Where is the dreamliner?
Lomhán álmoskás, az előző napi drámai (szigorúan ideigles) , de búcsúzóul ivott sörök és rövidek súlyát a nyakamba vevős reggelre ébredtem Viki mellett, egy izzadósan és forgolódosan fülledt nyugtalan éjszaka után. Ő is kinyitotta a szemét és percekig csak néztük egymást. Majd hirtelen összeszorult szívvel ölelkeztünk össze, szomorkás, de annál szenvedélyesebb csókokkal enyhítve egymás szorítását.
Több mint fél évem volt, hogy sokszor eljátszadozzak ennek a napnak a gondolatával, hol önfeledt felszabadultságot, hol a szerettettektől, a szívhez közel álló helyek, emlékek, emberek és az otthon búcsúja által belémvájt mély melankóliát, vagy a “valami új” által gerjesztett belső szorongó izgalmat vízionálva. Mind a négy érzés együtt, majd egymást fel-fel váltva kavargott bennem. Valamelyik pár percre-másodperce dominanciára tört, amikor már valahol a Határ út előtti panelsoroknál jártunk. Még mindenki próbált szélesen mosolyogni, aggódó pillantásokat vetve egy lopott pillanatban, és mindeközben bagatel, vagy apró gyakorlati részletkérdések feldobásával ütve el a már igencsak pergő, irígy időt.
Még volt idő egy gyors kávéra, börőndbecsomagoltatásra (nehogy a hosszú út alatt elkallódjon a 70x79 cm-s 23- kg-s otthon egy óvatlan darabja). Az aggódva lopott pillantások és az egy egy végszó után beeső csend egyre hosszabbak lettek. Teljesen leblokkolt ez a szeretetteljesen mardosó pillanat és az aktuális teendők követelődző részletei, amelyre nagyon oda kell figyelni (vagy legalább is ezt mondták, és ezt szeretnék).
Elérkezett a könnyes, tragikus búcsú pillanata, amikor is, én belépek és már nem jöhetek vissza. Először anya és apa lépett hozzám. Meleg ölelések, puszik csattantak el pár “Vigyázz magadra! Vigyázz magadra nagyon, kisfiam!” mellett és míg anya kérlelhetetlenül zokogott, apa férfihez illő erővel próbálta magát tartani, és megmaradt a nagy nyeldeséseknél és a remegően csillogó szemeknél.
“Most magatokra hagyunk, jó?” - jött a mondat és vele a nem kívánt búcsú is. egymás nyakába borultunk, kapkodó ölelések és csókok, melyek közben nem tudtam eldönteni, hogy rohan az idő, vagy cammog. Viki nagyon sírt. Nagyon. Marcangolt a tudat, hogy ő talán keservesebben éli meg. Én is elmorzsoltam pár könnycseppet, de valahogy már régóta nem ment a sírás, amikor “kell”, utána picivel, már talán (meg amúgy is úgy éreztem, hogy most nekem kell erősnek lennem, a viszontlátásig lévő idő rövidségét és gyorsaságát hangsúlyozva). Persze aggódtam, féltem, izgultam és szomorú voltam az ideiglenes “elválás” miatt, de mivel nem kételkedtem, abban hogy meg tudjuk csinálni, mindezek felett valamilyen természetes belülről fakadó nyugalom ült rá mindezekre az érzésekre. Mindig is örökös optimizussal néztem azon kihívások elé, amelyekről tudtam, hogy nem lehetetlen megcsinálni csak össze kell szednem magamat. Legalább eltelt negyed ölelkezős, csókolózós, sírós óra, míg a többi utas sietve került ki minket a biztonsági ellenőrzés vonalkódos kapujához sietve. Egyikünk sem merte megtenni a kegyetlen mozdulatot, hogy hátrébb egy lépést, egyértelműen jelezve: Most már menni kell. Persze sok tucat elpuffogtatott “Szeretlek!!”, “Hiányozni fogsz!”, és “Vigyázz magadra, bébi!” között megbújt egy “Most már tényleg menned kéne!”, “Na jó, lehet lassan indulnom kellene”. Végül nem is tudom, melyikünk lépett tette meg a mozdulatot. Mindegy is, már sietnem kellett, bár természetesen nem tudtam megállni, hogy megvárjam, hogy addig integessünk egymásnak, amíg el nem tűnnek a reptéri váró horizontján.
