adventi kalendár

[adventikalendar]

.

[adventikalendar]

Első

[adventikalendar]

Tizenkettedik

Vigyázz Vigyázz. Ez a nagy pillanat. Egy ember jön feléd, bemutatkozik, már tárja kezét, most lát legelőször, rád néz s elviszi majd az arcod, a hangod s őrzi. Lélek csak az ember a többi emberek lelkében, törékeny gondolatokból faragott, száztitku, halovány emlék, mely néha a fellegekig magasul. Légy méltó e testvér áhitatos várakozására s remegjen által a tudat, hogy most történhet valami, ami még nem volt, mióta áll a világ s Isten kezében se reszketett úgy sáranyagod, mint most az ő kezében, ki megteremt igazán, fényből, szeretetből, Ő, a te rokonod, Ő, a te Urad, Istened. Nézz rá, büszkén s alázatosan is, mint aki megszületett és aki meghal. Ne félj. Röpitsd feléje a te életed s egyedülvalóságod, mely neki oly idegen, hogy beleborzong és megért. Légy őszinte, tiszta, bátor. Adj példát. Szemvillanás csak s kész a bűn és az örökre tart, örökre büntet, öngyilkos haraggal és összetöri az emlékedet, téged. Ne hazudj. Ne halj meg. Élj benne. Ez a nagy pillanat. Vigyázz. 

 *

*

Weörös Sándor Tíz lépcső

Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad. Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad. Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad. Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad. Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad. Oltsd ki lángjaid - a szerelem legyél te magad. Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad. Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad. Törd át gátjaid – a világ legyél te magad. Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.

*

André Kertész

*

Egyszerűen tudom, valójában rendetlen. Nem tudnám megmagyarázni, honnan ez a bizonyosság. Mire odaérek, mindig rend fogad. Mintha mindig is ilyen rend és tisztaság volna, pedig biztos vagyok benne, hogy nem így van. Hiszen ismerem. Figyelem, hogyan hajtja össze az újságot, gondolom, ilyenkor azt hiszi, nem nézi senki. Pontosabban fel sem merül benne, hogy bárki is figyelhetné.

Jobban belegondolva persze butaság. Mégis milyen következtetést lehetne levonni abból, ha összevissza hajtja a lapokat. És ha igazam is van, mégis kit jellemezhetne egy ilyen apróság.

*

*

Konsztantinosz P. Kavafisz Ithaka

Ha majd elindulsz Ithaka felé, válaszd hozzá a leghosszabb utat, mely csupa kaland és felfedezés. A Küklopszoktól és Laisztrügónóktól, s a haragvó Poszeidontól ne félj. Nem kell magad védened ellenük, ha gondolatod tiszta és egyetlen izgalom fűti tested s lelkedet. A Laisztrügónokkal, Küklopszokkal, a bősz Poszeidónnal sosem találkozol, hacsak lelkedben nem hordozod őket, hacsak lelked nem áll velük utadba.

Válaszd hozzá a leghosszabb utat. Legyen minél több nyári hajnalod, mikor – mily hálás örömmel! – először szállhatsz ki sose-látott kikötőkben. Állj meg a föníciai pultok előtt, válogass a jó portékák között, ébent, gyöngyházat, borostyánt, korallt, és mindennemű édes illatot, minél többet az édes illatokból.

Járj be minél több egyiptomi várost, s tanulj tudósaiktól szüntelen. Csak minden gondolatod Ithaka legyen; végső célod, hogy egyszer oda juss, de ne siess az úttal semmiképp. Inkább legyen hosszú, minél hosszabb az út, hogy évekkel rakva szállj ki a szigeten, az út aratásával gazdagon, s ne várd, hogy Ithaka majd gazdagon fogad. Neki köszönöd a szép utazást, mit nélküle sosem tehettél volna meg, hát mi mást várhatnál még Ithakától?

Nem csaphat be Ithaka, ha szegény is; a szerzett tudásból s tapasztalatból máris megtudhattad, mit jelent Ithaka.

*

Hayao Miyazaki - Vándorló palota 

*

[adventikalendar]

Tizenegyedik

Szonett Ha eljössz, összezúgnak a komoly fák, és felrettentik lombjukon a csöndet, a síró felhők halkan rádköszönnek, fürge csikók zablájukat kioldják.

