Vannak bizonyos távoli országok, ahonnan ugyan mindenki ismer egy-két fontosabb várost ilyen-olyan okokból, viszont a főváros egy Budapestről nézve fura helyen fekvő, sokszor fura nevű, logikátlanul lepakolt épületcsomag, ami rendszeresen megzavarja a földrajzórán vaktérképet rajzolgató általános iskolásokat. Többek között ilyen Ausztrália, Kanada, és nem mellékesen Brazília is, amiről szerintem sokan a mai napig azt hiszik, hogy Rio de Janeiróból van kormányozva. Tegyük hozzá, ez elég sokáig így is történt, a tengerparton királykodó diplomaták legnagyobb örömére, mígnem aztán Juscelino Kubitschek elnöknek eszébe nem jutott az 1950-es évek elején masszív IMF hitelből megvalósítani Don Bosco azon jóslatát, miszerint egy nagy-nagy hatalmi központ fog alakulni valahol a 15. és 20. délkör között.
A várostervezés fő figurái az építész Oscar Niemayer, az urbanista Lucio Costa és a tájépítész Burle Marx voltak, akik alig két év alatt, konkrétan nulláról, a semmi közepén felhúztak egy ma körülbelül egymillió lakosú várost. Ez első hallásra talán nem is tűnik annyira izgalmasnak, a modern urbanizmusban nem teljesen szokatlan teljesen tájidegen városok összekalapálása, viszont Brasíliában – szerintem eléggé sajátos módon – konkrétan minden egy szigorú koncepciót követett. A város alaprajza repülőgépalakot formáz, ahol az orrában lévő kabin gyakorlatilag az ország exekutív központja a csodálatosan szép parlamenttel, bíróságokkal, és az út két oldalára elhelyezett 10-10 darab, teljesen ugyanolyan minisztáriumi épülettel. A szárnyakban pedig található a város működéséhez szükséges minden más egyéb – habár tudni kell, hogy Brasília tervezői fejében nem a szokásos, általunk ismert városkép élt, ezért módszeresen szétdarabolták a várost két, teljesen szimmetrikus darabra, amit szigorúan felosztottak lakó, hotel, szórakozó, bevásárló és sportnegyedekre. Azt, hogy szigorúan, azt annyira komolyan kell venni, hogy Brasíliában konkrétan elképzelhetetlen az a kedves budapesti kép, amikor az ember szombat délben, felkelés után, halál másnaposan levánszorog a sarki kisközértbe cigiért és ásványvízért, avagy isten ne adja, turistaként keres magának egy, a látványosságokhoz közel fekvő hotelt. Itt mindennek megvan a helye, átjárás nulla, az utcák szimmetrikusak, a lakóházak egyformák, utcanevek nincsenek, csak különböző logika alapján egymásra pakolt számok, járda, tömegközlekedés szórványosan, hiszen a jövő ugyebár az autó, és a nagy, központi tereket is mellőzték, nehogy esetleg tüntetni merjen az istenadta nép. Egyszóval, Brasilia egy nagyon-nagyon furcsa hely. Egyszerre gyönyörű, hiszen el kell ismerni, hogy szinte minden egyes középület egy építészeti csoda, mint egy megelevenedő múzeum, a szimbóluma egy megvalósult, lehetetlen, és valljuk be, hasznos álomnak – a korábban totálisan lesajnált belső területek fejlődése hihetetlen mértékben berobbant a központ odatelepítése óta-, viszont az is igaz, hogy soha az életben nem éreztem ezt a nagyon durván orwelli légkört-pedig ugye kelet-európában élek, és időm elég nagy részében politikával foglalkozom, szóval ez mindenképpen respect kategória. Itt tényleg egyértelmű volt, hogy ez nem egy lakóközpontú város, hanem funkció-és hatalomközpontú – ami mondjuk racionálisan nézve, egy ekkora hatalmi központnál nem is teljesen logikátlan. Annak eldöntése, hogy ez a hatalmi átrendezés hosszú távon mennyire kifizetődő, természetesen csupán 50 év alatt nem lehetséges, egy dolog azonban biztos, az ország többi része számára Brasília neve egyet jelent a földrajzilag jól körülhatárolható, színtiszta korrupcióval.
Repülőtér Brasíliában. Hm.
