When I was hating myself I loved myself more than you did on the days you swore you never loved anyone this much
Cosimo Galluzzi

No title available
dirt enthusiast
PUT YOUR BEARD IN MY MOUTH
I'd rather be in outer space 🛸

titsay
One Nice Bug Per Day

oozey mess
tumblr dot com

Origami Around
TVSTRANGERTHINGS
KIROKAZE
Today's Document
AnasAbdin
he wasn't even looking at me and he found me
"I'm Dorothy Gale from Kansas"
taylor price

roma★
DEAR READER

JVL

seen from Türkiye

seen from United States
seen from United States
seen from United States

seen from United Kingdom

seen from United States
seen from United States
seen from United States
seen from United States

seen from Malaysia
seen from United States
seen from United States

seen from United States
seen from United States

seen from United States
seen from United States
seen from United States
seen from United States
seen from United States
seen from United States
@allofthishappenstobeme
When I was hating myself I loved myself more than you did on the days you swore you never loved anyone this much
A miracle waiting to happen
Did you know, some stars are barely seen to the naked eye?
I could look up why, but I just sympathize; not everyone wants to be seen naked in front of your eyes - in your empty, unlighted night.
I just finished another round around the Sun and another round of drinks, wearing my black dress as, I stumble across the city, my golden cross necklace, I shine and I giggle, because I look just like a shooting star.
191 hardly woken up mornings later, I say good night to the sun and I sit down at the porch. Past made, waterproof wood, heavy on the future, leads me to the garden, where miracles used to happen, where I grew up spending my time dreaming to become all of me who I’m not anymore.
Now it’s cold and dark so you must be around, I see my breath - I guess I’m alive. I’m alone, still, too many, golden cross necklace on my neck, - the only evidence that once, I never was alone, but it feels like a hand now choking my faith, and I don’t talk to God anymore, I just wonder if the sky could hear a shooting star’s prayer.
If my light is out, my God is gone, if I’m too late to never arrive into your filthy hands, if I never gave it, but now it’s yours, then fall follows crush, and winter breaks the ice so to spring’s sky I can pour my sadness into.
From this porch, from where I started and start it over again: I wish that your demon went to sleep forever. I wish you looked up just to see something bigger than you. I wish you had a wondering eye when you see a shooting star, an innocent and quick heartbeat after you made a wish and if you wished to be a better man, I would even fall from the sky for you.
I clap my five-cornered wings and I fly back a lifetime to my garden of Eden so I can tell you about miracles, shooting stars and why I believe in all of it still, listen.
My lips back then didn’t know how to pronounce God it could only laugh or cry hopelessly. All I knew was sweet nothings, life was everything, but it had no meaning, careless and wild, nothing could hurt me trees to fall from, flowers to kill the garden planted itself in me and watered me my whole life.
Grandma’s garden has always been filled with seasons of colours the place where change was allowed. I was June a minute ago and sweet as peach jam, but then I ran through my kingdom, I rained on everything I played with a dog, I told him 'catch me if you can' and like winter, he ran after me.
I was so loved by nature the green grass stain and brown dirt on me was like a kiss from up there. And I knew in falling there is no danger when you learn how to arrive safely. When I saw a shooting star I never thought of my shiny rock dying. I would laugh in the middle of August, thinking it’s about to roll along the sky and arrive somewhere beautiful.
