This blog is mostly about my fictional fantasy world, but you'll find here other tales as well. I write in English and Hungarian. Feel free to leave me feedback or request translations to English or Hungarian :)
"Ma?!" "Di alkantan!" "Ga mun kisil danam, miyolt e nakolt mitted!"
Khodra was lost in the chaotic strings of strange words. He tried his best to read their reactions, to recognize any word he could have heard before, but he couldn't keep up with the loud arguing.
"Is something wrong?" he finally asked. The other three immediately stopped and looked at him, which made him feel like he was back in school giving the wrong answer to a formula, waiting for the other kids to laugh at him.
"Yes, something is wrong." Yala's statement sounded like she was blaming Khodra for not understanding exactly what was going on. "Why don't you tell us why there's a whole fucking army waiting for us outside the forest?!"
The woodcarver woke up with no memories, all he knew was his name and his profession, and a letter of invitation by an unknown old friend for the celebration of the Winter Solstice.
So despite the thick, white fog covering the land, the woodcarver set out on a journey to find this friend. He askes the villagers he came across if they knew this mysterious person, but no one could help him. Finally he came upon a wooden statue and he recognized immediately that the carvings were done by his own hand, and suddenly he found even the environment familiar.
After that, he followed his fragmented memories until he reached a burnt down shack... his old home. He remembered a warm, safe place and the serene celebrations of the past. It was all gone. But then he noticed faint candlelight in one of the broken windows.
When he entered the ruined building, he saw his old friend who had been waiting for him. There were sweets and mulled wine, and by the light of a signle candle they waited together for the Sun's turning, like they had so many times before.
---
Planning
Theme: all you need is one candle:P
Protagonist: the man who forgot
Act 1, Setup: no memories
Act 1, Inciting Incident: invitation from an unknown friend
Act 2, Fun & Games: the land is white with thick fog, but the man starts a journey anyway, finds villages, asks ppl about the friend
Act 2, Midpoint: sees a statue carved by his own hand, starts folowing his own instincts
Act 2, All Is Lost: finds a burnt down house and remembers that this was his home, remembers warmth and celebrations of the past
Act 3, Climax: he notices faint candlelight coming from the window, goes in, the friend is waiting for him
Act 3, Resolution: the friend has brought sweets and mulled wine, they wait for the Sun's turning by the candlelight
One day a white raven cae to the Lady of Light and told her of a man who had lost all hope and needed her help. So the Lady of Light left her palace and walked in knee-deep snow for many days, following the white raven's guidance until she reached the highest mountain of the realm.
Despite the tall rocks in her way and the freezing winds that never stopped, she carried on. With each step herl ight faded, her knees buckled until she collapsed from the exhaustion. She looked up to see the snowstorm calm down and the shape of a roof emerge from the fog.
The last ember of her light she gave to the white raven. The glowing bird flew in through a window and landed on the dying man's forehead, who sighed with the first clear breath he had in years.
---
Planning
Theme: ??? idk man I have to leave in half an hour xD
Protagonist: Lady of Light who carries hope
Act 1, Setup: on top of the mountain lives a person without hope
Act 1, Inciting Incident: lady gets a message about this or smg
Act 2, Fun & Games: she walks for days in knee-deep snow,
Act 2, Midpoint: she sees the mountain, carries on in strong freezing winds
Act 2, All Is Lost: with each step her light fades and she becomes weaker until she collapses
Act 3, Climax: her last light she gives to a white raven that carries it to the house
Act 3, Resolution: the glowing raven flies into the house, lands on the forehead of a dying man
There once was a farmer who managed to hatch out so many baby chicks that they barely fit into their little coop, but every night a fox came and stole a couple of them. So the farmer set traps for the fox and put out poison, but no matter what he did, in the morning he found a fox's footprints and less and less chicks in the coop.
Finally he called a friend who had fox-hunting dogs, and together they went into the forest to kill the sneaky predator. They found its den and the dogs started digging, while the farmer paced around nervously. Suddenly something cracked under his foot, and he uncovered a small fox skull, then another and another.
As he examined the skulls he heard the faintest of chrips and squeaks and instantly recognized the cries of scared baby chicks. He shouted for the dogs to stop and asked his friend to help him get the fox out safely.
In the end they managed to catch the fox and many yellow chicks followed the predator out of the den. The farmer locked the fox up along with the little birds, fed them all and no more chicks went missing that year.
