzéseket kiváltani belőle. Jöhet egy hurrikán és én csak állok. Oké. Mindent túléltem eddig. Ezt miért ne élném?

Ez az a pont, ahol az érzelmek értelmük vesztik és az élet fogalma távolabbinak tűnik, mint bármely csillag az univerzumban.

Mindenen csak áthaladok. Legyen az mennydörgés vagy napsütés, nem számít. Mikor eljutsz, oda, hogy megrémíszt a saját reakciód hiánya rájössz: Ezt vesztetted el. A képességet, hogy érezz.

[csillagok-leszunk]

Viharos éjjelen sem erősebb a tenger hulláma mint a kín mi marcangolja lelkem.

[nyunyurka]

Volt egyszer egy férj. És egy feleség. Tizenöt éve éltek együtt. Szerették egymást – valaha legalábbis biztosan. Mostanra viszont… valami megfakult. Mint egy régi fénykép, amit túl sokáig ért a nap. A reggelek szótlanok voltak. A vacsorák gyorsak. A veszekedések pedig… egyre sűrűbbek. Nem dühösek voltak, hanem kimerültek. Mint két ember, aki már csak védi a saját kis zugát – mert fél, hogy ha közelebb engedi a másikat, megint fájni fog. A nő egyszer csak kimondta: „Menjünk el párterápiára. Ha még van valami… mentsük meg.” A férfi bólintott. Nem azért, mert hitt benne – hanem mert a feleségében hitt. Az első ülés hideg volt. Mint egy orvosi váróban: feszengés, védekezés, szorongás. Ők ketten egy díványon ültek, elhúzódva egymástól. Szemben a terapeuta – és köztük a tizenöt éves csend. De valahol ott kezdődött el az újrakezdés. Nem a megoldásokkal. Hanem azzal, hogy végre kimondták: fáj. A férfi megtanulta, hogy a hallgatás nem figyelem. A nő megtanulta, hogy a kritika mögött sokszor félelem van. Egymás szemébe nézni újra – nem volt könnyű. De valahol ott, a sokadik alkalom után valami lassan megmozdult. Egy este vihar volt. A férfi kint állt a teraszon, nézte, ahogy az eső csapdossa a földet. A nő mögé lépett, és csak annyit mondott: „Nem harcolni akarok veled. Csak már ne legyünk idegenek.” A férfi nem felelt. Csak megfogta a kezét. Aznap este nem oldottak meg semmit. De újra ott volt a szándék. A döntés. A remény. A terápia végére nem lettek tökéletesek. De már nem egyedül küzdöttek. Megtanulták, hogy nem a hibátlanság tart össze két embert – hanem az, hogy újra meg újra választják egymást. A nehézségek ellenére. A sérelmek után is. És a gyerekeik ma már nem tökéletes szülőket látnak. Hanem két embert, akik hajlandók tanulni. Változni. Bocsánatot kérni. Maradni. A házasság nem egy boldog pillanat. Hanem sok nehéz nap egymás mellett. És egy halk mondat újra és újra: „Nem adlak fel.” A jó párkapcsolatért minden nap tenni kell! Ha élhetünk boldogan is, miért éljünk boldogtalanul? „Lelkitárs a párkapcsolatban”