So I made a wish before September came around: 'I’ll wait patiently for summer to arrive, and I’ll celebrate fall, as the death of something warm, as the birthday of my candles lit up. And I’ll hug a cold December, I’ll learn how to strike a light, I’ll never hide from growing spring, and I’ll always seek my versions I’ll become, as the nights are changing.'
When you’re a child you have blind faith in stars, lucky numbers and birthday candles. Your young and fast heartbeat before you wish for something better. You close your eyes for a second and the light and shine that was on the candle or sky before finds home in your heart.
When you’re older you’re muddy and dirty and it doesn’t bring you joy anymore, August is lacking in shooting stars, your birthday becomes miserable, and the nights are not changing, they're stuck in time you’ll still have the light in your heart, that will lead you out from the darkest nights.
The twenty-something candles won’t notice whether it’s your tired tears or your hoping breath that blows its fire out, the day that buries you alive is also the day that will remind you: sadly you’re still alive. Because we’re not shooting stars, the way we fall is not poetic. We were made of chemicals and we’re dusty and we collide but our atoms don’t shine, we only arrive safely if we have something to fall on.
We don’t say “poor shooting star became a victim of darkness”, we say “I made a wish” and think about someone we love or something we wish to be. We’ll point at the sky and say “That’s my favourite”, and we’ll remember them as they were: shiny and special. Us, wish-making humans we will be seen broken and bruised after we fell and before we die, we don’t make other people’s dreams come true. We only hope to have all of our dreams achieved and to have been special for one starry heart.
The night I clapped my everlasting wings, packed my things and flew to you, I brought all the miracles, shooting stars and my burnt down wishes of mine to you. I didn’t know: once your door closes, a new one will never do.
Being naked in front of you had me put darkness on like it’s my favourite sweatshirt. Two letters is the heaviest word my mouth kept saying, but your ears never heard. My last birthday, my death first, not today’s, always tomorrow’s hurt.
I stumbled out of your apartment later that morning, a bit still drunk, a lot stuck, people woken up to a new day and the city was about to come alive, but my sun never found a way out of your elevator. Sleepy strangers must’ve passed by me but I never noticed, I was too busy listening to the car's mirror whispering and its sick engine coughing: “poor shooting star became a victim of the darkness”.
Slow motion as I sit in the taxi’s backseat, we don’t say hey, when we’re already gone, I’m just wondering how do I announce death? How do I tell my friends I was used up for one dirty wish? If I tell them last night was my August, but the stage became a hostage and I looked just like a meteor: that night was for me to shine but it was mostly for me to fall.
“Will the world ever end?” - I ask my grandma as I play mermaid in the bathtub “Is this the world ending?” - I ask myself, as I wash my bloody dignity off my body. Was I your partner in crime when I let all the evidence be washed off and given to the river?
Months of hiding behind oversized guilt, months spent in silence, months of covered mirrors is the proof I was here before. I laid through days and nights closed eyes because I knew i’ll never get to heaven, and I’ve witness too many deaths of mine to trust me I can begin again. How many more deaths of mine do I have to witness to realize, life is not about attending my funerals? Life should be about looking behind the shiny elements and noticing the dark infinite stage where they play their parts. The night you taken off my black dress put me on the road to help me taking off my black dress.