---
Planning
Theme: not everything is what you expect
Protagonist: farmer
Act 1, Setup: farmer with lots of little chicks that recently hatched
Act 1, Inciting Incident: a fox steals some of the chicks
Act 2, Fun & Games: farmer starts setting traps, puts out poison, but the fox keeps stealing the chicks
Act 2, Midpoint: farmer calls a hunter with fox tracking dogs, they go to the forest to find and kill the fox
Act 2, All Is Lost: they find the burrow, dogs start digging, farmer finds fox skulls and suddenly hears chicks
Act 3, Climax: farmer stops the dogs, the humans dig out the fox catch it, under it there were lots of chicks
Act 3, Resolution: the farmer brings the fox back to the farm along with the chicks, feeds them
In the Iron Kingdom there lived a man named Levent who had the stature of a small boy, but despite his unusual height he was training to become a warrior, until one day all warriors were called to war to defend the realm.
When they faced the enemy, Levent was pushed by his taller allies and fell back because of his shorter legs, but he noticed that the enemy was about to attack the king from the back, and he did not hesitate to run to his aid.
By the time he arrived the king's guards were cut down, and Levent was quickly pushed aside by the enemy soldiers who surrounded the king, but then Levent noticed a fault in their greaves, so he cut the back of their knees and earned himself the title: Savior of the Iron Kingdom.
---
Planning
Theme: everyone has different perspectives and that provides value
Protagonist: the shortest warrior
Act 1, Setup: in a society of warriors there is a short person who's training to be a warrior, the tall warriors doubt them
Act 1, Inciting Incident: all warriors are called to defend the kingdom
Act 2, Fun & Games: they face the enemy in a battle, but the short warrior is struggling
Act 2, Midpoint: the short warrior sees that the king is in grave danger and jumps in the protect him
Act 2, All Is Lost: the guards are cut down, the warrior is swept aside, the king is surrounded or even injured
Act 3, Climax: the warrior is on the ground, sees a weak point in the nemey uniform near the back of their knees, strikes, saves king
Act 3, Resolution: the short warrior is named the savior of the kingdom
Hey, check out my current project on Wattpad!
It’s a fantasy story about four characters who normally wouldn’t even consider working together, finding themselves in a situation where they have to rely on each other to survive.
https://www.wattpad.com/story/278299555-the-wildlands-working-title
Prologue - A Carriage in the Night
The Wildlands seemed calm and desolate, especially on dark nights like this. A carriage raced through the valleys, followed by two riders in shining armor carrying glaives in their hands. An unusually low amount of protection for a journey such as this. Asyana and Ritha were well aware of this fact, but their current situation called for discretion. They had left the Imperial Wall under the cover of night and had to return before the break of dawn, before anyone could notice their absence. In fact, Ritha had argued that they shouldn't even take the two riders to accompany them, but Asyana wasn't willing to risk it. The nobles of the Empire posed the ultimate threat, but they couldn't afford to disregard the dangers of the Wildlands either. Bandits, barbaric tribesmen, monsters and even nature itself were out to destroy anyone not cautious enough in these savage lands.
In short, the situation was far from optimal. But they simply couldn't risk the nobles realizing that something was wrong with the mine. Some of them were already suspicious, and in the Empire the anger of the powerful could prove to be lethal. Asyana and Ritha didn't build their operation, their business, their life together for so many years to lose it all without doing everything in their power to fix whatever had gone wrong. So, they found themselves sitting in a carriage with two more guards next to them, in the middle of the Wildlands. They didn't know what to expect. They hadn't received a single shipment, not even half of a message for an entire month. The mine could have been attacked, abandoned by workers, destroyed by a natural catastrophe, or even seized by a rival noble for all they knew.
Asyana couldn't help but stare out the window into the darkness. He couldn't make out much. Still, he wanted to keep his eyes and ears open, and search for possible dangers. Suddenly he felt a hand gently grasping his. He looked over at Ritha, who gave him a soft smile of encouragement. Asyana slowly nodded, trying to return the sentiment. He turn toward the window again and stared into the blackness for a few more moments. Then he closed the little curtain and leaned back with a sigh. There was no use. He had to trust the driver and the two riders to keep them safe, and just wait patiently until they reached their destination.
He glanced at Ritha again and opened his mouth to say something, but in this exact moment the carriage shook with immeasurable force. Something hit Asyana's head and at some point he was slammed against the guard sitting in front of him. The world became an everlasting chaos of loud crashes, panicking screams of horses and people alike, and it was impossible to tell which way was up or down. Finally the moment was over and everything stopped. Asyana was lying inside the upturned carriage in an almost painfully uncomfortable position with sudden aches in his body he had no idea where exactly were coming from. His head was ringing and for a few seconds he couldn't make out what any of his senses were telling him.
He struggled to look around and saw Ritha trying to crawl forward. The guard under Asyana shifted and hauled himself toward the carriage door. "Are you alright, my lord," he asked as he tried to push the door open.
"Yes," Asyana replied without thinking. "Just get us out of here." There was a cry of pain in the background that Asyana's mind couldn't afford to pay attention to.