Mausoleum Kubitschek
Nemzeti könyvtár... wow
éés nemzeti múzeum
ééés katedrális
éés katedrális belülről.... eddig a legjobb azok közül, amit láttam...
Aki bármennyire is ismeri brazília földrajzát és/vagy nevezetességeit, az valószínűleg valamennyire meglepődhet azokon a városokon, amiket választottam– az utazók nagy része Rio után általában rögtön az északkeleti, tengerpartos-lagúnás-fehér homokos régiót látogatja meg. Sajnos azonban én reménytelenül urbánus turista vagyok, és ugyan persze szeretem a természetet is, de egy nagyvárost valószínűleg világ életemben izgalmasabbnak fogok találni egy kietlen, paradicsomi tengerpartnál. N Nem mellesleg persze az sem utolsó szempont, hogy eléggé időszűkében vagyok, és mindenképpen muszáj volt repülőtér közelében maradnom. szóval ezért.
Belo Horizonte körülbelül kétmilliós város, a Riótól északkeletre fekvő Minas Gerais megyében. A régió nevezetességei főleg a 18. századi aranybányák maradványai, az ehhez hagyományosan hozzátartozó, szépemlékű rabszolgatartó-kegyetlenkedő múlt, az ország privát függetlenségi mozgalmának elindulása, újabban pedig az iszonyatosan nehéz kaják, és a brazília-szerte elismert éjszakai élet. BH-ban (ahogy az itteniek kiejtik, béhaga) Paulonál laktam, aki a tipikus brazil agglegényt testesíti meg. Paulo körülbelül két méter és 140 kiló, körbeutazta a világot, jelenleg egy multinál dolgozik, valószínűleg mocskosul jól kereső állásban, és egy nagy, tetőteraszos penthouseban lakik a város közepén. Paulo kedvenc elfoglaltságai közé tartozik az ivás, a sikertelen fogyókúrák halmozása, a cruzeiro focicsapatnak való drukkolás, és az ezzel kapcsolatos összes létező kacat gyűjtése, valamint az atletico minas gerais focicsapat gyűlölése. Ennek az utóbbinak bevallom, iszonyatosan örültem, mert szerintem egyértelmű, hogy az általános műveltség része minden idelátogató fociszeretőnek az, hogy kijusson egy meccsre –Brazíliában ez szerintem kb. annyira alap, mint felmenni a Krisztus szoborhoz Rióban. És hát ha éppen akkora mázlim van, hogy pont akkor rendezik a városi rangadót a Cruzeiro stadionban, amikor én egy b-közép törzstag arcnál lakom, akkor meg annál jobb :). Sokszor voltam már meccsen, nagy, híres stadionokban, de szerintem életemben nem tapasztaltam olyan hangulatot mint itt, pedig a játék színvonala maximum a skót bajnokságok középcsapatainak szintjét ütötte meg.
Belo Horizonte fő nevezetessége amúgy a nem is Belo Horizontéban található Inhotim kulturálisközpontmúzeumizé. Ez egy óriási park és trópusi esőerdő hibridjébe pakolt körülbelül 20 modern művészeti múzeum, és iszonyatosan sok szabadtéri installáció elegye. Szerintem színvonalában valahol a Tate Modern és a Guggenheim között lehet, és bátran állíthatom, hogy a világon ez a hely az, ami legközelebb áll ahhoz, ahogyan a én mennyországot elképzelem. És az értékéből az sem von le semmit, hogy BH-ból kizárólagosan busszal közelíthető meg, amiből naponta van összesen 2, és amennyiben valaki máshogyan tervezné beosztani az idejét, annak hozzám hasonlóan része lehet egy 45 perces felemelő gyaloglásban az autópálya melletti pusztában,ahol megcsodálhatja a brazil kisvárosokat körülölelő nyomornegyedeket és parkolókat.
