“Azt még Kosztolányi fedezte fel, hogy az égben minden este bál van. S nincsen is talán boldog ember olyan, ki ezt nem hiszi… Ezért mondom csak, hogy ma este van az ég legkülönösebb bálja. A legnagyobb, legfényesebb termet nyitották meg erre az alkalomra odafönt. S mert kevés a nagy, igazi báli asztal, hát előhordták az Úr sufnijából azokat a régi, rozoga, szúette asztalokat is, és odatoldották a nagyokhoz mindet. Még szerencse, hogy szép terítőből van elég, így aztán nem fog látszani a csalás. Aki meg nem tudta, hogy szú is van az égben, az nem tud semmit se, és nem érti az egészet. Ott van most mindenki az égi bálban. A tarpai grófnő szép szőke lánya is igyekszik, hogy hátha szerelmes lesz végre. S persze eljön az elvadult rác fuvaros is és egy cigányprímás, Sárközi Ferkó nevű. S mind, akik pisztolygolyónak szaladtak valaha, s volt rá férfias okuk. Talán-talán Lee van Cleef is eljő, rajta a sohasem felejthető csinos zakó. Bár ő nem is kapott meghívót, hiszen neki vége van… De ha már a meghívóknál tartunk, hát az elsőt az öreg kapta, aki túlélt már mindeneket… Féldecis rezsimeket… Erről az elsőről maga az Úr intézkedett, azon túl meg nem szólt bele semmibe, ugyanis őt is megérintette a pillanat kivételessége és nagyszerűsége. Jön a kitelepített lány, hogy legyen kiért taposni a pedált. S érzi valahogyan a kitelepített lány, hogy az élet mégiscsak élet, még ha nem is látszik néha annak. Jön Rimbaud, zsebébe rohadt két öklével, és köszöni szépen. Nemkülönben Dosztojevszkij. Jönnek köszönni, hogy ennyire megértette őket – egy magyar úr… Jönnek a hatvanas, hetvenes évek, fölengedték őket a pokolból erre az alkalomra, erről is az Úr intézkedett – akkor meg hazudtam az előbb. Szégyenlősen álldogálnak a nagy terem sarkában a hatvanas, hetvenes évek, pedig talán nem is nekik kellene szégyenkezniük. De ők csak álldogálnak, elfogódottan, megilletődötten, és abban reménykednek, hogy egyszer majd megilleti őket a megtisztelő “esztendők” titulus. S nem értik szegények, hogy az nem lehetséges… S jönnek mind a pillanatok az életünkből, amelyekhez fogható pillanatokat csak Krúdy tudott fülön csípni, s örökkévalósággá varázsolni. Bál van az égben. A mi összes életünk bálja, s mi mind-mind idelent vagyunk… Még sincs senki már idelent, akinek lehetne egy gesztusa. Egy utolsó gesztusa, amellyel a hídról a Dunába dobhatná a kalapját. Azt még érezzük, hogy ételszagtól büdös a ház, s hogy büdös a gáz is, de már kinyitni sincs értelme a gázcsapot, hogy rontsuk az öngyilkossági statisztikát. Azt is elénekelte mielőlünk egy magyar úr. Őneki van bálja most az égben. Ott lesz talán Anna is, Horváth Anna. Pedig ő még idelent van, biztosan, de ott lesz. Viszi magával rohadt kis zöld takaróját… Értitek-e? Értitek-e, hogy égi bálba ment az egész tönkretett, elrontott, megkeseredett, összetört, gyönyörűséges életünk. Nagy a tolongás, a zsivaj, a lárma. Mindenki őt várja. Minden szem az ajtóra szegeződik – s belép ő, a különös magyar úr. Kisfiúsan mosolyog, szabódik, köszön ide is, oda is. S ebben a pillanatban felkér valakit, s kezdődik a nyitótánc. “Várjuk hát, várjuk, táncolva várjuk, milyen halált hoz még az est…” Az életünkkel táncol most ő odafent, az égi bálban. Gyönyörű szép a mi életünk. Kicifrázta valahogyan a halál. S a tarpai grófné szép