He took Ritha's hand and helped her forward. The door flew open. The guard reached out and pulled Asyana by the arm. Then there was a strained grunt and the guard collapsed with an arrow sticking out of his throat. Asyana's eyes opened wide in terror and he immediately started yelling, "Don't shoot!"
He helped Ritha out from the wreckage and looked for their ambushers. One of the horses was lying in a pit, no doubt the trap that ended up ruining the entire carriage. He saw two bodies on the ground that belonged to their former guards and one of the horses fleeing into the night. But other than the utter destruction, there was no sign of the attackers.
"Are you alright?" he asked Ritha, who just nodded.
"You?" she asked immediately after.
"I'm fine. Stay behind me." He didn't wait for her response and stepped in front of her, scanning the dark landscape.
"Don't move." He suddenly heard a female voice with a typical, strong wildlander accent. She wasn't yelling at them, it sounded more like a fateful instruction than an aggressive command. Somehow this only made it more intimidating.
Asyana still couldn't quite make out the attackers, but soon he noticed movement in front of a large rock. The dark figure was aiming an arrow at them.
"We'll do anything you want, just don't hurt us, please!" he begged the figure.
"Move away from the carriage," the same voice told them. "Walk toward the rocks."
Asyana took Ritha's hand and followed the orders.
"Hands in the air," the figure warned. Both of them complied immediately. Once the bandit told them to stop, they slowly turned around.
"What do you want from us?" Ritha asked cautiously. "I'm certain we can come to an agreement."
"Where's the keys?" the figure demanded.
"What kind of keys do you mean?"
Asyana glanced at Ritha then back at the attacker, "You cannot possibly mean, the keys to the Wall-"
"Stop it," the bandit ordered. "The keys to your mine. Is it not where you were headed?"
"How…" Asyana heard Ritha say, but she just followed up with a tense sigh.
"Alright, alright," he tried to seem submissive to hopefully diffuse the situation. "We'll give you the key. But then you'll let us go." He slowly lowered his right hand, reaching for something. With a quick movement he pulled out a dagger from under his robe and made a motion toward the wildfolk. The dagger's blade glowed with a bright green light and shot its energy forward. For just a moment the agir’s light revealed the bandit. She had dark hair, wide cheekbones, and wore a coat similar to wildlander horsemen's who often raided Imperial caravans. As soon as the light was gone, Asyana felt a horrible feeling in his right palm and dropped the dagger immediately. There was an arrow. There was an arrow lodged into his hand.
He dropped to one knee and Ritha reached out to support him, while in her other hand her own dagger began to glow with the same green light. "Wait!" she yelled. "We'll give you the keys, just don't kill us!"
"What are you doing?" Asyana growled through the pain.
"I don't intend to die in the Wildlands of all places. If we can get back to the Empire, we can still figure something out. We always do."
"Alright, that’s enough," the archer raised her voice and aimed another arrow at her victims.
"Please, listen,” Ritha said. "I have a better offer. We can help you. You want the agir, right? We can get you into the mine or bring out all the agir ores you want. This way you don't have to face Imperial guards."
For a moment, Asyana thought he saw the wildfolk smirk.
"That's a smart offer," she gave an impressed nod. "But sadly for you, I don't need your help."
With that she kicked Asyana away. There was a flash of green, but before he could take in what was happening, he was hit in the head with great force and a black emptiness took over his consciousness.
Réges-régen történt ez, még az idők hajnalán, a hősök és legendák korában, a messzi észak Birodalmában. Egy fiatal, erős vadász járta hófödte erdőket, kinek neve Stado volt. Ám egy napon nagy hóviharba keveredett és nem tudott már hazamenekülni, így egy terebélyes fa tövében húzódott meg. A vihar csak nem akart elmúlni, s az éjszaka szörnyű hidegétől még ezüst pikkelyei sem tudták megvédeni. Ahogy maga köré szorította köpönyegét és lehunyta szemeit, a sötétségben csodálatos álmot látott. Egy gyönyörűséges alak jelent meg előtte, hosszú haja úgy hullámzott, mint a tenger vize, arca szebb volt minden virradatnál, szemei pedig úgy fénylettek, mint fagyos drágakövek. Az mesés alak leguggolt Stado mellé, majd egy lágyan elmosolyodva megfogta és megmelengette kezeit. Stado nem tudta, hogy mennyi időre merült álomba, de látomása úgy tűnt, mintha időtlen volna és örökké tartana. Mikor végre felébredt, a hajnali nap sugarai világították meg a ősöreg fát, melynek tövében elolvadt a hó a vadász körül és puha fű nőtt helyére az éjszaka alatt.
