Babylon
Ha érzékeny vagy a spoilerekre vagy még nem láttad a filmet és mindenképpen meg szeretnéd nézni akkor itt most zárd is be a böngészőt, mert lesznek spoilerek.
Disclaimer: Ez nem egy kritika, mert még mindig emésztem a látottakat, de jelenleg ezen a ponton tartok.
A film nagy részben épít az Ének az esőbenre, ami egy musical Hollywood azon korszakáról, amikor berobbant a hangosfilm a Jazz Singerrel és hirtelen minden néma film sztár keresi a helyét ebben az új világban: az ünnepelt némafilm sztár, hűséges cimborája és a semmiből felfedezett színésznő triója. Mindemellett megemlékezik a klasszikus Hollywoodról. Szóval igen, ez majdhogynem egy az egyben a Babylon plotja is.
Konkrét jelenetek és karakterek lettek belőle átemelve, pl. amikor az első hangosfilmet forgatják vagy amikor Brad Pitt beoson a moziba és szomorúan tapasztalja, hogy az emberek kinevetik. Kizárólag ezekből a párhuzamokból és a záró montázsból lehet rá következtetni, hogy Chazelle Tarantinóhoz hasonlóan valamiféle homázst szeretett volna készíteni, de nálam ehhez valahogy sem a forgatókönyv, sem a rendezői koncepció nem jött át igazán. Tegyük hozzá, hogy én már Tarantino verzióját sem értettem, viszont a közel 60 (!) évvel ezelőtt készült Ének az esőben az egyik kedvenc filmem és bármikor szívesen újranézem. Pedig Chazelle kifejezetten a végletekig ment, hogy megidézze a korszellemet, csak kár hogy már alig akad, akinek ez feltűnne, ha nem magyarázzák el neki külön cikkekben.
A Babylon egyrészt három karakter köré épül, és ha jól emlékszem egy évtizednyi eseménysort bemutatva, de mindemellett kisebb (néhol abszurd) történetek, jelenetek szövevénye, amelyeket mindenképpen beerőltettek egy-egy karakterhez. Chazelle valóságábrázolása kifullad a hányós, elefántszarós, levizelős, kuki-, punci- és cicimutogató jelenetekben, plusz a végén egy gyors merülés a szó szerinti alvilágba, ami igazából semmi meghökkentőt nem tartalmaz, ha végigfogyasztottad az utóbbi két évtized HBO sorozatait. Emiatt nem csodálom, hogy az egyszeri nézőnek zagyva összevisszaságként csapódik le, mert kissé mesterkélt polgárpukkasztásba van csomagolva és folyamatosan csapong a fókuszpontok között.
A sztori amúgy nagyjából követhető: a világ életében mozis karriere vágyó kifutófiú hirtelen a dolgok sűrűjében találja magát, kidolgozza a belét, ráérez a szakmára, beteljesedik majd nagyot zuhan a valóságba és végül inkább elmenekül az álomgyár fertőjéből. Az ünnepelt némafilmsztár, akiért rajonganak a nők és az egész élete egy féktelen party egyik napról a másikra a hangosfilm érkezésével érdektelenné válik, egyedül marad, igazából mindig is egyedül volt, úgyhogy inkább pontot tesz az i-re. A semmiből jött színésznői karriere vágyó, energetikus, öntörvényű lány, akit egy (bal)szerencse folytán felfedeznek, de hiába veszi sikerrel veszi az átállást is a hangosfilmek világába képtelen megbirkózni a népszerűséggel és a elvárásokkal, inkább szó szerint beleveszik az éjszakába, ahonnan jött. Ezek mellett 189 perce volt rá, hogy felépítsen valamiféle érzelmi hullámvasutat, de csak egy "a sok szar mellett amúgy milyen nagyszerű a mozi" kifutásra telik.
Sokan dicsérik Justin Horwitz zeneszerzői munkáját, ami lényegében egy dallam sokszor, sokféleképpen kibontva. Olykor már-már idegesítően, abszurd módon, nem jelenethez illően. Habár aláírom, hogy a katartikus, minden hangszert és vokált végsőkig megszólaltató finálé szenzációs, de ezen felül a fő motívum alig különbözik a La La Land-étől. Persze, ugyanígy dolgozik a legtöbb zeneszerző, mindegyiknek van valami védjegye, de ez most itt nálam kevésbé működött. Több kreativásra vágytam a remix helyett.
De hogy jó dolgokat is mondjak a sok negatívum után: egyáltalán nem rossz vagy nézhetetlen film, de a "klasszikus" meg "mesterhármas" (Whiplash-La La Land-Babylon) jelzőket nem tudom hová tenni. Számomra egyáltalán nem az a film, amit többször vagy akár évente újranéznék és nem csak a hossza miatt. A gesztus szép, de a megfogalmazás zavaros és helyenként érdektelen (sokkal többször néztem az órámra, mint kellett volna).
Ugyanakkor kiemelten jó döntés volt a filmet egy harsány, lényegében csak az első húsz percre fókuszáló előzetes mögé rejteni, mert amikor felbukkan a főcím, akkor hirtelen azt éreztem, hogy innentől még bármi jöhet. Akadnak majd jelenetek is, amikre még jó sokáig emlegetünk, mint pl. a csatajelenet forgatása, a kígyóharc, Margot Robbie karakterének első forgatása (sírj! egy szemmel! másikkal!), az első hangosfilmje vagy a záró szekvencia, ami ugyan nem hoz katarzist, de pont elég meghökkentő és látványos, habár egyértelműen fesztiválközönségnek címzett. (Akik ezt jobban csinálták pl. a valószínűleg az alapot adó Űrodüsszeia, vagy a közelmúltból az Everything Everywhere All at Once.)
A castingra sem lehet panasz. Brad Pitt hozza a szokásos laza, sokat látott, karizmatikus figurát, de az igazi sztárja a filmnek Margot Robbie, aki szintén a tőle megszokott impulzív, őrület határán egyensúlyozó karaktert szállítja, de ezúttal mesterszintre tökéletesítve. Falnak tudok menni a Harley Quinnjétől, de itt inkább I, Tonya, áhítattal néztem minden manírját.
Többen emlegetik az év feldezettjeként Diego Calvat, de egyrészt szegénynek az angolját feliratozni kellene másrészt ironikus, de pont addig hiteles amíg csak az arckifejezését látjuk. A spanglish szintén zavaróan túl van tolva, de lehet csak azért volt idegesítő, mert egy olcsó, tört magyarsággal random hülyeségeket Pitt felé ordibáló magyar feleség már jóval előtte felégette a nyelvi hitelesség bármiféle látszatát.
Ha valóban ki akarunk emelni valaki, akkor az Jovan Adepo, Li Jun Li, Olivia Hamilton és P. J. Byrne legyen. A legjobb dialógus egyértelműen Jane Smartnak jutott, amikor elmondja Pitt karakterének a nyilvánvalót. Eric Robertset teljesen elvesztegették, bárki más játszhatta volna, Fleat viszont túlerőltették. Spike Jonze-et vicces volt látni német rendezőként. Ellenben kissé szomorú, hogy Toby nyúlfarknyi szerepét így elspoilerezték. Sokkal jobban ütött volna, ha teljesen kihagyják a trailerből.
Egy szó, mint száz mindenképpen meg fogom nézni még egyszer, csak hogy legyen egy végső konklúzióm, de ezúttal már itthonról, angol felirattal, a részletekre jobban fókuszálva.
Ha pedig Hollywood aranykoráról szeretnél látni egy csodálatos filmet, akkor az az Ének az esőben. Én azt akár százszor is.