Minas Gerais megyét a legtöbben amúgy Ouro Preto miatt látogatják meg, ami egy UNESCO-világörökséggé nyilvánított kisváros, körülbelül két órára a fővárostól. Ouro Preto főleg arról híres, hogy a 17.század közepén egy erre kóborló mulatt bandita egy fura fekete követ pecázott ki a folyóból, amiről aztán nem csak az derült ki,hogy aranyból van, hanem az is, hogy gyakorlatilag az egész környék alatt óriási, könnyen megközelíthető bányák terjeszkednek. Természetesen a portugál gyarmatosítóknak sem kellett túl sok gondolkozási idő ahhoz, hogy rárepüljenek, odatereljenek irdatlan sok rabszolgát, és a rajtuk örömmel élősködő földesurakat, és alig másfél évszázad alatt kikaparják a földből az összes létező ásványt. Ouro Preto ekkor a brazil gyarmat saját kis Firenzéje volt, pezsgő kulturális élettel, közpénzből alkotó művészekkel, és városszerte szétszórt, iszonyatosan sok templommal, ahol aztán tényleg az égvilágon minden aranyból van. Természetesen az aranybumm gyors lezárása nem volt kimondottan problémamentes, ugyanis a portugál korona körül legyeskedő pénzbehajtók azt gondolták, hogy a bányák által befizetendő ötöd csökkenése a helyi korrupció hálójában akad el, így különféle kreatív módokon próbáltak minél több pénzt kisarcolni a fulladozó ouro pretoi gazdaságból. Persze ahogyan ez történelmileg általában lenni szokott, a helyi erők erre egy közepesen izmos függetlenségi mozgalommal reagáltak, amit azonban a portugál túlerő különösebb erőfeszítések nélkül levert, a Tiradentes (foghúzó) névre hallgató főkolompost annak rendje és módja szerint felnégyelték, a mögüle kispriccelő vezetői kart meg mérsékelten egzotikus helyekre deportálták. Az 1900-as évek elején aztán –Brazíliától nem teljesen szokatlan módon- a semmiből felépítették Belo Horizontét, ami átvette a megye fővárosának a szerepét, így Ouro Preto szép békésen Szentendrévé változott, és gyakorlatilag városméretű skanzenként funkcionálva gyönyörűen megőrizte régi hangulatát és városképét – már persze ha valaki el tud vonatkoztatni a mindenhol megtalálható, ordítozva csodálkozó turistakolóniáktól.
Ouro Preto
Ouro Preto megint
A kedves brazíliai párocska, akik mindenképpen akartak egy képet az egzotikus magyar turistával
igen, tudom hogy nem kapkodom el a frissítést, elnézést. ezt is már vagy 4 napja megírtam, csak egyszerűen nem volt időm feltölteni, pedig már messze nem vagyok Vassourasban. hehe.
Szóóóval Vassouras egy Rio melletti kisváros, ahol a sebészet gyakorlatom alatt tartózkodtam. ez nem funfact, csak segít megérteni azt, hogy mégis mit keresek itt :)
Vassouras a googlemaps szerint egy órányira, a busztársaság szerint két és fél órányira fekszik Riótól. Ez az idő az utak állapotából és a megállók sűrűségéből kiindulva simán lehetett volna három és fél óra is, ha a drága jó sofőr nem képzelte volna magát a megboldogult Ayrton Sennának, és megkímélt volna azoktól az életre szóló élményektől, amikor a hegy oldalába vágott, macskaköves ’autópályán’ minden egyes hajtűkanyarban izomból rátapos a százhússzal robogó, Ikarus- szerű busz gázpedáljára.
Vassouras a legkisebb város azok közül, ahol eddigi életem során egyhuzamban kettőnél több napot töltöttem. Ennek ellenére meglepően jól éreztem magamat, persze lehet, hogy ehhez az is kellett, hogy az ideérkezésem előtti két hétben egyszer se feküdjek le hajnali három előtt, szóval igazán rám fért már egy kis nyugi, meg az, hogy iszonyatosan tündéri vendéglátók egyszerűen elképesztő kedvességgel fogadják és szórakoztassák a drága cserediákokat.
Teljesen biztos vagyok abban, hogy ha a hisztérikusan hörögve kotkodácsolás olimpiai szám lenne, akkor az én ablakom alatt lakó félőrült baromfik egyértelműen lesöpörnék a mezőnyt. Külön öröm az egészben, hogy ezt általában hajnali három és öt magasságában szeretik művelni, mindenképpen olyan hatásfokon, hogy garantáltan felébresszék mind a három, fejhangon vonyító kutyát. Thanks god for earplugs.
