« Impossible AU || Wilson-Cole
Mióta Bucky lezuhant a vonatról és felébredtem jégbörtönömből, régóta tudtam hogy sosem lesz más. És ez rendben is volt. Megvoltak a magam harcai, amiket senki más nem harcolhat meg helyettem és a csapatom, akik számítanak rám; nem is volt szükségem másra. Legalábbis így gondoltam nagyon sokáig, míg nem kényszerültem menedéket lelni a barátom családjánál. Elég volt egyetlen pillantás azokba a barna, nagy őzike szemekbe, hogy most amikor évekkel később már kész nővé érett azonnal a végzetemé legyen. Tudtam róla, hogy Samnek volt családja; ám a dolgaik sajnos nem éppen úgy alakultak, mint ahogy Wilson szerette volna. A hazája és a családja között örlődve élte az életét és míg a kötelességtudata bizonyult erősebbnek, addig kapcsolata a nejével és lányával megromlott, útjaik pedig elváltak egymástól végleg. Éppen ezért lepett meg a dolog, amikor kénytelen voltam bújkálni és Wilson sietett segítségemre. Miután kiszabadítottam a börtönből Clintet, Samet, Scott-tot és Wandát mindenki a szélrózsa más irányába széledt szét, elbújva a törvény elől.
Renegátokká lettünk, igyekeztünk meghúzni magunkat. Vagyis csak próbáltam volna, de nekem nem volt hová mennem mint a többieknek. Ez a kor nem az én világom volt, egy őskövületnek éreztem magam mindig is; valakinek aki nem idevaló, egy letűnt kor szülöttének. Egy korénak, ahol még más értékek szerint éltek az emberek. Sosem találtam igazán a helyem és ha nincs a SHIELD vagy a Bosszúállók még magányosabb lettem volna és céltalan. Talán ezért is fáj, hogy mi történt velünk, hogy törvényen kívülivé váltunk.
Hiszen én amióta tudom az eszem mindig is egyetlen dolgot akartam: helyesen cselekedni. És most sem tettem másként, még ha ezt a kormányok és vezetők képtelenek is belátni. Még akkor sem, ha emiatt magányra és remete létre kárhoztatom magam és mindazokat, akik hisznek bennem töretlenül. Sam volt az, aki nem hagyott magamra most sem és meginvitált a volt nejének farmjára. Azt mondta, hogy ott biztonságban leszünk, távol mindentől. Én pedig hittem neki, és most lassan egy hónapja élek itt a Noors család farmjának pajtájában.
Elgondolkodva püffölöm a pajtában felállított boxzsákot, amit többnyire szabadidőmben szoktam a feszültség levezetésre használni vagy, ha épp tele van a fejem mindenféle gondolattal. Jól esik ilyenkor kicsit kiszakadni, hagyni hogy megszűjön a világ és csakis egyetlen pontra fókuszálva ütni újra és újra, míg a korgó csomrom nem jelzi ideje abbahagyni és eltelt a nap.
Sosem mondhattam azt, hogy az apám nem tett meg értem mindent. Sőt, tudtam, hogy mennyire szeret, ahogy anya is, de azután a nap után, már nem tudott rá úgy gondolni mint a kedves, és odaadó férjére.
Egyik este történt, mikor apa hazajött a háborúból, hogy apa mosogatott, én mögötte játszottam, leejtettem valamit, ami olyan hangot adott ki, mint egy lövedék. Apa megijedt, és lendületből egy poharat vágott felém. Ha pár centivel magasabb lettem volna az a fejemen törik darabokra. De alacsony voltam, nem talált el, semmi bajom nem lett, egy kisebb sokkon kívül. Anya mégis elhagyta apát.
A mondhatni tökéletes életemből kirángatva vitt el egy farmra, ahol a nagyszüleimnek segítek minden nap, amikor nem iskolában vagyok.
Teltek múltak az évek, és én egyre jobban eltávolodtam apától. Egyre kevesebbet beszéltünk, és mivel nem volt hajlandó elfogadni, a mutáns erőmet. Majd azt, hogy én bizony Bosszúálló akarok lenni. Épp ezért lepett meg engem is, meg anyut is, mikor megjelent nem mással, mint Amerika kapitánnyal. Mondanom sem kell, hogy mint minden tini lány, én is fülig szerelmes voltam a szőke adoniszba, de... Persze nem terveztem ezt a tudtára adni. Így kerültem mint a pestisest.
Ma kivételesen később értem haza, mint kellett volna, így a pajtán az közelitettem meg a farmot, a fő kapu helyett, de bár ne tettem volna.
-Jó... Jó napot - mondtam halkan, Steve Rogerset figyelve. Basszus, ha elmondja Apunak, hogy késtem, és egy olyan mini ruhában mint ami rajtam van, voltam el otthonról, minimum szobafogságot fogok kapni...