So I made a wish, like I had nothing to lose, after many painful conversations with the ones who have been drawn from my lips and heart. The curtain was never on the mirrors - it was on my eyes. Waiting to be pulled down, waiting for me to go back and play my part on the stage called life.
It didn’t matter if I played to an empty house, all I cared about if a little girl was still sitting somewhere in the seats, waiting for a miracle to happen. If I still have her to lose, it means I still have her to win. So I made a wish to be caught, to be seen, to be learned one more time.
And from the sky full of stars, God saw me bowing, caught me falling from your ego, had me land in mud and dirt, six feet under, slept through winter. I didn’t know it wasn’t my grave, because I felt small, it felt dark and got me dirty.
He had put me back in the garden, to my roots, to my playground, to where it’s safe, where it’s familiar and kissed my bruised cheeks and said:
“Once you were a small girl in the middle of august wishing for growth”.
Move out to move on, I left the city before you owned my mind, but almost a year and wish later, I let the city move out from my heart the mornings are cold but in a way pretty, and the stars are truly seen outside of the city the porch is closer, my nightmares are far from over, but at least I have a dream again.
I hold my body tight, even though I can still feel you revolve in orbit around my darkest what if's, I won’t let you land in my new territory. This porch, just like the coffin wasn’t big enough for the both of us. You killed me, but tonight is your wake you’re not here, it’s just December in me aches and I don’t say a word, I just look up with tears in my eyes -
somewhere your shooting star is wishing you made a wish to be a better human so it could roll along your darkness and die in peace.
Being back feels like arriving home again
It's been almost 10 years since I posted or visited my page, 10 years since I read my thoughts. I was 14, 15 - and I felt the whole world, today I am 23 and I learned I have a whole world inside of me and my goal is to let people feel it.
No one knows who I am here, that's a good thing when you're trying to be heard, but not sure about your voice yet.
I have taken the longer road to figure out what I'm made of - it's not misrable, sweaty, forced things -, I am many stories happening inside of me, stories I never lived and stories I have lived way too many times. But mostly, I have figured out that my destiny is to create, to write and to be - be, so passionately be that you make even death smile for a second.
More to come, M
Mára már nevetem a nevetek
Megérdemlem Szombatok
Mert ezt is meg kell tanulni
Szóval még mielőtt őrült módjára kikelsz az ágyból, agyadban a sok tennivalóval, feladatokkal, jegyezd meg ezt: tegnap, mindent megtettél a máért. Nyugodj meg. Egy nagy levegő. Csak a következő 10 percre gondolj. A nagy bögre gőzölgő kávé, finom tejjel, ami selymessé teszi az italodat. A három pötyi, amivel édesítesz, ahogyan pottyan bele a barnaságba, majd hirtelen ellepi az egész. Kérdezd meg magadtól: mit kérsz reggelire? Nem is kávét innál, hanem teát? 2 tojásból legyen a rántotta, vagy inkább 3-ból? Egyél lassan, minőségit, dekoráltat...lassan. De még mindig csak gondolatban. Lassíts a mondatok olvasásával. Lassíts. Szóval most csak tárgyilagosan gondold végig a napot. Ne fűzz hozzá érzelmet, csak lásd. Most pedig nyújtozkodj meg. Ugye milyen jó? Mikor már úgy érzed; kelj ki az ágyból. Kezdődjön a nap. Lassan. Veled kezdődik a nap és nem a feladataiddal. Vegyél a pizsid fölé valami