Halott idő volt, a közlekedés leállt. (A Város
épp vendéget fogadott – egy keleti zsarnokot.)
Takács Zsuzsa: A zöld dzseki
Ott ült a SPAR előtt a két szokásos rongykupac,
a hetvenéves koldus és hatvan körüli élettársa,
akivel nemrégen kerültek össze, s akit azonnal
be is mutatott nekem. Elképzeltem közös életüket.
Nyaralásukat a közeli parkban, az esős napokat,
hitvesi ágyukat: a bokoraljat, a rengeteg romlott
ételt, amit megettek, a telet a János kórház
tbc-osztályán, magányosságukat a nyolcágyas
kórteremben, a betegek undorát, az orvosok
közötti vitát, amelyben végül a szánalom és/vagy
a fertőzésveszély elhárításának indoka győzött.
Emlékszem az első tavaszi napra, amikor
gyógyultan az „otthonába bocsátották".
Nagyon vágytam már haza – sóhajtozott.
Akkor már újra egyedül volt. – Hogy érti? –
kérdeztem: – hát az utcára! – mutatta és
magyarázta akár egy marslakónak.
Az Amerikában vásárolt zöld dzseki lett végül
a neheztelésem kiváltó oka. Régi darab, hibátlan
és meleg, évekig abban lapátoltam a havat,
tőle meg ellopták a kabátját. Tél volt megint.
Kékre fagyottan, egyedül ült a szokásos helyen.
Hazamentem és elvittem neki. Fölállt és átölelt.
Cserepes szája az arcomat érte. Ellöktem
magamtól, arcomról letöröltem a nyálát,
hebegett valamit. Szégyelltem magamat.
Halott idő volt, a közlekedés leállt. (A Város
épp vendéget fogadott – egy keleti zsarnokot.)
Jelenetünknek nem volt résztvevő tanúja, nem
mondta, hogy ha a kisujját nyújtja ezeknek,
rögtön az egész karját akarják! De éreztem,
hogy valaki néz, akit én nem láthatok, ott
éhezik és fázik minden utcasarkon, és megítél.