Meg vagyok győződve arról, hogy a világ összes országa közül Brazíliában a legszarabb a csatornarendszer. Az összes nyilvános és félig nyilvános wc-re jó nagy betűkkel van kiírva, hogy senki nem merészelje a wc-papírt a kagylóba dobni, de bevallom őszintén, hogy korlátolt kelet-európaiként három hét után sem sikerült rájönnöm, hogy akkor mégis mi a bánatot kellene csinálnom vele. Egyem meg? Fonjak belőle koszorút? Hasznosítsam újra sörösüveg formájába? Egyszóval ha esetleg valaki olyan hírbe botlik, hogy világméretű csőtörés van Rióban, akkor engem kell majd hibáztatni.
Brazília az utolsó olyan ország a bolygón, ahol a magukat a civilizált társadalom részeként számon tartó emberek is viselnek hátizsákot, és Nike Shock cipőt. Tudjátok, a rugóscipő, ami 1999 környékén iszonyat menő volt, és az általános iskola legkeményebbjeinek még villogott is minden egyes lépésnél.
Az nem volt teljesen újdonság számomra, hogy Latin-Amerikában a vallás elég fontos helyet foglal el az emberek életében, tehát a minden sarokra jutó két templomon, az összes kocsiba felakasztott rózsafüzéren, és a matricaként ragasztgatott bibliai idézeteken nem is nagyon lepődtem meg. A kórházba kirakott nyilvános vallási üzenőtábla már kicsit karcolt, ahol a betegek egymás boldogítására írogathattak fel mindenféle bölcsességeket, de azért voltak olyanok is, amiken igazán ledobtam az ékszíjat- például a neonszínekben pompázó, lurex-viszkóz-műszál anyagú feszülős stricipólók, amiket azonban az itthon megszokott ’maffia’ vagy ’harcos’ feliratok helyett Pál apostol szavaival díszítettek, vagy a teljesen hétköznapi ruhabolt, amit magáról a testet öltött Szűz Máriáról neveztek el.
Amikor az utazás előtt internetes beszámolókat olvasgattam Brazíliáról, szinte az összes cikk kiemelte az árakat, és hogy az ország mennyire megdrágult az utóbbi években. Az első pár napban, amikor csak a szállás-étkezés-kulturálódás-bulizás vonalon költöttem pénzt, az elvárásokhoz képest azonban igazán kellemes meglepetés ért, mivel az árak ugyan picivel a budapestiek felett, de jóval a nyugat-európaiak alatt maradtak. Beszélgetve a helyiekkel azonban kiderült, hogy pontosan mi is az, ami miatt mindenki panaszkodik: az itteni kormány valami egészen brutális adópolitikát alkalmaz, és az alaptermékeken kívül gyakorlatilag minden körülbelül négyszer-ötször olyan drága, mint Amerikában vagy például Magyarországon. Csak pár példa: ugyanazt a fonendoszkópot, amit én kb 150 dollárért vettem Budapesten, Brazíliában 750 dollárért árulják, egy Lacoste póló a Fashion Streeten 100 dollár, itt 400, és az autók árát is nyugodtan fel lehet szorozni.
A fenti árak tükrében talán még meglepőbb az, amin én hetek óta csodálkozom: itt konkrétan mindenki autóval jár. Mindenhova. Mindig. Egy négytagú, átlagosan szituált családnak minimum négy, de inkább 5-6 autója van, és tényleg egész nap vezetnek. Gyalogló embert gyakorlatilag nem látni, biciklisből a két hét alatt eddig egy volt, és valami teljesen extrém elképzeléseik vannak a ’közel’ és a ’távol’ fogalmáról – ragaszkodnak ahhoz, hogy a lakásomtól konkrétan 500 méterre fekvő pubból hazavigyenek, és a gyalog kb.20 percre lévő kórház az pedig már a világ vége, és rendszeresen megdöbbenve csodálkoznak, amikor felvetem, hogy esetleg én örömmel odasétálnék.