Stado ezután hazatért, de nem árulta el senkinek látomását, hiszen azt sem tudta, hogy valós volt-e, hogy az egyik isten mentette meg, vagy csupán a szörnyű fagy miatt álmodott ilyen furcsaságokat. Ám mikor újra vadászni ment, nem bírt kíváncsiságával, úgy érezte, hogy muszáj visszatérnie az öreg fához. Le is ült a fa törzsénél, hogy megpihenjen és visszagondoljon a viharos éjszakára, s ahogy lehunyta szemét, megint megjelent álmában a csodálatos alak. Helyet foglalt mellette a hóban, kedvesen beszélt hozzá, gyönyörűséges dalokat énekelt neki, s bár Stado egyetlen szavát sem értette, legszívesebben soha fel nem ébredt volna, hogy örökké hallgathassa a tündéri jelenést. A vadász újra és újra visszatért a fához, ám ahogy egyre több időt töltött el az álombéli leánnyal, annak dalai és szavai egyre szomorúbban hangzottak. Néha Stado-t a csontig rázta a hideg, mikor őt hallgatta, ám nem tudta, hogy ez miért lehet, s mivel a gyönyörűséges lány egyre többet hajtogatott valami hasonló szót, a vadász elnevezte őt magában Aechanának.
Aztán egy napon, mikor Stado a fa tövében pihent, Aechana könnyes szemmel kérlelte, esedezett előtte, ám a sárkányszülött még mindig nem tudta, hogy mit mondd neki, így miután felébredt gyorsan hazasietett, s az éjszaka közepén felébresztette Esbalis-t, az öreg papnőt.
"Nagy tudású papnő vagy, és mindig segítettél nekem," mondta neki Stado, "ám soha nem volt rád szükségem annyira mint ezen az éjjelen!"
"Hát, mi ez a nagy igyekezet, fiatal Stado?" dörzsölte szemeit álmosan a papnő. "Úgy teszel, mintha a világ vége közeledne.”
"Emlékszel-e arra a nagy hóviharra, ami miatt nem tudtam hazatérni egy éjjelen? Hát azon az éjszakán csodálatos álmot láttam, benne egy gyönyörűséges leánnyal, aki megmentett a fagyhaláltól. Többször is visszamentem ahhoz a fához, ahol találkoztam Aechanával, s minden egyes alkalommal ott várt reám. Tudom, hogy valami szörnyűséget vagy végtelenül szomorút próbál nekem elmondani, de egy szavát sem értem."
Esbalis megrázta a fejét, "Hát, ezért keltettél fel éjnek éjjelén?"
"Tudnom kell mit mondd! Kérlek segíts rajtam!”
"Legyen, ahogy te szeretnéd. Holnap reggel útra kelünk és megmutatod nekem ezt az Aechanát."
Stado örömében megölelte az idős papnőt, aztán mind a ketten nyugovóra tértek, másnap pedig elindultak az öreg fához. Ott megpihentek, lehunyták szemeiket, majd megjelent nekik a csodálatos alak. Aechana megint csak elpanaszolta szomorúságát és könyörgött a két sárkányszülöttnek, majd mikor felébredtek, Esbalis aggódóan vakarta meg fejét.
"Sajnos elképzelhető, hogy igazam volt, fiatal Stado," sóhajtozott a papnő.
"Mit mondott? Áruld már el!" türelmetlenkedett a fiatal vadász.
Ekkor Esbalis megérintette Stado homlokát, kinek megnyílt elméje, s megértette a lány szavait utólag is: "Örök tél közeleg. Vérszomjas farkasok hátán jön el Sieensa királynő, hogy térdre kényszerítse a Jeges Halált és végtelen telet hozzon a világotokba.”
"Miért nem szóltál hamarabb, te ostoba kölyök?" rázta meg fejét a papnő.
"Tehát valóban a világ vége közeleg?"
"Egy világvége. Az első három után már nem számolja az ember," kuncogott Esbalis ahogy nehézkesen felkelt a földről.
"Akkor szólnunk kell mindenkinek," javasolta Stado. "Értesítenünk kell a sárkánykirályt!"
"Mindenképpen, de azt majd elintézi más. Neked ennél nehezebb feladatot szántak az istenek. Hiszen a te nagyanyád volt a híres Avora, aki annak idején megállította Chiirát, a kegyetlen fehér sárkányt, vagyis a Jeges Halált. Hatalmas csatában győzte le őt, háta mögött óriási hadsereggel, majd láncra verte őt, s a legmagasabb hegy legmagasabb csúcsán mágikus kardjával a sziklához kötötte. Ha ez a Sieensa királynő meg aakrja szerezni magának Avora kardját, a te feladatod, hogy megállítsd."
"De hát, én egy egyszerű vadász vagyok!"
"Mégis mit gondolsz, Avora legendás hősként jött a világra?" legyintett Esbalis. "Most menj, siess Suvith hegyére mielőtt nem késő!"
