Závada Péter: Remíz
Nem tudom elfogadni, hogy lassan véget ér ez a nyár is, és aztán már nem lehet változtatni rajta. Az képtelenség, hogy mától az elöl felejtett tej vagy a számban a fogak egy új időszámítás szerint romlanak. Legalább át kéne csempészni magamból valamennyit ebbe az új korszakba, hogy ezután is legyenek a múltammal kapcsolódási pontjaim. Csak vigyázni kell, nehogy lebukjak: a szemeim vörösek és be vannak dagadva, persze, hagymát vágtam, vagy úszni voltam, és kicsípte őket a klór. Két hete nem láttalak, és amióta másnál alszol, már csak a forró laptop hagy vörös égésnyomokat a mellkasomon. Mi lesz, ha a legelején félbeszakad ez a gondolatfonál, és sehogy se jut eszembe, hogy kéne folytatni? De azt se lehet, hogy folyton írom, amit gondolok, az utcán, mondjuk a telefonomba, biztos elütne egy villamos, és akkor már mindegy volna. Átható fűszaga van ennek a hétfőnek. Biztos kenderolajjal kenik az alkatrészeit. A jövő ott van valahol a szerelvény csuklóján túl, puha, sötét kanyar: beláthatatlan. De lassan úgyis vége, kivonják a forgalomból ezeket a rozsdás napokat is, én pedig egyedül ébredek majd a remízben, sötétedés után, mert úszásból jövet elaludtam a leghátsó ülésen, és senki nem szólt időben, hogy le kéne szállni.