Piros gyertyáit lobbantja az ünnep, a lepkék szomjas csápjuk mézbe tolják, minden vízen feszülnek a vitorlák, torony körül vad csillagok keringnek.

Ha jössz, villámmal gyúlnak messzi fáklyák, álmos virágok kelyhüket kitátják, az érhetetlen égből gyöngy pereg,

a napraforgók szirmuk fényre tárják, az Óra összecsukja csöndbe szárnyát, lábadhoz ejti arcát s szendereg.

*

*

Galadriel

*

József Attila Várlak

Egyre várlak. Harmatos a gyep, Nagy fák is várnak büszke terebéllyel. Rideg vagyok és reszketeg is néha, Egyedül olyan borzongós az éjjel. Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét És csend volna. Nagy csend. De hallanánk titkos éjjeli zenét, A szívünk muzsikálna ajkainkon És beolvadnánk lassan, pirosan, Illatos oltáron égve A végtelenségbe.

*

*

William Shakespeare 97. szonett

De komor tél volt tőled távol élnem, Ki a futó év boldogsága vagy! Hogy dideregtem, nappal is sötétben, A vén December tar ege alatt!

Pedig nyár volt ez az eltolt idő: A terhes ősz nehéz kincsgarmadát, Május kéjét hordozta, mint a nő Özvegye méhe a holt férj magzatát:

E dús özön mégis szinte apátlan Gyümölcs és csak árvák reménye volt, Hisz minden csak veled örül a nyárban, S ahol nem vagy, ott a madár se szól;

Vagy ha szól is, oly bús, hogy a haló lomb Sápad, telet sejt és borzongva bólong.

*

*

József Attila Sok gondom közt

Sok gomdom közt veled vesződöm, bóbiskós szántón mérgelődöm s harmatos, dobogó dombokon szememre húzom a kalapom.

Hosszúkat lépek s keserülvén legelgető borjak közt ülvén orrocskájuk is téged idéz s rózsás csülkökkel szivembe lépsz.

Zsákom rádobom a bokorra, bottal ütök a virágokra, ordítok, ha szól a billegő, a folyóig szenved a mező.

Ha kerülsz, ne kerülj el messze, köténykéd lennék, ne tépj össze, dalocskád lennék, ne hallgass el, kenyérkéd leszek, ne taposs el.

Szabó Magda

[adventikalendar]

Tizedik

Axióma

morális örök- mozgó: amit nem emelsz – szüntelen – süllyed

*

*

Privát haiku Ilyen az élet fent vagy, aztán lent. Mondta a liftesfiú.

*

Joseph Romeo

*

True story

*

Dear Lord, when I get to heaven Please let me bring my man When he comes tell me that you'll let him in Father tell me if you can 

*

Fodor Ákos

[adventikalendar]

Kilencedik

Létra

                                    Ki sokáig hált sírkövön,                                     vánkosa  sziklapárna.                                     Az ágya Jákob fekhelye,                                     az álma Jákob álma.

  ... már mentettem így párnánk, paplanunk   az égő házból vittem íly   terhet mint jóslatot a vállamon,   de égbe kúszó létrán csak lidérc   csalt fel az álom létrafokain.     A lélek légtornásza merheti  e meredélyt, de én

  Az angyaloknak könnyü,   mint az áram keringenek a lajtorjában   Jákob létrája minden udvaron.   Fehér tűzfalnak döntve árnya   tussal húzva szalad utána,   legfelső fokán könyököl az Úr.   Az embert nézi, van-e mersze   feliramodni a létrán,   könnyen billen,   s összroppantja Isten terhe.

Mennyei pókfonál ó szánalom ereszkedjél rám isteni kötélzet csomóid markolom meg ne inogjon térd, a hát ó adj erőt hogy felvihessem őt a vállamon.

*

*

Weöres Sándor Szembe fordított tükrök

Örömöm sokszorozódjék a te örömödben. Hiányosságom váljék jósággá benned. Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél. Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra. Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben. Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.