kényelmeset és meleget. Bújj papucsba. Állj meg egy pillanatra, és mosolyodj el. Minden rendben van. Gondolj mindent végig lassan. Zuhanyozz le, frissülj fel. Légy kényelmes ruhákban. Nyugodj meg. Finom reggeli után, koncentrálj magadra. Még nincs kedved a feladatokhoz? Semmi baj. Ha a fejed mégis azt mondja, hogy ez mégis az, ne higyj neki. Emlékezz arra, hogy rengeteget dolgoztál azért, hogy most pihenj egy kicsit. Bámulj ki az ablakon, engedj friss levegőt a szobádba. Zene. Táncolj. Gyújts gyertyát. Bízz abban, hogy egyik feladat sem lehet most annál fontosabb, mint hogy most magadat is lásd és megfejtsd, csakúgy mint a feladatokat az elmúlt napokban. Ezt jól tanuld meg.
Levél a régi énemnek, aki írt a régi énemnek
Szia, te.
Annyi mindent tudnék mesélni, annyit nevetnénk és sírnánk együtt, az kitenne egy emberöltőt. Egy éve talán? 16 lettél, okosabb és sokszor nagyon nagyon büszkévé tettél magunkat. Az álmaifat emlékekké tetted, mikor külföldön lettél 2. helyezés az írásoddal, mikor a városod előtt tartottál beszédet, mikor a nyáron lefogytál és azóta is tartod ezt. A parafatáblán ott díszelegnek az átbulizott esték karszalagjai, amire talán te emlkékeznél, én már biztosan nem. Szerelmes is voltál, a legnagyobb leckét és falakat talán ez épített benned és bennem, azért örülök, hogy a falunk színe azért még közös.
A legnehezebb időszakokból tanultál a legtöbbet, és olyan fájdalmak értek, amire nem is gondoltál, hogy veled megtörténhet. És túléltük, és tanultunk. Jegyezd meg:
Ezek a napok, akár időszakok voltak a legszebbek, ezek értek a legtöbbet. Ez a legrosszabbkor is jusson az eszedbe...Persze, ekkor nem hitted el mindezt, de ha visszatekintünk, tudjuk, hogy ez mind igaz.
Mit tanultam tőled?
Tudom, hogy nem lehet megmenteni mindenkit, bármennyire is akartad. Tudom, hogy vannak dolgok, amiket csak el kell fogadni, nem tehetsz ellene semmit. Szomorúnak lenni, sírni vagy éppen letévedni az utadról egyátalán nem rossz, csak tudj visszatalálni. Egy hibát többször is el fogok még követni, és ez nem azért van, mert buta vagy, vagy naív. Azért van, mert ember vagy. Tudok bocsánatot kérni, másoktól és önmagamtól is, amit nagyon köszönök neked. Láttál és látok miattunk, átlátunk a dolgokon, tudjuk mi a kapzsi és rossz. Tisztelettel vagyok. Másnak nem akarok rosszat. Miattad.
És így ezeket felsorolva azt gondolod, kedves Mesi, te régi Mesi, hogy mostanra tökéletes vagyok, és valószínűleg ujjongva ugrálsz és viccesen táncolsz, ünnepeled magunkat és hogy erős maradtál...
Valóban megér egy táncot a helytállásod, de tudnod kell, hogy a tökéletestől távol állunk még. Amit tudok, az az, hogy nem akarok az lenni, mert tudom, hogy te sem akartál sose.
Ki vagyok most? Ki vagy te most?
Erős vagyok, és nem szégyellek gyenge lenni olykor. Erősen taposom az utunkat, tudom merre hány méter, de olykor megbotlok és eltévedek. Még mindig nincs rendben minden, de ez nem baj.
Mert amíg a “mi”-ből te állsz és én, senki más rajtunk kívül, addig történjen bármi, a levelet el fogom küldeni, hogy büszke légy, hogy tudd, nem adtam fel, és hogy legyen miért tovább menni.
Ui: azt a seggfejt, sokkal hamarabb ott kellett volna hagyni
Ui2: azért mindent jól csináltál
Levél a régi énemnek
Emlékeszem rád, hiába bújkálsz a butaságaid, diétád, szomorú zenéid mögé. Látlak és érezlek, és visszanézve, talán aggódnom kellett volna érted. Ha egy évvel ezelőtt tudtad volna a mostot, azt, hogy minden rendben van, talán nem kerülted volna a tükröt, talán többet ettél volna, talán nem faltál volna annyit a napos éhezések után, nos, talán szeretted volna magad annyira, mint amennyire szeretett téged a tested, mikor te annyira utáltad. De tudnod kell: nincs semmi baj azzal, ami történt. Nem baj, hogy csúnyának érezted magad. Azért, mert most már tudod, hogy butaság. Büszke vagyok