Az általam ismert országok közül az USA után Brazíliában keresnek a legjobban az orvosok, itt friss szakvizsgásként, átlagos erőbefektetéssel, vidéken 14-15 ezer dollárt simán haza lehet vinni, ami nagyvárosban, lemaradottabb környéken, vagy tapasztalattal nyilvánvalóan eléggé megemelkedik. Szóval kedves kollegák, el lehet kezdeni portugálul tanulni! :D
Evés. Hát itt ez egy elég nehezen kikerülhető téma. Szerintem senki előtt nem titok, hogy imádok enni, de azért a brazilok eléggé megleptek. Egy átlagos brazil napja a következő: reggel betermelnek másfél kiló kenyeret meg felvágottat, és hasonlókat, munkába menet bedobnak egy itt ’lanche’-nak hívott uzsonnaszerűséget, ami általában valami olajban kisütött töltött cucc, utána a nap közepén két óra (!) ebédszünet, amit általában úgy ünnepelnek, hogy a büféasztalos étteremben három kört mennek a tányérral. Utána rövidebb szünet, este hat magasságában szolid kekszzabálás, és utána vacsorára este 10 magasságában még megejtenek egy kiadósabb zabálást kizárólag meleg ételekből. Ha ezek után még megéheznének, még lefekvés előtt leküldenek egy kis nasit, de csak szolidan természetesen. Nálam már ennek a negyedénél beáll a kajakóma, és ilyenkor általában elkezdenek csodálkozni, hogy mégis hogy lehet ilyen keveset enni. :D
következő frissítésben Belo Horizonte és Brasília, szóval stay tuned! :)
Mivel lassan két hete elhagytam a kontinenst, lassan időszerűnek érzem pótolni egy régi elmaradásomat, és beavatni az erre nyitott nagyérdemű közönséget abba, hogy tulajdonképpen mivel is foglalatoskodom errefelé, és közkinccsé tenni pár érdekesebb dolgot. Terveim szerint főleg fényképek lesznek itt, némi szöveggel, de semmiképpen sem gondolnám, hogy én lennék a legalkalmasabb arra, hogy latin-amerikai utazósblogot írjak, főleg mivel vannak sokkal érdekesebb és profibb megoldások is a témában. Ja és mivel ötletem sem volt arra, hogy milyen platformon lenne ezt érdemes csinálni, mivel a facebookos ismerőseimet nem akarom szétspammelni egy valag fényképpel és hosszú státuszokkal, és ugye a blogírás meg túl nagyszabású lenne ahhoz képest, amit tervezek, ezért jobb híján újraélesztettem a régen halott tumblremet. Szóval nagyon röviden összefoglalva, szeptember közepéig egy két hetes sebészet gyakorlat beillesztésével Dél-Amerikában utazgatok, amennyire a relatíve szűk időkeret engedi.
Azt, hogy egy ilyen útnak a legjobb kiélvezéséhez mindenképpen szükséges iszonyatosan sok lazaság és spontaneitás beépítése, rögtön az első napon tapasztalhattam, amikor egy váratlan, óriási nagy mázli némileg átírta az útitervemet. Szerintem soha nem fogom elfelejteni azt, amikor hajnali három órás kelés, két átszállás, és baromi sok, de minimum 20 órányi utazás után, de egy kilencórás éjszakai repülés előtt az zavarja meg a new yorki reptéren való békés vegetálásomat, hogy a stewardess bemondja, hogy sikeresen túlfoglalták a járatot, és ugyan jelentkezzenek már emberek arra a nemes feladatra, hogy az egy nappal későbbi géppel utaznak el. Cserébe adnak hotelt, étteremvouchert, újrafoglalják a jegyemet (ugyan plusz egy átszállással, Buenos Aires érintésével), és nem mellesleg felajánlanak egy ezer dollár értékű, leutazható utalványt az American Airlines gépeken. Fogalmam sincs, hogy milyen érzés lehet nyerni a lottón, de szerintem valami ilyesmi. Tehát kisebb, kezdeti izgalmakat leszámítva (a nem kevesebb, mint egy óra alatt kiérkező, gyökér taxis sikeresen elvitt egy ugyanolyan nevű hotelbe a város másik felén, ahol természetesen ottfelejtettem a voucheremet, és a végkimerülés határán, 32 ébren töltött óra után telefonon magyarázgattam az angolul alapszinten beszélő, szomáliai recepciós gyereknek azt, hogy hova faxolja tovább), egy minimálisan eseménydús napot töltöttem New Yorkban. Ez főleg abból állt, hogy véres csonkokig gyalogoltam le a lábamat Manhattanban, megnéztem a Szabadság-szobrot három kilométeres távolságról (kicsi zöld pöcök!), és megtaláltam életem legérdekesebb élelmiszerboltját a Chinatownban, ahol körülbelül az áruk öt százalékáról tudtam akár hozzávetőlegesen megállapítani azt, hogy vajon miből is készülhettek, és ahol valószínűleg én voltam az egyetlen, nem ázsiai etnikumba tartozó ember. Nagyon érdekes amúgy, hogy az ezen a környéken élők közül iszonyatosan sokan egyáltalán nem beszélnek angolul, gyakorlatilag minden kizárólagosan kanjikkal van kiírva (sok étteremtől ezért ijedtem el, mert konkrétan fogalmam se volt arról, hogy mi micsoda), és a vödörből szárított rákokat áruló lány láthatóan meglepődött, amikor annyit kérdeztem tőle, hogy ezt ugyan hogyan kellene fogyasztani. Szerintem havonta maximum egyszer szólhatnak hozzá angolul. A nap zárásaként egy számomra teljesen új tömegközlekedési bravúrt ismerhettem meg, ugyanis a metró dugóba került (!!!!!), így fél óra helyett másfél óra volt az út a reptérre, ahol így kicsit kevesebb, mint 10 percem volt átjutni a szekuritin, és felszállni a gépre. Óriási mázlival most nem volt szerencsém ahhoz a túlmozgásos ellenőrhöz, aki a nemzetvédelem jegyében egyenként öntötte ki a tíz éves kazah kisgyerek táskájában felejtett három üveg sampont, miközben természetesen spanyolul magyarázott az ebből egy szót sem értő, zavartan pislogó családnak.