*

Øystein Aspelund - Unknown horizons

*

Egy apokrif János-evangéliumból (részlet) Fordította Weöres Sándor

Szabadulni vágyom és szabadítani vágyom. Üdvözülni vágyom és üdvözíteni vágyom. Oldódni vágyom és oldani vágyom. Nemzeni vágyom és megfoganni vágyom. Sebesülni vágyom és sebezni vágyom. Dalolni vágyom és dallá válni vágyom. Mind táncoljatok! Enni vágyom és etetni vágyom. Hallani vágyom és szólni vágyom. Tisztulni vágyom és tisztítani vágyom. Értésre vágyom, mert értelem vagyok. A Kegyelem vezeti a táncot. Fuvolázni vágyom, mind táncoljatok. Jajdulni vágyom, mind jajongjatok. A Nyolc dicséret énekel velünk. A Tizenkettő körtáncot jár fenn. A Minden táncot jár fenn. Aki nem táncol: nem ismeri meg az előtte-állót. Menekülni vágyom és maradni vágyom. Ékeskedni vágyom és ékesíteni vágyom. Egyesülni vágyom és egyesíteni vágyom. Nincs hajlékom és hajlékaim vannak. Nincs szállásom és szállásaim vanak. Nincs templomom és templomaim vannak. Lámpád vagyok, ha látsz engem. Tükröd vagyok, ha gondolsz rám. Ajtód vagyok, ha zörgetsz rajtam. Út vagyok néked, a vándornak.

Ha pedig körtáncomat követed: nézd meg magad bennem, aki beszélek, és ha látod, mit teszek: hallgasd el titkaim…

*

*

Károlyi Amy

[adventikalendar]

Nyolcadik

Látomás közben szerzett ének

Az űrből kilép a végtelenség és jön felém, az égből kilép a magasság és jön felém, a nappalból kilép a világosság és jön felém, a levegőből kilép az áttetszőség és jön felém, a fákból kilép a sudárság és jön felém, a füvekből kilép az üdeség és jön felém, a földből kilép a melegség és jön felém, a vizekből kilép a lágyság és jön felém, az állatokból kilép a szelídség és jön felém, az emberekből kilép a szeretet és jön felém, a szellemekből kilép az örökkévalóság és jön felém,

én is kilépek magamból és megyek magam felé.

*

Øystein Aspelund - Keep on Walking #11 #1 #6

*

József Attila Tószunnyadó

Tószunnyadó békességgel, elülő végtelenséggel óvja szerelmem, ki adta s tenyerével megnyugtatta.

Bajocskáimat felejtem, karddá nőtt bicskám elejtem - sáppadsz, kiáltó virággal, és ő dereng, csendes ággal.

Szavad: nem értem, de sürgés. Szava: nem értem, de zengés. Nagyon szerethet már engem, megtűr téged is szivemben.

*

*

*

Stroke

*

*

Oravecz Imre

[adventikalendar]

Hetedik

Akinek szívére fújt az Isten Jaj, az Isten ráfújt a szívemre! Aranyat fújt az Isten szívemre! Füstöt, aranyport, kövér ködöt. Gödreibe tűzkását köpött.

S így virágzok én az Őshalálban, így virágzunk Egymás Mosolyában, így virágzik a Mindenség bennem: aranylángpont-haláltűzözönben.

*

Mikael Buck

*

Gyermekkoromban, mikor még odaát éltem, többször láttam őt, ahogy fekete-fehér adásban saját verseit mondta el. Élmény volt. Mindig szomorú volt a szeme, mint ez a verse is.

*

Michelangelo - Önarckép

*

*

*

Maradék testvérünk a háttérben krákogott, mint egy rajtakapott férj, majd széles mozdulatokkal széjjel lökdösött minket, „ki ez a férfi, te cemende!?”, és a többi, zord volt s nevetséges; a kórházi látogatók siettükben is meg-megfordultak.

Elfelejtettük, miért kellett idejönnünk; ott pojácáskodtunk. S ugyan a nagy, rozsdás vaskapuhoz érve – ahogy a nagy, rozsdás vaskapuknál mindenki – elcsöndesedtünk, de még mindig avval a magabiztos, bár korunkhoz mérten máris aránytalan lobogással – mint akik valami díszes ozsonnára igyekeznek, ahol köröttük forog majd a világ, amit ők finoman el fognak tűrni, miközben végigtipornak kegyelmet nem ismerve: az idegen szíveken; a fitestvérek megfenyegetik húguk udvarlóit, aki azonban azokat továbbra is tüzeli, hogy azután így ezek azokat egyszerűen elpáholják: s ha tényleg, elébb csak kuncogva, cinkosan visszavonulnak, sarkokba, spanyolfal mögé, messzi szobákba, de kisvártatva már lázas kacagással táncolják körbe-körbe a termeket, és azok is csatlakoznak hozzájuk, akik… akik a legkevésbé sem akartak volna, tulajdonképpen. – Árvaság és öncsalás határán, lényegében már túl, szomorúbb s elesettebb bizakodás lett volna helyénvalóbb.

