Az emberek fogyasztók.

"...a piti emberi játszmák nagy rabjává váltam, mert a szerelem mindig ebben a torz, kiméra formájában talált meg."

[oszodi-beszedeim]

"Nem fogom megadni a lezárásod. Nem kapod meg. Életed végéig együtt kell élned a szar dologgal, amit csináltál. Tudnod kell, hogy soha, de soha nem lesz rendben! "

[oszodi-beszedeim]

Amikor Даниелel vagyok, minden sokkal egyszerűbb és nyugodtabb. Egy új életet élek, ahol nincs semmi. Semmi szar. Egyetlen dolog van, ami maradt és kérdőjelbe rak mindent. Az én – mostanra kötődni képtelen – roncs személyiségem. Márpedig Даниел nagyon-nagyon igényli a kötődést és borzasztóan érzelmes, meg érzékeny. Néha túlságosan is. Szóval szerelmes. Így az első évünk végéhez közeledve. Nagyon ritkán elgondolkodom, hogy mi lett volna, ha Manó ilyen. Vagy Oli. Valószínűleg most nem ülnék itt. Nem tudom hol ülnék. De valahol biztosan. Tudom, hogy felesleges ilyeneken gondolkodnom, de ők voltak az egyetlenek, akik meghatározóak voltak az életemben. Manó pozitív, Oli nyilván negatív értelemben. Ha ők nincsenek, most Даниел sem lenne, hiszen sosem jöttem volna össze egy férfival tartós kapcsolatra. Talán azt megkockáztathatom, hogy a melegek egy része – a hozzám hasonlóak – egyáltalán nem 'genetikai' alapon, nem hajlam alapján lett meleg. Talán nem is vonzalom alapján. Hanem a környezete és az emberekkel (nőkkel és férfiakkal) való tapasztalata miatt. Akinek nem elég szilárd a jelleme, azt vagy átgyúrják, vagy eltörik. Nálam valószínűleg az utóbbi történt.

[oszodi-beszedeim]

"Hogy teheted jóvá, amit úgy elrontottál, hogy nincs visszaút...?"

[oszodi-beszedeim]

Nem bánom, hogy találkoztunk. Sokkal magabiztosabban tudom leírni, hogy soha többé nem akarok találkozni vele.

[oszodi-beszedeim]

Most éppen pécsett vagyok. Ilyenkor halmozottan visszatérnek a rémálmok O.-ríól. Kicsit zavar, hogy Даниелt – miközben kitölti az életem jó részét – nem köpi fel az elbaszott tudatalattim. De az is igaz, hogy nagyon régóta, ha élő álmom van, az túlnyomórészt negatív. Vele kapcsolatban egy negatív dolgot nem tudok mondani. Sőt, egyre nagyobb benne a szeretet, irántam. Egyre odaadóbb, áldozatkészebb. Talán ez is baj. Talán nem érezném magam ennyire nyomorultul, ha nem igyekezne ennyire.

Kicsit megborultam. Nem tudom, jó-e, hogy felkerestem Ash-t. Az egyetlen embert, aki még ismer engem ebből a nyüves városból és szóba is áll velem. De úgy éreztem, most szükségem van arra, hogy valaki olyannal is beszéljek, aki nem Даниел. Aki nem a kedvesem. Hanem egyfajta 'barát'. De inkább egy kedves ismerős. Mert amióta O. tönkretett, a 'barátság' számomra nem értelmezhető fogalom.

[oszodi-beszedeim]

8 hónaposak vagyunk. Даниел tökéletes társ. Én meg sokszor úgy érzem, romokban vagyok. Pedig minden szép és jó. Csak én maradtam az, ami voltam. Ami nem jó.

[oszodi-beszedeim]

[oszodi-beszedeim]

[oszodi-beszedeim]

[oszodi-beszedeim]

Megint találkoztunk álmomban. Most Петрушка először menekülni akart, amikor elsétáltunk egymás mellett az utcán, nem reagált a szólításomra. Sőt, a másodikra egyenesen szaladni kezdett. Vélhetően a tudatalattimban már megvan annak a nyoma, milyen ellentmondásosan sorvadt el kettőnk barátsága (?). De aztán visszajött és előzékenyen köszöntött engem. Talán ez enyhe kifejezés, valamiért szájon pusziltuk egymást. Aztán jött értem egy kocsi és benne Даниел. Most – amikor ezt írom – esik le, hogy ez volt az első álmom, amiben ő is szerepel.

Az álombéli Даниелt nem zavarta Петрушка jelenléte. Engem viszont kifejezetten zavar. Megint felpiszkálta azt az énemet, amely visszavágyódik. Na nem Pécsre. Inkább a múltba. Hozzá. Az csak egy szerencsétlen véletlen, hogy az előbbi szolgált helyszínéül az utóbbinak.

Tagadhatatlan – és ezt már korábban is megírtam – hogy itt is utol fog érni az a sok mérgező hulladék, amit hátrahagytam. Ha más nem is, de az őszi szél idefújja az illatát. Az meg bekúszik az orromon, fel a prefrontális lebenybe.

Kezdek kicsit aggódni Даниел miatt. Lassan fél évesek leszünk. Érezhetően érzelmesebb, mint én és jobban hiányol. Engem az előző 7-8 év (ezen belül is leginkább Oli módszeres sorvasztása) megtanított arra, hogyan éljek túl egyedül, más tényleges segítsége nélkül. Hogyan vegetáljak. De Даниел nem túlélni akar, hanem élni. Márpedig velem élni. Ettől akaratlanul is, de a belső világom ösztönösen tiltakozni kezd, olyan ez, mint egy pánikzavar első hulláma. Már csak arra kell rájönnöm, hogy ez csak az É.H. okozta traumák kivetülése és csak egy fellobbanás, vagy ez az én ösztönlényem tényleges fundamentuma és egy lavina kezdete?