Stado úgy is tett; összeszedte fegyvereit, felült lovára és Suvith hegye felé vágtatott.
Mielőtt elérte volna, még megpihent egy régi, romos őrtorony védelmében, tüzet rakott, s nyugovóra tért a lángok mellett. Aznap éjjel megint látta Aechanát, aki most rámosolygott, majd megkocogtatott egy követ, ami ezután egy apró alakká változott és vidáman ugrált a fák felé. Stado folytatta útját, hátrahagyta lovát a meredek ösvényeken, majd egyszer csak egy hosszú-hosszú hídhoz ért, mely alatt szörnyű mélység tátongott. Ám ahogy át akart kelni a hídon, az előtte álló két kőszobor útjába rakta lándzsáit.
"Ki vagy te és mi dolgod van itt?" követelt magyarázatot a bal szobor.
"A nevem Stado," felelte a vadász zavartan, "és a hegytetőre kell mennem."
"Stado? Nem ismerünk semmiféle Stadot. Fordulj vissza tüstént!"
"Én a híres hős, Avora unokája vagyok."
"Emlékszem Avorára," szólalt meg a jobb szobor. "Rendkívül kedves volt velünk."
"Nem igaz!" vitatkozott a bal szobor. "Kifejezetten visszataszító egyén volt."
"Őt is átengedtétek a hídon, nem igaz?" mondta Stado. "Engem is át kell, hogy engedjetek."
"Ne mondd meg nekünk, hogy mit csináljunk!" ripakodott rá a bal szobor.
"Különben is csak egyszer haladt át Avora ezen a hídon."
“Ugyanis ő sárkányháton érkezettt a hegyre. Én pedig nagyon szívesen átengednélek," szólt kedvesen a jobb szobor, "de csak akkor tehetem meg, ha mind a ketten egyetértünk ebben."
"Micsoda ostobaság ez?!" hangzott egy újabb hang Stado mögül, majd előugrott egy aprócska manó az egyik szikla takarásából és odasétált a szobrok elé.
"Hát, te meg ki vagy és mi dolgod van itt?" faggatózott a bal szobor.
"Te ki vagy és neked mi dolgod van itt az istenek háta mögött?" kérdezte rögtön tőle a kis figura.
"Hát... én a bal szobor vagyok és az a dolgom, hogy őrizzem a hidat."
"Igen? Akárki is helyezett ide, ki kell, hogy rúgja mindkettőtöket."
"Mégis miről beszél, alacsony barátom?" érdeklődött a jobb szobor.
"Épp az imént ismertétek be, hogy Avora felment a hegyre az engedélyetek nélkül."
“Milyen igaza van," gondolkodott el a jobb oldali őr.
"Dehogy van!" szólalt meg felháborodottan a bal szobor. "Az mi dolgunk, hogy a hidat őrizzük, nem pedig a hegyet."
"Kérlek szépen, nemes őrzők," esedezett Stado, "engedjetek át, hiszen nagoyn fontos küldetésem van!"
"Természetesen," mosolygott a jobb szobor.
"Soha!" grimaszolt a bal.
"Akkor követelem, hogy ne engedjetek át minket!" szólalt meg újból a manó.
"Ahogy kívánod," mondta a jobb odali őr.
"Most azonnal menjetek át!" erősködött a bal odali.
Ekkor Stado és az apró manó egymásra néztek és elgondolkoztak, majd egyikük a jobb szoborhoz fordult, s azt kérte, engedje őket átmenni, másikuk pedig a bal szoborhoz, s azt parancsolta, hogy ne engedje őket át.
"Menjetek át a hídon!" mondta ki egyszerre a két őr, majd megmerevedtek, mozdulatlanná váltak, s hirtelen apró darabokra törtek.
"Hálám végtelen, apró barátom!" örvendezett Stado. "El sem hinnéd, hogy milyen hatalmas segítséget nyújtottál az egész birodalomnak!"
"El sem hinném?" kérdezett vissza felháborodottan a manó. "Igaza volt a királylánynak, igen csak lassú az elméd! Az én nevem Bonso és maga a tündérkirálylány küldött, hogy segítségedre legyek."
"Aechana?" ámult a vadász.
"Igen... Aechana," bólintott Bonso.
Stado és a manó együtt folytatták útjukat, majd mikor elérkezett az éjjel, megpihentek egy szikla árnyékában. Álmában Stado megint látta Aechanát, aki vele együtt ült a tűz mellett, s gyönyörű dallamokat dúdolt, majd felvett egy marék levelet a földről, s a tűzbe szórta azt. Ekkor a lángok felcsaptak és táncolva egy félelmetes farkas alakját öltötték magukra, majd újra elcsitultak. A lány ránézett Stadora és elismételte újból, amit már annyiszor mondott neki; "Aechana."