A portásfülkénél öcsém a szokásosan könnyed és nagyvonalú hirtelenségével az ablakocskához hajolt, ráparancsolt a meglepett idős férfira, hogy mutassa a csuklóját, fontoskodó fintorokkal megfogja, aggódik, „bátyám, ez bizony sok, és ez nem kevés, sok, sokkal óvatosabban”, int felénk, „jöjjenek, kollégák”, s mi bevonulunk. Pukkadozunk a röhögéstől, amikor egyszerre, kívülről, csönd szakadt ránk. Megüti érdes ujjával szívünket az Isten. Megtorpantunk. Attól fogva nem volt szabad egymás szemébe nézni; aki ezt megszegte, és rendre megszegtük, az menthetetlenül sírva fakadt. Ez is nevetséges volt. „Fakadj”! – csak ennyit kellett mondani.

Esterházy Péter - A szív segédigéi

*

Maira Fridman 

Juhász Ferenc

[adventikalendar]

Hatodik

A belső végtelenből A belső végtelenből néhanap még kitekintek arcomon keresztül: felhőt látok, vagy csillag fénye rezdül. Romlik szemem, már ez is elmarad, a külvilág rám-zárja kapumat s ott maradok, hol nincsen föld, csak ég; nincs esemény meg tünemény varázsa, se felszín, látszat, habzó semmiség, csak a valóság békés ragyogása, mérettelen, számtalan, névtelen, vágytalan, változatlan szerelem. Kapumnál a lázas világ megáll: „Őrült! Önző! Áruló!” – kiabál. Várjatok, pékműhely van odabenn, majd táplál még most forró kenyerem."

*

Yasuhiro Ishimoto 

*

Csak kerete vagy magadnak. Weöres Sándor

*

*

Nagy Norbert

*

Juhász Gyula Mese

Egy világvégi házban Világszép lány lakott, Világ végére néztek Ott mind az ablakok. Nem járt előtte senki, Nem látott senkit ő, Az Óperencián túl Megállt a vén idő. A világszép lány nézte A csillagos eget, Tavasz táján szívében Valami reszketett. Hajába rózsát tűzött, Valakit várt nagyon, De csak a csillag nézett Be a kis ablakon. S a csillag oly közömbös, Hideg és halovány. S hiába várt örökké A világszép leány...

*

*

Meghaltál, és én elfelejtettem a telet. Kérdezték aztán tavasszal, hideg volt-e és nem tudtam a választ. Nem tudom, hogy volt-e hó, vagy fújt-e nagyon a szél. Pedig sokszor fáj a fülem, ha hideg van, de látod, most még erre sem emlékszem. Biztos fájt pedig - fájnia kellett, hisz azóta sincs sapkám. 

*

Ruye Nichizawa - Teshima Art Museum

Weöres Sándor

[adventikalendar]

Ötödik

milyen madár ki lopta el idén a tavaszt, milyen madár vitte magával délre, s milyen madár szárnyán suhogott be újra északról a tél, ki harapta le fagyos foggal a rügyeket a bokrok ágairól, melyik padlásra rejtette előlünk a hóvirágot, nárciszt, és hova bújunk a tél elől, ha már lecseréltük a téli kabátot, a sapkát is a fiókba tettük, és elveszett a sálunk is régen, milyen északi madár hozott kései havat most a nyakunkba, kihez bújunk melegedni, ha apa már elutazott a hosszú útra.

*

*

*

*

*

*

Shelley Óda a nyugati szélhez - részlet Mint oltatlan tűzhelyről a parázs Röpül, óh, szórd szét, hol csak ember él! Ajkam szavából prófétás varázs

Kürtöljön az alvóknak! Óh, te Szél! Késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?