szőke lánya egy szempillantás alatt szerelmes lett… Kővágóőrsön ültünk, a kertben. Délután. Ő és Éva és Méry Gabi meg jómagam. Mi bort ittunk Gáborral. Ő valami egészségeset. Aztán köhögött. – Megyek, sercintek egy kis rákot – mondta. Őnála jobban senki sem tudott egy kis rákot sercinteni. Még beszéltünk, és nevettünk is sokat, mert gyávák voltunk sírni. Aztán mi készülődtünk tovább. Esteledett. “Este van már, este van, minden madár festve van…” – Csak pihennek a lovak, aztán továbbállnak – mondta ő, és jött volna mivelünk, nagyon. – Százados úr, megköszönöm – mondta nekem. S csupa megkérdőjelezhetetlen élet ragyogott a szemében. S mi mentünk, fiúk, szabadok, még ráktalanok, sokkal esendőbbek, betegebbek őnála, Éva meg ágyat vetett nekünk a vendégszobában, hogy majd legyen hol lefeküdnünk, ha előkerülünk. Hajnalra kerültünk elő, részegen. A kulcsot sem találtuk, hát a kertben háltunk. Aztán reggeliztünk. Mi ittunk, gyáván, pálinkát, ő valami egészségeset. Életem egyik leggyönyörűbb estéje s reggele volt. A századosa lettem, lehettem… Utoljára a Bartók Béla úton láttam aztán. Már halkan beszélt, sokat hallgatott, sokat feküdt. Este is volt már, mi tagadás. S Ő akkortájt már készülődött. A bálba. Az égi legnagyobb terembe, amit talán egyszer nyitnak ki, évszázadonként. S a szúette, régi, rozoga asztalokat is igen ritkán veszik elő az Úr sufnijából. Talán Krúdy Gyulának vették elő legutóbb, s az se ma volt… De most elővették, kihordták az izgatott, pufók angyalok. Mert őt várták, az őrnagy urat. Az indiánt a Bakonyból. Az utolsó harcost, a gladiátort, kinek szájából még volt értelme a köszöntésnek: “Erőt s erényt!” Ki tudta még a titkot… S hogy mi a titok? “Mondjátok meg a gyerekeinknek: minket a saját kultúránk illet.” Ez a titok. Ennek a titoknak vagyok immár őáltala kinevezett századosa… Gyertyák pislákolnak a Bartók Béla úton, Kővágóőrsön, Bakonybélben. A bakonybéli bencés szerzetesek imája most is az égbe száll, de iktatják, kartotékolják mindet, mert nem hallatszik jól semmi sem. Mert most bál van. Égi bál, őneki. S az Úr sem ér rá, mert éppen most kocogtatja meg a poharát, hogy csendet kérjen, s tósztot mondjon. Egy magyar úrnak. Az utolsó harcosnak. S mondanám, leírnám az Úr tósztját, de nem hallom… Mert elé állt a döbbenet csöndje. Nincsen nagyobb csönd ennél a megdöbbenésnél. Hogy teliholdkor meghaltál, s magaddal vitted a telihold dalait. Elvitted magaddal az egész életünket… Ma szólalt meg először az őszi bogár. Szomorút mond. Van borom, Tamás. Hűtött, párás. Rágyújtok. Kortyintok. Nem lesz már olyan a világ, mint volt teveled. S tudod, mi a szörnyű? Hogy még csak rosszabb sem lesz. Ahhoz is gyáva ez a világ, hogy rosszabb legyen. Csak üresebb. Férfiatlanabb. Magyarázhatatlanabb. S lassan egy kezemen meg tudom számolni mindazokat, akikkel még elmennék csatába… Már mi sem élünk egészen. De úgy teszünk. “Csak tíz év múlva, ne ez a dal legyen…” De most már az lesz. Így maradtunk. Mondd meg, kérlek, Krúdynak, hogy csókoltatom. S téged nagyon szeretlek, őrnagyom.”
—
Bál
Ezt a búcsúztatót Bayer írta Cseh Tamás halálára még anno. Én félévente előveszem és elolvasom, ám sosem bírom végigolvasni anélkül, hogy ne kellene törölgetnem a könnyeimet már a felénél. Hát, igen… valahogy így kell írni.
(via vintagebabylon)