Másnap a sárkányszülött és a manó tovább haladtak a sziklás hegyoldalon, ahol egyre ridegebb, kegyetlenebb szél fújt, s a hó is egyre sűrűbben hullott az égből. Egyszer csak Stado megcsúszott és zuhanni kezdett a sziklás lejtőn. Igyekezett megkapaszkodni valamiben, de csak nem sikerült, ám hirtelen egy erős kar nyúlt utána. Stado belekapaszkodott, az idegen harcos pedig felhúzta őt az egyik szikla tetejére.
"Jobban vigyázz, ifjú," szólt hozzá a különös kinézetű férfi, "mert ha így folytatod, nem látod meg az öregkort!"
"Nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg, amit tettél!" mondta Stado. "Elvégre megmentetted az életemet, s ezzel a birodalmat is. Kit tisztelhetek benned?"
A harcos megrázta fejét, "Egy módon hálálhatod csak meg. Segítsünk egymásnak, hogy eljussunk a hegy tetejére és ne kérdezősködjünk többet."
"Legyen úgy," bólintott a sárkányszülött. "De a nevedet szabad-e tudnom?"
"Lanoch," válaszolt a férfi egy hosszú sóhajtás után, majd intett Stadonak, hogy folytassák útjukat.
Nem is beszéltek többet, csak ha nagyon nagy szükség volt rá. Felsegítették egymást a sziklás emelkedőkön, együtt átküzdötték magukat aljas hárpiák területén, s végül elérték a hegy legtetejét. Ott Stado megtalálta az apró manót, aki aggodalmaskodva várt rá a hegytetőn, majd ijedten ugrott a sárkányszülött lába mögé, mikor meglátta annak új útitársát.
"Veszély!" kiáltotta rémületében.
"Semmi ok az ijedtségre," próbálta nyugtatni őt Stado.
"Hogy te mennyire lassú vagy!" idegeskedett Bonso. "Ez Lanoch, Sieensa királynő lovagja!" Majd suttogva hozzátette, "Óvakodj a farkastól!"
Ezek után Stado, Bonso és Lanoch megtalálták Chiira barlangjának bejáratát, amiben megpillantották végre az óriási, fehér sárkányt, aki leláncolva feküdt a fagyos földön, az egyik láncszemben pedig ott állt Avora mágikus kardja, amely börtönében tartotta a Jeges Halált.
Ekkor Stado megkérdezte Lanochot, "Téged Sieensa királynő küldött a kardért?"
"Igen," válaszolt komor hangon a harcos.
“Akkor miért segítettél nekem?"
"Mert egyedül mind a kettőnket legyőzött volna a hegy," mondta Lanoch, "de utunk a végéhez ért."
Ezzel Sieensa királynő lovagja a kard felé indult, Stado pedig utána sietett, de mielőtt elérhette volna a mágikus fegyvert, Lanoch hátrarántotta őt, majd egy hatalmas farkassá változott. A sárkányszülött úja és újra próbálta megszerezni a kardot, de a félelmetes farkas mindig útjába állt, míg Stadonak egy csepp ereje nem maradt. Ekkor Lanoch kihúzta a sziklából Avora kardját, a sárkány hátára ült és elrepült vele.
Stado sebzetten, erőtlenül feküdt a földön, s ahogy lehunyta szemét látta Aechanát, ahogy ott fekszik mellette, szemében mérhetetlen szomorúsággal. A tündérkirálylány megemelte egyik kezét és végigsimított a sárkányszülött arca mentén, bár megérinteni nem tudták egymást.
"Nagy veszélyről figyelmeztettél," mondta ekkor neki Stado. "Nem lehet hiába, hogy megtaláltál, és hogy megmentettél. Ha kell, egyes-egyedül küzdök meg a királynő hadseregével."
Elgondolkodott ekkor Aechana, majd újra a sárkányszülött szemébe nézett, "Nem fogsz egyedül küzdeni."
Ekkor mind a ketten felkeltek a hideg földről és együtt elindultak le a hegyről, Aechana pedig egyszer sem hagyta magára Stadot, aki mindig látta őt, ha lecsukta szemeit. Végre elhagyták Suvith hegyét, s a távolban óriási csatát pillantottak meg. Úgy siettek oda, ahogy csak Stado lábai engedték, s ahogy elértek a csatatérre, a sárkányszülött előhúzta kardját és megkísérelte átvágni magát a két hadakozó seregen. Érezte, hogy Aechana vele van, s meg-meg pillantotta őt, ahogy odalibben egy-egy tündér katonához, megérinti őket, azok pedig hol pillangóvá, hol kismadárrá változva tűnnek el Stado útjából. Végül az ifjú sárkányszülött meglátta Sieensa királynőt, aki egy hatalmas fehér farkason lovagolt, mellette Lanoch vágta le sorra ellenségeiket, mögötte pedig az óriási, fehér sárkány, Chiira repült, szörnyű jeget lehelve arra, akire a királynő rámutatott Avora kardjával. Sieensa döbbenettel nézte a bátor sárkányszülöttet, akit nem tudtak megállítani harcosai, s egyenesen felé tartott a tömegen át. Épp mikor a királynő Stadora mutatott volna kardjával, a fiatal vadász megállt előtte, s hangos szóval felkiáltott:
"Térj vissza világodba és élj ott békességben! Ne legyél többé a háború és pusztítás királynője! Mondj ellent és ha kell, egyedül küzdök meg veled!"