*

*

Bernáth Aurél - Tél

*

*

Hiroshi Senju - Waterfall

Kollár Árpád

[adventikalendar]

Negyedik

Vonszolnak piros delfinek vonszolnak piros delfnek koromtengeren éjszaka partra kicsapnak az a part szívem leomlott partfala álmaim-rakta házadig onnan vakon is elmegyek de kapud nyitott – kés-kapu ablakon küldő fényjelek s kezek kezek kezek kezek küldő kezek taszítanak hangtalan hang eresszelek hangtalan hang elhagyjalak gyerekkorodba nem hagyod magadat visszarántani vergődnek csak homlokodon kérlelő szavam szárnyai szemed nem-lehet-fényei elmondják ami mondhatatlan hogy nem leszek hogy nem leszek kerékbe tört nevetés csattan jövőnk a halvaszületett koromtengereken libeg felfalják piros lovaim kik vonszoltak a delfinek egy árva kutyaugatás nem engem szólít nevemen fenn salétromos menny ragyog hűvösen lehajtom fejem cella-magány jön hallgatok ki voltam istenek fia alámerült Atlantiszom Párizs Marlotte Normandia

*

  *

Málik Ibn Ar-Raib Epilóg Ki nélkülöz a pusztaság ölén, ha egyszer meghalok? A nap tüzes, az éj hideg. A hulla megfő s felreped. Családot hátra nem hagyok. Csak kardom árvul el, melyet Rudájnáh asszony készített s lovam, fekete, mennyei lovam járkál majd csüggedő szüggyel a kút mellett, ahol nem lesz, ki vizet mer neki.

*

*

Ayan Farah - RA-Retreat

*

Ady Endre Héja-nász az avaron Útra kelünk. Megyünk az Őszbe, Vijjogva, sírva, kergetőzve, Két lankadt szárnyú héja-madár. Új rablói vannak a Nyárnak, Csattognak az új héja-szárnyak, Dúlnak a csókos ütközetek. Szállunk a Nyárból, űzve szállunk, Valahol az Őszben megállunk, Fölborzolt tollal, szerelmesen. Ez az utolsó nászunk nékünk: Egymás husába beletépünk S lehullunk az őszi avaron.

*

*

Anish Kapoor

*

Sikisi hercegnő  Hét tanka - Ősz A kolostorban, hol lakom, eső veri az ablakom. Ülök az éji ködben, s bánkódom, míg a levegő tejfehér lesz köröttem. 

*

*

*

Budapest péntek reggel, kilyukadt a gumim, olajos a kezem

*

Kormos István

[adventikalendar]

Második

Michelangelo utolsó imája

Üllőd a föld s az égi boltra állván oly ívet írsz karoddal, mint a nap. Hetvenhat éve állok fenn az állvány deszkázatán, de nem találtalak.

Vésőm alatt porladva hullt a márvány s öklömben torzó, vagy bálvány maradt. Nem leltelek meg, illanó szivárvány, ki ott ragyogtál minden kő alatt.

Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban megszaggatott, mogorva, durva, szótlan, de lelkemben még égi fény ragyog.

Hogy tudnám testem börtönét levetni? Üss rám, ha tudsz vén bűnöst szeretni, Istenszobrász! A márvány én vagyok.

*

*

Nincs oly gondolatja a jó művésznek, mit egyetlen márvány körül ne zárna, és csak ahhoz nyúl, alkotásra várva a kéz, engedelmeskedvén az észnek...

Michelangelo

*

*

Be vagyok zárva a magányba - kérditek, honnan tudhatnám, mi az. Elnézem a csillagokat, ahogy átkiabálnak egymásnak. Végtelen egyedüllétem az átkiabálások közötti űrben húzódik valahol. Mondjátok, én vagyok a mindenség, a csillagbeszéd is csak én lehetek. Ez persze igaz. Ám nem veszitek számításba sok boltbamenéseitek, vasalásaitok, cipőfűzőkötéseitek között, mit jelent: ha minden én vagyok, akkor mindennek a hiánya is csak én lehetek. 

*

*

Indiában, hol éjjel a vadak zöld szeme cikkan át a dzsungelen, - mikor dédapa is kicsi volt még, élt egy nagy fejedelem.

Parancsot adott, büszkét, szigorút: "Fogjon mindenki szerszámot! Oda, hol a lombzenére táncot lejt a hold, épüljön hétszáz ékes palota!"