Az elkövetkezendő időszak a teendők apátiájában telt: biztonsági ellenőrzés, gyors ajándékvársálás a kinti rokonoknak, kavargás, hogy megtaláljam a kaput. Csak az utasváró második lévő Irish Pub-ban ivott sör törte meg ezt a melankólikus monotóniát. De ez is inkább egy szívemhez nőtt nosztalgia pótcselekvése volt. Meglökött az a sör. Enyhén, elegánsan spiccesen lépdeltem az útlevélellenőrző-fülke felé. Átléptem. Hatalmas sor, legalább még egy kör utolsó elköszönős-telefonálásokra volt idő. Mikor letettem az utolsót, már elkezdett csordogálni az embertömeg a kapu felé. Nem kellett sok mire én is bejutottam a gép felé vezető szürke dobozfolyosóba. Még gyorsan, amíg lehet elintéztem egy utolsó telefont, és csak utána engedtem, hogy magával sodorjanak a gép orrába sietők.
Mikor leültem a helyemre pár sorral arrébb arra lettem figyelmes, hogy egy nagyon öreg bácsit körülbelül a teljes személyzet állja körül, és egy idős néni (gondoltam a felesége) jajveszékel. Először azt hittem, hogy rosszul van, és fülelni kezdtem. A bácsi magából kikelve követelte, hogy tegyék át egy másik gépre, mert amin most ül az nem a beigért Boeing dreamliner, hanem egy Airbus, amivel ő nem hajlandó utazni. Jót nevettem. Aztán kis idő múlva meguntam a sürgés-forgás, a pakolás kattogó-csattogó zaját, és az ülésembe süppedve beduktam a fülest, hogy a dark side of the moonra relaxáljak. Jópár számra rá, vettem csak észre, hogy még mindig állunk és, hogy egy kedves idős néni ült le mellém. Nemsokra rá, a kapitány bejelntette, hogy mivel az elromlott wc-t még mindig javítják a gépen, egy darabig állni fogunk. Fasza. Szóbaelegyedtem a nénivel. A lányához megy ki, ez a 11. alkalom, angolul csak szavakat beszél, és önmagát az illegalitás szürke mezején mozgó ételcsempésznek (gesztenyemassza, túrórudi, kolbász, és miegymás átlagosan kb. 10-15 kiló mennyiségben) vallja az édesanyaság mellett. El kezdtem kérdezgetni mindenféle általános dologról, ami eszébe juthat egy friss utazónak egy veteránhoz: Milyen az út, mikor jön el a holtpont, milyen az átvizsgálás amikor leszálltunk (csak rémtörténetekkel tömték a fejemet, szerintem így akartak biztosra menni, hogy semmit sem veszek majd félvállról), mik a kedvenc helyei New Yorkban, mit tervez, meddig marad. Közben még mindig álltunk. A Stewardessek vizet osztogattak, a légkondi nem ment, pár utas nyílt lázadásba, hisztibe kezdett. Hiába. legalább még fél óra telt el így, amikor kiállt a gép a dokkjából. Egyszerre várom és nagyon szeretem a pillanatot, amikor a kifutópálya végére érve a pilóták hirtelen gázt adnak és belepréselődök a székbe, majd elelmelik a gép orrát a kifutópályáról, és egyszerre összerezzenek, megborzongok tőle. Ezt megspékelte a masszív kerozinszag, és sok utas idegesen forgolászott, sustorgott, de a gép csak gyorsított és ment tovább, a hajtóművek mély búgása hangos sivítássá erősödött és egyre sürvebben pattogó, recsegő hangokra lettem figyelmes. Nincs mit szépíteni, beszartam: Ez a trabi gép nem bír ki két óránt fent, alig vártam, hogy belső görcseimet a beharangozott Dreherrel vagy finom egyeki borral kezelgessem, de arra még várni kellett, egy darabig.
Szerencsére jó volt az időzítés: Hollandia felett jártunk, amikor bemondták: Turbulencia lesz, hamarosan felfüggesztik a service-t, mindenki fáradjon a helyére. Még pont el tudtam kapni az italos zsúrkocsit, és berendelni fehér és vörösbort hogy a rázás mellé bizsergés is legyen, de (sajnos vagy szerencsére) a bizsergés markánsabb volt mint maga a rázkódás. Kis idő múlva magunk mögött hagytuk az ír partokat, és jött a 4-4,5 órányi nagy kékség, amit nagy kegyes az időjárás fehér pamacsfelhőbe burkolt, megkímélve minket a végeláthatatlan óceán nyomasztó termetétől. Talán félúton jártunk, amikor az izgága mocorgás, az unott de kissé ideges fedélzeti gép nyomkodását magam mögött hagyva, élvezni kezdtem a repülést. Elővettem a New York útikönyvemet a táskámból és halvány büntudattal, hiszen egy percet nem “készültem” az előttem álló időszakra, lapozgatni kezdtem. Szabdság szobor, Ellis Island bevándorlási múzeum, Empire State Building kilátó a 86. és a 110. emeleten, Central Park, Times Square, China Town, Little Italy, Metropolitain Múzeum, Rockefeller Center, ENSZ székház.. Cikáztak előttem a képek, ahogy elképzeltem magamat, hogy a könyvvel, telefonnal a kezemben bolyongok a felhőkarcolók közt a beton nyomta fullasztó melegben és csak tátom a számat.