Sieensa királynő megtorpant, mert Stado szavaiban lányának hangját hallotta visszhangozni. Ám mielőtt eldöntötte volna, hogy hogyan válaszol neki, Lanoch odaugrott mellé, kicsavarta kezéből Avora kardját, majd Stado kezébe dobta azt, aki ezzel a lendülettel ketté törte a mágikus fegyvert. Ekkor kínkeservesen felkiáltott Chiira, a Jeges Halál, majd a levegőbe emelkedett és sebesen elrepült.
"Áruló!" kiáltott fel a királynő, majd lándzsáját előkapva Lanochnak esett.
Vad harcot vívtak ketten, minden csapásukba beleremegett a föld is, ám a végén Lanoch átszúrta kardját Sieensa királynő testén, aki holtan esett össze. Ahogy ott feküt a hóban, s ahogy elhagyta őt az élet, jégkristályos koronája elolvadt feje körül, mögötte pedig, mintha köd homályából lépett volna elő, megjelent Aechana. Feje tetején látszólag a semmiből létre jött a jeges korona, melyet ezelőtt anyja viselt, s a tündérek teljes serege térdre esett ennek láttán. Ám térdre esett Aechana is, és ölébe vette Sieensa testét.
Lanoch az új királynő lába elé helyezte kardját, majd így szólt: "Éljen a békesség királynője," ezek után pedig újból farkassá változott és világgá szaladt.
A tündérsereg visszatért a saját világába, ám mielőtt Aechana is követte volna őket, Stado elé lépett, s végre, életükben először és utoljára megfogták egymás kezét. Mikor Aechana elengedte a sárkányszülött kezét, az tenyerében egy magvat talált. Stadot magához hívatta a sárkánykirály, hőssé avatta, valamint nagy hatalommal és gazdagsággal jutalmazta bátor tetteit. Stado kastélya kertjében elültette a magvat, melyet Aechanától kapott, ami hamar magas fává nőtt, alatta pedig gyakran megpihent a sárkányszülött hős, hogy újra láthassa Aechanát, aki mindig ott várt rá, a fa tövében.
Míg Yashtara legnagyobb részén a klasszikus sárkányszülött panteon kilenc istenét tisztelik, néha előfordulnak panteonon kívüli istenségek is. Közülük a legismertebb és legtöbb követővel rendelkező Athaciur, viszont vele ellentétben ezek a kultuszok általában csak egy időszakra és egy kisebb területre jellemzőek; ilyen a Hollóasszony kultusza is. Amikor a Hosszú Éjjel elérkezett a Mestia Királyságba, a legtöbb sárkányszülött külföldre menekült, ám az itt élő emberek többsége, az olzanok nem voltak hajlandóak elhagyni országukat és készen álltak megküzdeni Asithayo, az Árnyékvilág seregeivel. Már a Hosszú Éjjel első éveiből is maradtak fent történetek mocsári boszorkányokról, akik valamiféle fizetségért cserébe megmentettek menekülő olzanokat, vagy kisebb olzan seregeket, de egy idő után egyetlen boszorkányt kezdtek el emlegetni, kinek neve Kamia volt. Ő egy ijesztő figura volt, aki bár sokszor megsegítette az embereket Asithayo szörnyei és árnyszülöttei ellen, félelmetes hatalommal rendelkezett és a legendák mind óvatosságra intették a halandókat vele kapcsolatban. Kamia egészen addig egy reménykeltő, vagy inkább harci kedvet szító mese volt a földjükért küzdő olzanok között egészen addig, még Hidu herceg el nem esett egy csatában. Ez volt az a pont, amitől kezdve már nem Mestiaként emlegették ezt a területét, hanem Kotanrának nevezték, mely Árnyékföldet jelent; s ez volt az a pont, amelytől az olzanok közül sokan már nem tudták a királyi dinasztiára alapozni hitüket és inkább Kamiához, a Hollóasszonyhoz fordultak segítségért. Az olzan harcosok arcukra és felső testükre fekete festékkel holló motívumokat rajzoltak, sokszor állatvért locsoltak magukra, mielőtt csatába indultak és hangos szóval kántálták Kamia nevét. Mivel tudták, hogy a Hollóasszony nem segíti meg az embereket puszta jószívűségből, sokan az ő dicsőségéért kezdtek el harcolni, legyőzött ellenségeik csontjaiból oltárokat állítottak tiszteletére és állatáldozatokat hoztak, ha szükségét érezték. Úgy hitték, hogy bár Kamia külsőleg egy olzan emberre hasonlított, valójában természetfeletti erőkkel rendelkezett, hiszen halandónak nem lehet akkora hatalma, mint a Hollóasszonynak. Így a Hosszú Éjjel végére az olzanok nagy része nem a Fejedelemségben éldegélő Saya hercegnő nevében küzdött családjáért és otthonáért, hanem Kamia nevében és dicsőségére. Ám, ahogy Asithayo visszavonult és a sötét felhők eloszlottak Kotanra felett, s ahogy egy új ország, Günjefar kezdett épülni a gyógyuló földeken, úgy a Hollóasszony kultusza is elhalványult. Az olzan hagyományokban természetesen tartotta magát egy ideig, leginkább régi történetek, babonák és szokások formájában, de mára már szinte teljesen eltűntek követői. Kamia egyetlen fogható emléke a régi olzan épületek homlokzatán található holló motívumok, valamint az ő tiszteletére faragott védelmező kövek maradványai.