Hétszáz ékes palota közé kincstárat vasból rakatott s a napot akarta ráveretni, mint óriás, tüzes lakatot.

Hiába szörnyedt el a nép s kérlelték vének és papok: "Ami égi, ne hozd a földre!" A kapu pántja kérte a napot.

Feszült létra a felhő szélihez. Megbillent az; a létra leszakadt. Fogtak sasokat könnyü szekérbe. A hámot szétszedték dalos madarak.

S míg sürgött irtózva, serénykedett a dolgos népek megdöbbent zöme, kisült a vetés, kigyult a város; kicsordult a nap lángos özöne. Mint a zuhatag, hullt alá a tűz. Állva száradt el a fejedelem. S a hétszáz palota helyét elfoglalta az őserdő egy hűvös éjjelen.

József Attila

*

Jankovics Marcell

*

Lennék árnyalt hivatkozásod. Elejtett utalás szövegedben. Elhevernék a kontextusban, nem feltétlenül a gondolatilag legsűrűbb részeken. Ha visszaolvasnád, amit írtál, eszedbe jutnék. Szeretnél engem ilyenkor, jó ötletnek tartanál. Máskor átsiklanál felettem reggeli nagylelkűségedben, és én éppen erre vágynék: hogy akarattalanul vegyél tudatodba. Finom referencia lennék; simulnék bele a szövegkörnyezetbe. Nem lenne engem könnyű észrevenni. A bekezdés kétötöde fele lennék, figyelmi hangsúly nem esne rám sok. A tételmondattól nem ülnék messze, az olvasóban az visszhangozna még kicsit, mikor engem olvas. Beleépülnék, összefüggnék, ráébresztenék, figyelmen kívül hagyódnék, ínyencség lennék, kézjegyed lennék, rámutatnék. Írj engem uram.

Horgodra tűztél, Uram. Huszonhat éve kunkorodok, tekergek csábosan, mégsem feszült ki a zsinór. Nyilvánvaló, hogy a folyódban nincs hal. Ha mégis remélsz, válassz más kukacot. Szép volt kiválasztottnak lenni. De most már szeretnék szárítkozni, mászkálni a napon. Petri

*

*

Az önhittséget már faragásom kezdetekor láttam a szemén. Azt gondolta, én vagyok a kőben a ragyogás. Minden sejtjével hitte, ő lesz az az egy, aki ezt ki is tudja hívni a világra. Tévedésére évek múltán jött csak rá, már ha lehet bármi ilyesmit tévedésnek nevezni. Nagyon megsajnáltam - valahol mégiscsak apafigura nekem, bár már egész jól leváltam, nagyjából, amikor elhittem, Góliátot is le tudom győzni. Arra jutottam végül, minden ezen a hiten múlik. Végeredményben én is a kőben bíztam. Ám a pillanatban, amikor pontosan látta, hogy mire tette föl teljes életét, hiábavalónak tetszett minden szobra, összes képei. Azután rám nézett. Most nem tudtam elfordítani a tekintetem, mint addig, valamiért muszáj volt a szemébe néznem. Akkor összeesett.

*

*

white lines open and take in the sacred honest part of me

Faludy György

[adventikalendar]

Első

Sötét és semmi voltak: én valék, Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj, És a világot szültem gyermekűl. Mindenható sugárral a világ Fölkelt ölemből; megrázkódtatá A semmiségnek pusztaságait, S ezer fejekkel a nagy szörnyeteg, A Mind, előállt. Hold és csillagok, A menny csodái lőnek bujdosók Kimérhetetlen léghatárokon. Megszűnt a régi alvó nyúgalom: A test megindúlt, tett az új erő, S tettekkel és mozgással gazdagon Megnépesűlt a puszta tér s idő, Föld és a tenger küzdve osztozának Az eltolt légnek ősi birtokán; Megszünteté a tenger habjait, S melyet haraggal ostromolt imént, Most felmosolyga mélyiből az ég; S mint egy menyasszony, szépen és vidáman Virágruhába öltözött a föld.

*

Megalkotom szerelmemet... Égitesten a lábam: elindulok az istenek ellen - a szívem nem remeg - könnyű, fehér ruhában. 