Utazás előtt iszonyatosan sokat dilemmáztam azon, hogy a hostelezős, vagy a couchsurfingezős szállásmegoldást válasszam. Végül aztán arra jutottam, hogy az ártatlan kislányokra vadászó pszichopata szatíroknál komolyabb veszélyt rejt magában az, hogy amennyiben nem sikerül összepacsiznom a többiekkel a szálláson, akkor bizony a riói éjszakáim óhatatlanul azzal fognak telni, hogy egyedül sörözve filmet nézek a laptopomon, szóval beköltöztem 5 napra az iszonyatosan jófej Joaquim lakásába, és utána kettőre Gabrielhez, és három, teljesen őrült lakótársához. Tényleg nem tudom, hogy milyen lett volna hostelezni, de én elképesztően szerencsésnek érzem magam ezzel a választással. Baromi nagy közhely, de tényleg kicsit beavattak az életükbe, bemutattak a barátaiknak, mindenki úgy fogadott, mintha egy messze élő, jó barát érkezett volna látogatóba, és nem mellesleg tényleg fantasztikusan jól szórakoztam velük. Többek között rögtön az első nap elvittek egy tömegpartiba a Copacabanára, ahol mezítláb, a homokban fetrengve caipirinháztunk a 25 fokos brazil télben, majd utána eljutottam velük élőzenés szambára a Lapa nevű bulinegyedben, ahol tényleg több száz ember táncolt együtt a kacskaringós utcákon, és bevittek egy félig fedett parkolóban rendezett, elképesztően hangulatos buliba, ahol mindenki az északról behozott, ’forró’ nevű táncot táncolta egy kétszáz kilós emberke által szolgáltatott, mindenféle fura hangszerrel kísért, állítólag félpornográf szövegekre épülő zenére. De megismerkedtem a sérórázó metálbulik brazil zászlóshajójával is, felmásztunk a Cukorsüveg-hegyre alkonyatkor, megmutatták a város egyik legjobb helyét, ahol az elképesztően nehéz, feijoada nevű nemzeti kaját főzik, söröztünk egy, a tengerpartra néző fal tetején, és zárásként felvittek a kínai állam által Rionak adományozott pagodához, ahonnan állítólag a legszebb kilátás nyílik a tájra, és ahol végignéztük, ahogy szépen-lassan lemegy a nap, és kigyúlnak a város fényei. És ugyan nagy élmény volt a napközbeni városnézés, múzeumozás és kirándulgatás is, egészen biztos, hogy ezek nélkül messze nem lett volna az egész ennyire emlékezetes.
mivel tényleg nem akarok mindent összefüggő sztoriban leírni a fura/érdekes/akármilyen dolgok közül, amiket látokhalloktapasztalok ezéééééééééééééért.... FUNFACTS!