Gyorsabban peregtek már a percek, és ennek nagyon örültem. Elővettem a “Szerelem a kolera idején-t”, amelyik az egyik kedvenc könyvem, és most hogy úgy érzem időszerű az elénk váró időszakban újra olvasni kezdtem. Viki is kapott egy kötetet, nagyon reméltem, hogy ő is érzi a sorok közé írt fülledt, néha fojtogató, ám édes érzés, amely először magával ragadt. Peregtek az oldalak, és azon gondolkoztam, hogy vajon mit csinálhat otthon, délután 6 óra felé. Vajon még dolgozik? Jobban van, és megnyugodhatott vajon? Korán lefekszik aludni és már lehet, hogy ébren se lesz, amikor leszállok?
Ilyen és hasonló gondolatok jártak a fejemben, amikor megpillantottam a kanadai partokat és a Labrador-félszigetet. Már csak másfél óra. A közelgő leszállás új izgalmakkal töltött el, és ha még addig leghalványabban is kerülgetett az álmosság, egy pillanatra elillant. Süllyedni kezdtünk, és az idő kegyességének köszönhetően végig tisztán látszottak a partok és a part menti városok, a gép orra már New Yorkot karcolgatta a fedélzeti térképen és az alattunk elterülő, utak, házak, hajók egyre nagyobbak lettek.
Éles kanyarok, fülpattogás, leszállás: New York, JFK – Thank you for flying with us. Hömpölygő sorokban szálltunk le mindenki kissé izgatottan, idegesen tapogatta a zsebeit, szorította a fedélzeten kitöltött vámnyilatkozatot, turkált a táskájában, hogy biztosan megvan-e minden. A riogató hírek ellenére, térerő és wifi is volt a reptéren, értesítettem mindenkit, hogy ha egy óra késéssel is, de sima úton megérkeztem. Két perc alatt beengedtek az Államokba, semmilyen beharangozott, szigorú, kekeckedő megpróbáltatáson nem kellett átesnem a pofavizitnél. A kijárat felé siettem, majd a wifit kihasználva körbetelefonálgattam a családot: Anyáék, Attiláék, Vicus. Még volt jó negyed órám, amíg Enikő ideér értem.
Viki hangjában keveredett a megkönnyebbülés és a szomorúság, de a “Marci” névre hallgató Dúzsi-vörösbort az elején nem hallottam ki belőle, csak amikor elújságolta, hogy finom volt és elfogyott, lettem figyelmes a szokásosnál jobban lekerekített szóvégekre. Másodperc alatt ütött be újra, hogy mennyire hiányzik, és mennyire megölelném és milyen jó lenne, ha kapnék tőle egy borízű csókot. Próbáltam tartani magam, és inkább arra gondolni, amikor 10 hét múlva ugyanitt állok rá várva, hogy kilépjen a kijáraton.
De nem volt idő hosszú melankólikus elmélázásokra, percek kérdése itt van értem Enikő, sietni kell a “Passenger pick-up” tábla felé. Gyengült a wifi-jel, és bármennyire is szerettem volna még órákon át beszélni vele, nyugtatgatni, vígasztalni, mennem kellett.
Szerencsére hamar megtaláltuk egymást, és kapkodva bevágtam a csomagjaimat a csomagtartóba és bepattantam a kocsiba (megállni szigorúan tilos azon a részen, és a rendőrök nagyon hisztisek arrafelé) és egy határozott gázfröccsel elindultunk a város felé. Lendületünk néha-néha megakatt, de hamarosan a filmekből ismert panoráma tárult elém. Egyszerre lettem nagyon izgatott és egyszerre zavarodtam össze. Vajon ilyennek képzeli el az ember az érzést, amikor a kanapén ülve a tv-ben tárul elé ugyanez a látvány? Bambán bámultan, míg a felhőkarcolók egyre nagyobbak lettek. Van az egészben valami furcsán magávalragadó. Hátradőltem, és egy percre lehunytam a szememet, élvezve hogy melegít és elvakít a nap. Hát megérkeztem, itt vagyok...