József Attila - Könnyű, fehér ruhában

*

*

szerénység, tisztelet, aláz(at)

*

járjak mindig Isten után. otthonadója térkép lesz, gyökérszálai gerjesztésében emberi fordul. úszó csavargók a Földnek álmodni megbillentenek. reggel ragadj még hosszú köpenyéhez. győzz, amíg belőlem a nappal zugai lógnak, kettős réteken napfelkeltelte, mi világít engem odébbkúszni. forgásából vagyok. lépek. örökkévalóságában hullámaidba borzongató csillagbolygókat simítson. sötéten leheli álltam életöröm-himnuszát fénytestvérek minden forgására. Föld kontinuum tömege, csillagok rétegei szemlehúnyásban. forrása csipje vissza, ahogy jöttem. nehéz lélek üljön tengelyén. másutt hatalmas könyvet formáló sávja álomból alszom le életörömvilága pontján. meghajlott napot finoman folytonos új bölcsőjébe. láttam kilépve elfordulni baj szélét. ne! folyamatosan engedelmeskedő éjszaka-tenger álmot hagy. könyvtárba kiszakadva ünnepeljük komoly némán. ez lásd, hol van vaskos belső törvényeinek bolygónk. érzés, létezés mutatja féreg szomorúan alázatosan. megszokott eseménynek fakadó énekét valójában megváltja. lágy bolygó ott, hogy végig ujjongó térképem tőlem újjászületést hallom. naphelyen bolygót alázatosan-szomorúan te vinnéd, amivel zene magadba, lelkünkre örök beteljesül! magát földön végtelen visszatér. éjszakához sötétségbe világok nem tartoznak. míg sötét mélységeit, amit bekövetkező térhálókba élünk el (amik költők) testünket újjászülő feketeség megemeli csoda-molekuláit. pedig járj

Az éj komoly, az éj nehéz.

Alszom hát én is, testvérek.

Ne üljön lelkünkre szenvedés.

Ne csipje testünket féreg.

*

*

Kászá Három tanka Ótomo no Jakamocsinak (1) Egyszer láttalak este, ködben. Csak képzelem az arcod. De tudom, hogy erre a szerelemre megy rá az életem. Fordította Faludy György

*

Werner Bischof: Courtyard of the Meiji Shrine

*

Teremtés, Haydn, Mózes első könyve, Madách Az ember tragédiája, Sixtus kápolna, Michelangelo

*

a-bogarak-a-gyerekek-kipörögnek-a-napvilágra-a-levegőben-semmi-pára-a-csilló-könnyűség-lebeg

*

Jóisten, Allah Teremtés, mindegy= mind egy

Vörösmarty Mihály - Csongor és Tünde

[adventikalendar]

Advent a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk. Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra, ami biztosan megjött. Télen az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg, nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni, beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és jogosabb birtoklás se, mint szeretnünk azt, ami a miénk, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”; lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk. Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet és advent a várakozás megszentelése. Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől – szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.

Pilinszky - Advent

[adventikalendar]

Önarckép

Barátom, ki azt mondod, ismersz engem, nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek, miket magam választottam; nyisd szekrényemet: benn semmi jellemzőt sem találsz. Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom, de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem rég megszokta kezem dombját-völgyét, de ő sem tud mesélni rólam. Pedig nem rejtőzöm -- csak igazában nem vagyok. Cselekszem és szenvedek, mint a többi, de legbenső mivoltom maga a nemlét.

Barátom, nincs semmi titkom. Átlátszó vagyok, mint az üveg -- épp ezért miként képzelheted, hogy te látsz engem?