rád, hogy felsegítetted magad, hogy kikeltél az ágyadból, akkor is, mikor nem volt hozzá erőd. Köszönöm, hogy okossá tetted a mai éned és elég bátorrá ahhoz, hogy ezeket ma kiírhasd magunkból. Értem és másokért, akik most úgy látják és érzik magukat, ahogy te akkor. Tudom, féltél, hogy nem vesznek majd komolyan, hogy nem fogadnak majd úgy el, ahogy vagy. Én viszont most itt vagyok, és viszem magunkat. Elárulok valamit, bár a múlton már nem fogsz tudni változtatni, azért jó, ha tudod: Csak a fejedben voltál csúnya és csak a tükör utált. A többiek nem rajtad nevettek és apu tényleg komolyan gondolja, mikor azt mondja, hogy te vagy a legszebb lány a világon. A hibáid valójában szeretik egymást a jó tulajdonságaiddal, és azok a sejtek és szövetek, amiből vagy, pont úgy jók, ahogy. Nem, nem voltál borzasztó. Rólad is gondolhatják azt, hogy megéred a világ összes szeretetét. Úgyhogy jobb lenne csak várnod, és kibékülni magaddal, ha már benned mindenki jóban van mindenkivel. Persze, most sem tökéletes minden. De az akadályokat tökéletesen ugrom át, veled, a tanításaiddal, a te sebeiddel, mert nélküled elveszett lennék. Köszönöm, hogy voltál, köszönöm, hogy vagy, mikor nehéz. Minden, ami miatt éjszakákat virrasztottál, itt van, megvan, és vigyázok rá, úgyhogy most már nyugodtan kapcsold le a lámpát és aludj egy nagyot.
Ölel és vigyáz az álmodra: Én
-Szólj, mikor elég.
Mármint nem a borból, hanem belőlem. Annyira sajnálom, hogy nem vagyok Magdi, mert akkor lehetnék a Rúzsád. Olyan vicces, mert te meg lehetnél a rúzsom elkenője. De nem vagy, mert szóltál, hogy elég. Pont mikor már majdnem kicsordultam a pohárból, rá az asztalra, az asztalról a kedvenc fehér ingedre, amit sajnáltam volna, hiszen akkor megutálsz. Még jobban. Nem tudom, miért nem szeretsz. Sosem adtam magamból annyit, hogy lerészegülj, és titkokkal dobálózz felém hajnal 3-kor. Sosem melegítettelek fel belülről, hogy azt gondold, nélkülem fázol. Nem voltam neked reggeli rosszullét, napközbeni megbánás és esti sóvárgás. Én csak voltam, mikor akartad, hogy legyek, te viszont sosem lettél volna. Miért írtad egy fába a neved és a nevem, miért nem a szívembe és a szívedbe – a szívünkbe? A fa közös volt, a test soha. Tudhattad volna, hogy az törvényellenes. Mármint a fába vésés. Megölted a fát te állat. Én meg itt vagyok élve, hullajtom a leveleim utánad, várom a tavaszt.
Emlékeztető magamnak:
nyugodjál le a picsába
Ez az írásom szólhatna arról, hogy ennyi szomorúan töltött idő után meghúzom az ejtőernyőm zsinórját és egyenes landolást indítok a paradicsom világába. De most még jó zuhanni. Bármennyire is nehéz belátni – vagy nem látni, a paradicsom számomra egy olyan hely lenne, ahova nem való most az én szépen feltornázott műmosolyom. Élvezem a semmit, a semmi érzését és azt, hogy egy kicsit nekem is lehet rossz. Nagyon rossz. A legéhesebb oroszlán sem nyüszít és vadászik egésznap. Néha kicsit éhen hal. Élvezem az éhen halást, mert finom. Mert nem kell mindig boldognak lennem. Majd rendet rakok. Most nem. Most az igazi látható kupleráj fel sem ér ahhoz a lelki borzadályhoz, ami bennem van. Poros minden. Például a fülem mögötti kispolc, ami állandóan a hazugságokat hallgatja. Sajnálom, zárva vagyunk. A kicsi szívem csücskében üresedést tapasztalok és a vendégek, akik itt éltek lábnyomokat hagytak benne. A gyomrom pillangói időközben újrabábozódtak, nem bírják a gyors kaját meg a nehezen emészthető nyálas közhelyeket. Úgyhogy most a testem és a lelkem nevében papírra hányok mindent. Elnézést a darabokért, én sem tudok megemészteni mindent. Szóval ott tartottam, hogy minden rossz és ez olyan szép. Viszont most befejezem. Mert igazából kegyetlen. Befejezem a szavaim filterezését, mert eddig nagyon jó voltam benne. Az igazság az, hogy rájöttem; azért szeretek írni, mert azonosulni tudok a betűimmel. Kicsik, feketék, fehér háttérrel és nem biztos, hogy megérted, ha bugyután egymás mellé rakod őket. Az elmúlt időben úgy érzem megfojtottak és beszélni erről olyan, mintha megpróbálnám elmagyarázni a kezek nyomait a nyakamon. Látják, de nem érzik. Éjszakánként próbáltam összerakni magamat, de reggelre sosem sikerült annak a lánynak lenni, akiről álmodtam. Úgyhogy most szélsebesen zuhanok a semmibe, mert a paradicsom még fényévre van. Ott találkozunk. Egyszer. Majd.