[oszodi-beszedeim]

Már 4 hónapja annak, hogy Даниел a társam. Ő egyfajta elkallódott gyémánt volt a zavarosban, mikor egymásra találtunk. Talán, ha rajtam múlik, nem is találunk egymásra. Ahogy anno Manó esetében sem én írtam rá, úgy most sem. És ennek ellenére ajándékozott meg a véletlen (?) ezzel, nekem annyi volt a dolgom, hogy elfogadjam a kinyújtott kezet. Talán kárpótlásul azért a 7 évért, amit a purgatóriumban fetrengve töltöttem. És talán nem véletlen, hogy mennyire könnyen dobtam el mindent – nem csak rosszat, hanem jót is – ami annak az időszaknak hozadéka volt.

Most már nincsenek olyan sírógörcseim, mint az elején – amikor úgy tudott hiányozni, hogy az már fájt és belülről égetett. Azóta 'stabilizálódtam', úgymond. Ha csúnya szóval fogalmazok: megszoktam. Rendszeresen jönnek fel bennem kétségek, de semmi új – csak a régi, 2018-as események által belém égett lenyomatok. És nem Даниелben kételkedem, mert ő egy igazi. Hanem abban, hogy egyáltalán nekem párkapcsolatban kell-e élnem. Hogy egyáltalán akarom-e ezt.

[oszodi-beszedeim]

[oszodi-beszedeim]

[oszodi-beszedeim]

[oszodi-beszedeim]

Két hónap telt el azóta, hogy újrakezdtem az életemet. Az egész olyan, mint egy hiperűrugrás.

Даниел gyakorlatilag állandó része a mindennapjaimnak, még ha nem is látom mindennap. De mégis úgy érzem, mintha az lenne a végső cél. Vele tényleg minden adott.

Manóval való szakításunk óta eltelt hat év és teljes bizonyossággal mondhatom, hogy megtaláltam életem második 'igaziját' . A szerelem most pontosan úgy szinaptizál át, mint ahogy legelőször, 2018-ban. De sokkal-sokkal ideálisabb körülmények között. Gyakorlatilag olyanok vagyunk, mint egy friss házaspár, úgy is beszélünk egymással, úgy is gondolkodunk. Én, aki gyűlölte a gondolatát is annak, hogy valakinél lehorgonyozzon, vagy egyáltalán közel engedje magához, egy csapásra csak egységben gondolkodom. Abban, hogy hozzá tartozom. Ő pedig hozzám.

Most minden adott, hogy bankolhassak. Megvan a kémia és megvan a szövetség. Talán egyszer ő lesz a férjem.

[oszodi-beszedeim]

[oszodi-beszedeim]

Már nem bánom, hogy szerelmet vallottam neki.

Mert tényleg szeretem. Már nem akarom kiírni, mennyi mindent szeretek benne, mert minden rezdülését, minden pillanatfalatát. A kis X-lábait, a befelé kacsázó lábfejeivel. A kacagását, amikor valami magamhoz képest is elmebeteg dolgot kérdezek, vagy mondok. Hogy főz nekem. Vagy hogy egyáltalán tud főzni, velem ellentétben, aki hagymát aprítani sem tud rendesen. Szeretem, hogy olyan kis normális. Szeretem a hangját, a mosolyát, ahogy a szívószálat a szájába veszi, ahogy autót vezet, mindent. Rengeteg mindent, aminek a töredékét tudom csak ide kiírni. És bár 7 év 'magány' után pszichésen és érzelmileg elég stabillá, 'egyedülállóvá' váltam, mégis azt érzem, hogy belőle nem lehet elég. Akármennyire eltelít, másnap már hiányzik, ha nem láthatom.

[oszodi-beszedeim]

Egészen kozmikus, ami Даниел és köztem van, már ha egyáltalán ezt a lehet bárminek nevezni még ennyire az elején.

Nem gondoltam volna, de azt hiszem újra találtam egy ékkövet, olyat, mint ami anno Manó képében aranyozta be az életemet.

Nem akarom hasonlítgatni kettejüket, vagy a kettejükkel való párkapcsolatot, elég annyi, hogy ugyanolyan felemelő. Rendkívül egyszerű minden, ami miatt jó.

A második (harmadik? ez még vita tárgya köztünk) randinkon hozzá mentem fel. Nagyon kellemes helyen lakik. Olyan kis normális. Pont ilyen lakást képzel el hozzá az ember. Rengeteget beszélgettünk és smároltunk. Elmentünk bevásárolni és utána főzött nekem. Sétáltunk is és láttam autót vezetni. Meg persze megvert sakkban. Sakkbajnok, de nem szeret sakkozni. Eddig minden, amit megtudtam róla, az csak növelte bennem a vonzalmat. Nyilván nem marad így, de egyelőre nem tudom elképzelni, hogy tudna-e bármit mondani, vagy tenni, ami miatt kevésbé merülök el benne.

Amúgy véletlenül szerelmet vallottam neki.

Ezt kicsit szégyellem. Korai még és nem is akartam. Igazából egy vicces Freudi elszólás volt. De tényleg nagyon szeretném, ha ez működne. Nagyon régóta vártam, türelmes voltam. Lényegében 7 évet töltöttem el magányban, a saját gondolataim által marcangolva.

Most már igazán megérdemlek egy jó kapcsolatot. Még csak nem is életem szerelmére vágyakozom, csak egy jó kapcsolatra.

De lehet, hogy ő lesz életem egyik, ha nem 'A' nagy szerelme. Ki tudja...?