Úgy gondolom, hogy a személyiségem egyszerű és könnyen megfejthető. Adekvátan kell venni mindazt, ami a verseimben le van írva. Nem kell bennük titkokat és rejtelmeket keresni. Csak a különböző rétegeket kell felfejteni, lehántani: a materiálisat, az érzelmit, az értelmit, az intuitívet. Vagy talán még ez se fontos, hanem egyszerűen hagyni kell, hogy hasson.Csak át kell hogy adja magát az olvasó a versnek, mert ennél többet úgysem tehet. Persze pusztán a versre hagyatkozni nem mindig könnyű. Van olvasói önérzet, amely különböző kívánalmakat támaszt, s a költő ezeknek a kívánalmaknak rendszerint nem felel meg. Ilyenkor szükség van bizonyos érzékenységre, beleérző képességre, hallásra, figyelemre. Ha ez hiányzik, az írás talán idegen marad az olvasónak. Aki például énrajtam valamiféle vallomásos lírát kérne számon, az csakugyan nem talál ilyesfélét költészetemben. Az érzelmi melegség itt nagyon ritkán él a felszínen. Nem emberi vagy állati melege van ennek a lírának, hanem inkább ásványi vagy elektromos vagy nukleáris heve. Aki versemet olvassa, sok mindent megtalálhat bennük, sokféle látásmódot és annak az ellenkezőjét is, vagy ha úgy tetszik:ezernyi világszemléletet. Mert én nem akarom semmire se rábeszélni az olvasót. De azt azért remélem, hogy épp ez a rengeteg szembesítés és párhuzamosság segít az eszmélkedésben. Voltaképpen a verseim tornaszerek: mindenki a maga módján fejlesztheti rajtuk a szellemi izmait. Ki nyújtón, ki korláton, ki lovon, ki gyűrűn, ki pedig talajon gyakorolhat: Mert a tornaszerek nem kívánnak kizárólagosságot.

Nől a dér, álom jár

Nől a dér, álom jár, hó kering az ág közt. Karácsonynak ünnepe lépeget a fák közt.

Én is, ládd, én is, ládd, hóban lépegetnék, ha a jeges táj fölött karácsony lehetnék.

Hó fölött, ég alatt nagy könyvből dalolnék fehér ingben, mezítláb, ha karácsony volnék.

Viasz-szín, kén-sárga mennybolt alatt járnék, körülvenne kék-eres halvány téli árnyék.

Kis ágat öntöznék fönn a messze Holdban. Fagyott cinkék helyébe lefeküdnék holtan.

Csak sírnék, csak rínék, ha karácsony volnék, vagy legalább utolsó fia-lánya volnék.

Weöres Sándor

[adventikalendar]

Újra

Hó alól felszabadult tükre fagyos életemnek, városi aszfalt, te zord felkelt fölötted a fény ma,

tükreiden átsuhan győztes sovány kis rigópár életük zord sarkkörén átkeltek jég s hómezőkön.

Itt vannak s torkukon kél fuvoláknál is lágyabban szóló fészekmeleg szerelem, - ó diadalmas reménység -

lila alkonyegek rózsaszinnel ragyognak felettük lassan húnyj édes tavasz rám is csorog még a fény.

A lány énekel Három kedvesem közül egyik torony, mégse lát, fellegek fogták körül, szelek túrják vad haját. Szarvas másik kedvesem, orrát édes szimatok csalják kis ünők után, s várják nedves csalitok… Legkisebbik kedvesem, kis varázslóm, hercegem, változz gyönggyé, hordjalak titkosan a fülemen, változz piros eperré, hadd tartsalak nyelvemen, búvó barlangod legyek, édes piros szerelmem...

Hajnal Anna

[adventikalendar]

Olyan bolond vagy

Olyan bolond vagy Szaladsz Akár a reggeli szél Még elüt valamelyik autó. Pedig lesikáltam kis asztalomat És most Tisztábban világit kenyerem enyhe fénye. No gyere vissza, ha akarod Veszek takarót vaságyamra Egyszerü, szürke takarót. Illik az Szegénységemhez, aki szeret téged És az Úr is szereti nagyon És engem is szeret az Úr Nem jön soha nagy fényességgel Nem akarja, hogy elromoljanak Szemeim, akik Nagyon kivánnak látni téged És nagyon szépen néznek majd terád Ha visszajössz Vigyázva foglak megcsókolni Nem tépem le rólad a kabátot És elmondom mind a sok tréfát Mert sokat kieszeltem azóta Hogy te is örülj Majd elpirulsz Lenézel a földre és kacagunk Hangosan, hogy behallatszik szomszédunkba A szótlan, komoly napszámosokhoz is behallik És fáradt, összetört álmukban majd elmosolyodnak ők is.

Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, de gondold jól meg, szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma. A kancsóba friss vizet hozok be néked, cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm, itt nem zavar bennünket senki, görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok, ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek, melegben levethesz nyakkendőt, gallért, ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is, hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, de gondold jól meg, bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

néma négerek sakkoznak régen elcsendült szavaidért

József Attila