#RIO
Rióban gőzerővel gyúrnak az októberi közigazgatási választásokra, ezért természetesen tele van pakolva a város mindenféle plakátokkal, és az előttük hangszóróba óbégató bérrajongókkal. Személyes kedvencem a (képek közé is felpakolt) fullos szőke bula, aki az irtózatosan közönséges, baile-funk nevű zenében alkotó, jelentős helyi celeb, és nem mellesleg a ’Szerelmet és munkát’ jelszóval kampányol. Állítólag a körzet nagy esélyese, természetesen a saját muzsikájával hirdeti magát. Emellett szimpatikus volt még a hölgy, aki a körzetére tekintettel hivatalosan is felvette a Leila do Flamengo nevet, de természetesen már több éve a Leblon nevű, milliomosnegyedben lakik, illetve a fiatalember, aki nemes egyszerűséggel a Joao Sambaboy név alatt fut. Brazíliában amúgy átlagosan kétévente lehet valamiről szavazni, felváltva önkormányzati, illetve parlamenti jelöltekre, és mivel egy kampány átlagosan egy évig tart, láthatóan komoly ipar épül a műfajra. Az autóút melletti, félig felépített, festetlen házakból álló favellák (nyomornegyedek) konkrétan hirdetőfelületként működnek, minden ablakba, tetőre, erkélyre ki van lógatva valaki, és több helyen is láttam olyan plakátot, ami körülbelül arról szólt, hogy itt aztán minden van, amire a politikusjelöltek vágynak, poszteranyagok, transzparensek, bérrabszolgák, akármi.
A brazilok imádnak ordibálni, és általánosságban véve az egész marketingstratégiájukat arra alapozzák, hogy minél hangosabb, annál jobb. A városokban össze-vissza köröznek direkt erre a célra tartott autók, amiknek a tetejére egy böhöm nagy hangszóró van erősítve, amiből elképesztő hangerővel bömböl az, hogy éppen mi akciós. A különböző boltok is gyakran állítanak ki pár szerencsétlent a nyitott kirakatba, akiknek az a feladatuk, hogy egész nap egy mikrofonba üvöltözve kell meggyőzniük az előttük elhaladó embereket arról, hogy mindenképpen itt kell vásárolniuk.
Nem tudom, hogy ki hogy van ezzel, de én az idejövetelem előtt a favellákat úgy képzeltem el, mint egy mindentől elzárt, szeparált városrészt, ahol gépfegyverrel mászkáló drogdílerek terelgetik a zombikra hajazó, lepusztult lakosságot. Ezzel szemben Rióban gyakorlatilag összefolynak a favellák a lakónegyedekkel, gyakran van az, hogy a metrómegállótól jobbra jól szituált anyukák tologatják a babakocsit, balra pedig ott figyel a favella, és ez láthatóan senkit sem zavar. Sőt, állítólag nem ritkák a kimondottan jól szituált lakók sem, akik a közösségileg lopott árammal üzemeltetik a háromajtós luxushűtőjüket. Mindenesetre a várost elárasztó buliposzterek közül a leggyakrabban előforduló egy olyan volt, ami az általam iszonyatosan rossz hírűnek gondolt Rocinha favellában hirdet egy baile-funk bulit.
Ha már Rio, mindenképpen kell pár szót ejtenem a bűnözésről. Utazás előtt az emberek alaposan felkészítettek mindenféle elrettentő történetekkel levágott táskákról, klónozott bankkártyákról, csoportosan elkövetett rablásokról, de mindenre a koronát az a brazil lány tette fel, aki a new yorki reptéren a világ legtermészetesebb dolgaként mesélte el, hogy egyszer pisztolyt szegeztek a fejéhez, amikor szállt volna be az autójába. Ebből következően az első nap úgy szálltam ki a metróból a főtéren, mintha éppenséggel a Száhel-övezetben szlalomoznék a lerakott aknák között, de szerencsére eddig abszolút elkerültek a rossz dolgot. Viszont az is igaz, hogy itt éltem át életem eddigi legdurvábban hátborzongató élményét, amikor vasárnap, délután háromkor el kellett mennem ATM-et keresni a belvárosban (a múzeumban nem fogadták el a bankkártyámat). A város teljesen fordítva működik, a központ gyakorlatilag teljesen kiürül munkaidőn kívül, tehát ekkor az utcákon konkrétan nem láttam egy árva lelket sem, egy darab üresen tátongó gyorséttermen, és megszámlálhatatlanul sok, gépfegyveres rendőrön kívül. Egészen pontosan úgy éreztem magamat, mint abban az iszonyatosan rossz hollywoodi filmben, amikor a zombik (?) kipusztították New York teljes lakosságát, és a főszereplő egyedül fut végig a töküres 5th Avenue-n. Egyszerűen leírhatatlanul para volt, és meg voltam győződve, hogy nem jutok vissza egy darabban az állomáshoz.
