#vihar

[the-fool-who-loves]

„ Rendszeresen a vihar után

szokott megérkezni valami,

amiért érdemes bőrig ázni.”

- Robert Lawson

[theloneliest-lighthousekeeper]

Amikor az ember túléli a saját tengere legnagyobb viharait egy idő után már semmi nem fog érzéseket kiváltani belőle. Jöhet egy hurrikán és én csak állok. Oké. Mindent túléltem eddig. Ezt miért ne élném?

Ez az a pont, ahol az érzelmek értelmük vesztik és az élet fogalma távolabbinak tűnik, mint bármely csillag az univerzumban.

Mindenen csak áthaladok. Legyen az mennydörgés vagy napsütés, nem számít. Mikor eljutsz, oda, hogy megrémíszt a saját reakciód hiánya rájössz: Ezt vesztetted el. A képességet, hogy érezz.

[szivko-szilank]

Eső csókolja könnyeim,

fájdalmamat mossa el.

Csendesen simít végig,

vigasztalva lelkemet.

Lelkemben vihar dúl,

tépi szét testemet.

Darabjaimat elfújta a szél,

összeszedni nem lehet.

Ne kergesd.

[csillagok-leszunk]

Viharos éjjelen sem erősebb a tenger hulláma mint a kín mi marcangolja lelkem.

[nyunyurka]

Volt egyszer egy férj. És egy feleség. Tizenöt éve éltek együtt. Szerették egymást – valaha legalábbis biztosan. Mostanra viszont… valami megfakult. Mint egy régi fénykép, amit túl sokáig ért a nap. A reggelek szótlanok voltak. A vacsorák gyorsak. A veszekedések pedig… egyre sűrűbbek. Nem dühösek voltak, hanem kimerültek. Mint két ember, aki már csak védi a saját kis zugát – mert fél, hogy ha közelebb engedi a másikat, megint fájni fog. A nő egyszer csak kimondta: „Menjünk el párterápiára. Ha még van valami… mentsük meg.” A férfi bólintott. Nem azért, mert hitt benne – hanem mert a feleségében hitt. Az első ülés hideg volt. Mint egy orvosi váróban: feszengés, védekezés, szorongás. Ők ketten egy díványon ültek, elhúzódva egymástól. Szemben a terapeuta – és köztük a tizenöt éves csend. De valahol ott kezdődött el az újrakezdés. Nem a megoldásokkal. Hanem azzal, hogy végre kimondták: fáj. A férfi megtanulta, hogy a hallgatás nem figyelem. A nő megtanulta, hogy a kritika mögött sokszor félelem van. Egymás szemébe nézni újra – nem volt könnyű. De valahol ott, a sokadik alkalom után valami lassan megmozdult. Egy este vihar volt. A férfi kint állt a teraszon, nézte, ahogy az eső csapdossa a földet. A nő mögé lépett, és csak annyit mondott: „Nem harcolni akarok veled. Csak már ne legyünk idegenek.” A férfi nem felelt. Csak megfogta a kezét. Aznap este nem oldottak meg semmit. De újra ott volt a szándék. A döntés. A remény. A terápia végére nem lettek tökéletesek. De már nem egyedül küzdöttek. Megtanulták, hogy nem a hibátlanság tart össze két embert – hanem az, hogy újra meg újra választják egymást. A nehézségek ellenére. A sérelmek után is. És a gyerekeik ma már nem tökéletes szülőket látnak. Hanem két embert, akik hajlandók tanulni. Változni. Bocsánatot kérni. Maradni. A házasság nem egy boldog pillanat. Hanem sok nehéz nap egymás mellett. És egy halk mondat újra és újra: „Nem adlak fel.” A jó párkapcsolatért minden nap tenni kell! Ha élhetünk boldogan is, miért éljünk boldogtalanul? „Lelkitárs a párkapcsolatban”

[haw-duck]

Megint a mélyben

Ő csak áll, mint akit nem riaszt a vihar,

mint aki nem is hallja, hogy bennem dörög.

És én csak nézem –

Észreveszi? Meglátja ha én szilánkosra török?

Mosolya nem ígéret, nem menedék,

de én félnék is benne meghúzódni.

Miért nyúlok úgy, mintha már előre fájna, amit sose vett el? Miért próbálok elhúzódni?

Lépései pontosak, precízek...

Az én lábam alatt ropognak a múltak.

Őt hívnám egyenesnek, magamat meg az elkerülő útnak.

Nem az ő tekintete nehéz –

hanem az én arcom,

ami nem bírja sokáig viselni a fényt, de ez megint az én harcom.

[csillagfolyam]

Minden vihar lassan, nyugovóra tér S mély álomba ringat, majd a szél.

Bagossy Brothers Company: Maradj Így

[illgrowup]

Vihar a szemeiben, tűz a lelkében.