Hétfői gondolatok
A remény olyan, mint anyu vasárnapi húslevese. Mindig ugyanazt a hányingert múlasztja.
Minden embernek van egy biztos pontja. Az enyém a változás.
Talán azért hívnak az emberek gyávának, mert az életem úgy látom, mint mikor a szél az arcomba fúj. Ha hátat fordítok neki, melegebb van.
7:59
Életemben először elkéstem a suliból. Furcsa. Késtem már el bocsánatokkal, vallomásokkal, álmokkal, összeütköző szempárokkal, sőt még a reggeli mekit is lekésem. Ez megszokott, hisz elfoglalt ember vagyok…fejben. Túl sokáig agyalok a semmi, amiből aztán világmegváltó gondolatok születnek; majd meghalnak még mielőtt bárki is tudta volna, hogy léteznek. Futólépésben tettem az utam, ha már suliból elkéstem, az életről ne maradjak le. Ránéztem a telefonomra. 8 óra, becsöngettek. Mármint nem csak töri órára, de az életbe is. Elkéstem. Késtem már beadandóval, minden-rendben-lesz mosollyal, öleléssel, sőt még a sorozatomról is mindig lemaradok. Kívülről figyelem a mozgást és; lét, lét, lét, lét, látod? Lét-ezem. Létezem, azaz figyelem a hibákat, keresem bennük a szépet, de néha nincs bennük csodálnivaló. Meg hát…túl sok a tanulnivaló. Ezért is összevesztél velem, szóval összegeztél és leszögeztél egy tanácsot nekem: Oszd be az idődet! Mire azt mondtam, hogy én az időmet szorzom 2-vel és utána osztom el és nem be, így megkapom az örökkévalóságot fényidőben. És még így is elkéstem a mondandómmal.
143 szó
Miután kisírtam a szemeimet, letöröltem a H-t, a 2-őt meg az O-t, meg az összetört álmaimat az arcomról (esküszöm, próbáltam őket bent tartani), odaálltam a tükör elé és láttam egy lányt, akit meg sem ismertem (hiányoztak a szemeiből az álmok). Mikor magamra ismertem a tükör mögül, hogy én vagyok az a lány, eldöntöttem, hogy kimegyek a konyhába és iszok egy csésze teát (ha már álmokat nem filtereznek) és elgondolkodom azon, hogy mi legyen az új álmom. Gondolkoztam, mígnem arra jutottam, hogy milyen finom ez a tea ebből a piros bögréből, és milyen jól mutatna ez a kis piros bögre szilánkosra törve, ezen a hidegfehér padlón. Rájöttem, hogy egy szörnyeteg vagyok, mert a bögre álmait is tönkre akarom tenni, hát mégis hogy jövök én ahhoz? Tessék elmosni és szeretni azt a bögrét, úgy ahogy van. Kéken, pöttyösen. Mert hogy nem piros az biztos.
Egyik nap beszélgettem a magánnyal. Már hetek óta kopogott az ajtómon, a lábtörlőn aludt, gondoltam beengedem. Szépen lassan beosont, szinte észrevétlenül és helyet foglalt az ágyamon. Végig simított a takarómon, pásztázta a képeket a falamon majd megszólalt. -Otthonos, de hiányzik valami. -Tudom, tudom a függöny. Nem sokára lesz az is. Nem arra gondolt. Beállt a kínos csönd, gondoltam majd teával kínálom. Mézzel issza, mint én. Beszélgetni kezdtünk. -Milyen érzés nem kívánatosnak lenni egy társaságban? Felnevettem. -Tőlem kérded?! Te vagy a magány. -Te meg a magányos. A beszélgetéseink egyre gyakoribbak voltak és egyre mélyebbek. Elmesélte, hogy utálja, hogy utálják és mindenki csak szabadulni akar tőle. Megszántam és befogadtam. Azóta gyakran futunk össze a hangos folyosókon, álmatlan éjszakáimon és egy buli közepette. Hálás, hogy lakhat bennem, hálás vagyok, hogy tanít. Vicces, hogy magányos magányomban a megtestesült magánnyal beszélgetek, gondolom tudjátok hogyan. Azt mondta lassan össze kéne költöznünk. Hagyjam?