#zuzmara

[setesuta]

it me

[oszodi-beszedeim]

"Megfogadtam, hogy 2024-ben megcsókollak. De már látszik, hogy ez nem fog összejönni."

Az elején kissé taszított a gondolat, hogy Constával bármilyen kölcsönösen romantikus kapcsolatba kerüljek. Nem azért, mert a főnököm, nem is a személyisége miatt – habár taszít a már-már patológiás szexmániája és az erről való közlékenysége. Szimplán csak nem egy liga Manóval. Egészen más, mint amit én keresek egy férfiban, leginkább külsőségekre gondolok. De aztán mondott valamit, ami megfogott.

Az, hogy én 'traumatizálom' azzal, hogy elhagyom. Mármint ez alatt azt értjük, hogy felmondtam a klinikán és el fogok menni, mert azt már tudja. (Igen, ez szeptemberben volt, de már kevesebbet járok ide és nem írok ki mindent. Lenne mit, csak nem jönnek már a mondatok, amikben meg tudnám formálni. Elapadtak a szavaim és a gondolataim is.) Azóta kapcsolt rá, most már esélyes, hogy kicsit belém zúgott. Olyanokkal traktál, hogy én vagyok 'Isten mosolya'. És a nagy udvarlása közepette – akaratlanul, de – rátapintott a függőségemre, a titkos kis vágyamra: hogy mindig kicsit átdöfjem másba is azt a kést, amit anno O. megmártott bennem. 'Fontos vagyok számodra, de megvan a magam élete. Nem kellesz. Sőt, soha nem is kellettél. Csak kellett tőled valami.' Ezt a kést.

Úgyhogy szilveszter napján, mielőtt hazamentem volna, smároltunk. (Elvégre mégiscsak szorosan meg kell fogni a kés markolatát, ha tövig akarod mártani, nem? 🫠) A nephrológia vizsgálótermében. A gyakorlatból még nem jöttem ki, ahogy Manó mondaná – 'tehetséges meleg' vagyok még most is. Imádta. Nekem viszont érdekes módon semmilyen negatív érzést nem okozott. Ahhoz éreznem kéne iránta bármit is. Vagy úgy éreznem kéne bármit is.

Ő lesz az egyik első ember, akit 2 hónap múlva exstirpálok az életemből.