A brazil konyháról általában az embereknek a trópusi gyümölcsök ugranak be (amik közül a legtöbb iszonyatosan finom, és iszonyatosan bizarr), de szerintem az sokaknak újdonság lehet, hogy az általam ismert országok közül messze itt vannak a legnehezebb kaják-legalábbis kevés helyen tudom elképzelni azt, hogy a medence mellett meccset néző, jól szituált egyetemista lányok popcorn helyett töpörtyűt eszegessenek. Az emberek amúgy általában is eszméletlen adagokat termelnek be, az olcsó evési lehetőség itt a kilós étterem, ahol súly alapján árazzák be a fogyasztást, illetve a legtöbb hagyományos étteremben úgy működik a kiszolgálás, hogy a pincér egy brutálisan nagy tányéron kihozza a rendelést, a kedves vendég leszed belőle annyit, amennyit akar, utána visszaviszi a pultba, és még egy-két körre visszajön.
Az előző ponttal ellentétben azonban a brazil az általam látott legdurvábban egészségtudatos nép. A városok parkjaiban ki vannak rakva nyilvánosan használható ellipszis meg mindenféle erősítőgépek, minimális súlyokkal ellátva, bevallottan főleg az idősebbek megmozgatását célozva. A dohányzás mindenhonnan ki van tiltva, még a kerthelységekből is, és általában véve sem nagyon látni sehol sem dohányos helyieket. Törvényben van feltüntetve, hogy minden élelmiszerre jó nagy számokkal, előre kiírják a kalóriatartalmát (szeletelt sajtok, gyümölcsök, minden), mindenből van cukormentes, organikus, csökkentett zsírtartalmú verzió, és szerintem itt a legnagyobb az egy főre jutó konditermek száma. Ugyan azt meg kell jegyezni, hogy a lakosság inkább csak gyúrni vagy bámészkodni szeret, a futópadokat főleg sétára használják, és a fél órás futásomhoz legalább nyolcan gratuláltak.
Számomra meglepő volt az, hogy a brazilok iszonyatosan sokat tudnak Magyarországról, az általam megismert emberek kb. fele járt már ott, de aki nem, az is tudta, hogy hol van, hogy több részből áll (valaki még meg is kérdezte, hogy Budán, vagy Pesten lakom-e:)), és hogy kettészeli a Duna. Egy kicsit rosszul éreztem magam azokra a magyarokra gondolva, akik a mai napig abban élnek, hogy Brazília fővárosa Rio de Janeiro.
A brazil emberek tényleg elképesztően kedvesek. Ez egy olyan dolog, amiről nyilvánvalóan sokan tudnak, de megtapasztalni tényleg nagyon nagy élmény. Mindenki hihetetlenül segítőkész, nyitott, érdeklődő, és teljesen természetes számukra az, hogy órákig harcoljanak valaki elkevert bőröndjéért, csak azért, mert felismerték egymást a váróból, messze kitérjenek az útirányukból, csak azért, hogy megmutassák azt, hogy hol van az, amit keresek, vagy az, hogy felvegyék a kocsijukba a teljesen eltévedt turistát, aki csak az útirányt kérdezte volna meg tőlük. De ha ki kellene osztani a ’legjobb arc’ díjat, akkor azt egyértelműen az a buszpályaudvari alkalmazott nyerné, aki Tarzanként vágtatott a négysávos autópályára kiforduló busz után, a sárga lámpánál elé vetődve leblokkolta, és átterelte rá a másik, éppen akkor induló busz vezetőfülkéjébe bőröndöstül betuszkolt, szerencsétlen, értetlen idiótát (természetesen engem), aki sikeresen összekeverte a ’poltrona’ és ’plataforma’ szavak jelentését, és rossz állomásnál várta az indulást. Ugyanennek a kategóriának a ’legfurább arc’ díját a lepukkant, plázafüggő szociológushallgató érdemelte ki, aki minden városrészt arról azonosított be, hogy hol hány darab ’shopping’ van, és az együtt töltött húsz perc alatt folyamatosan ezekről magyarázott, majd felírta egy lapra azt, hogy melyikek a legjobbak, ahova mindenképpen el kell mennem.