Réges-régen volt egy főúr Awirésa országában, kinek neve Yarton Fonturé volt. Felesége, Yoviz egy kisebb földesúr lánya volt, és bár családja nem volt olyan tehetős, mint a többi földesúré, Yarton mégiscsak megkérte a kezét Yoviz jelleme és szépsége miatt. Mert olyan gyönyörű teremtést, mint Yoviz igen ritkán látott az ember, s a főúr látta azt is, hogy erős uralkodó válik majd belőle, mert okos volt, magabiztos és ha beszélt mindenki figyelemmel hallgatta szavait. Így lett Yovizból főúrné, úgy is mondhatnánk manapság, hogy Awirésa királynője, méghozzá nem is akármilyen; Yarton jól gondolta, hogy bölcs uralkodó lesz feleségéből, de nem csak bölcs volt, hanem a nép is nagyon szerette őt. Nagy volt ám az öröm és hatalmas ünnepséget rendeztek Welboné városában, mikor megszülettek Yarton és Yoviz ikrei, egy fiú és egy leány, kiket Shilonnak és Asperanzának neveztek el. És nagy volt a szomorúság is, mikor tíz évvel később Yarton megbetegedett és meghalt. Az egész város gyászba öltözött és egy hétig minden nap bús harangok szóltak, hogy megemlékezzenek Yarton főúr életéről. Shilon lett volna a következő főúr, ám csupán tíz éves volt ekkor, így míg a tizenhatot el nem érte, Yoviz uralkodott helyette és igyekezett felkészíteni kisfiát a napra, mikor Awirésa trónján fog ülni. Asperanza is szerette volna apja országát erősíteni, ám ő nem lehetett főúr és esze ágában nem volt egy külföldi uralkodóhoz feleségül menni, ezért kérlelte anyját, hogy had tanulja kardforgatást, hogy majd nagy hadvezér lehessen, míg testvére uralkodik. Yoviz ezért a legkiválóbb katonákat és mestereket hívatta a kastélyukba, hogy Asperanzát harcművészetre tanítsák, Shilon számára pedig a legbölcsebb tudósokat és varázslókat bérelte fel, hogy kiokosítsák.
Hat év múlva eljött a nap, hogy Shilont főúrrá tegyék. Megint csak nagy ünnepség volt Welbonéban; Shilonból uralkodó lett, Asperanzából pedig fiatal kora ellenére parancsnok a hadseregben. Az évek során Aspernaza egyre tapasztaltabb katonává vált, akit egyre jobban tiszteltek a hadseregben, Shilon pedig anyja segítségével igyekezett bölcsen irányítani az országot, ám tanulmányait sem hagyta félbe. A főúr mesterei értékelték Shilon kíváncsiságát, ám néha aggodalmat is okozott számukra, mert tanítványuk gyakran kérdezett olyan dolgokról is, amikkel csak kevesen foglalkoztak, méghozzá jó indokkal. Egy idő után Shilon megelégelte a dolgot és felkereste a Morshé varázslók tornyát, kikről azt hallotta, hogy a világ összes titkát ismerik. Ott egy idős varázsló körbevezette, megmutatta a főúrnak a tiltott könyvek szobáját is, mely rengeteg titkot őrzött, s mikor Shilon azt kérte, hogy had vigyen haza párat belőlük az öreg csak nevetett. "Nagyságos uram," mondta, "ezek a könyvek nem hagyhatják el ezt a termet. Hogyha valóban tudni akarod titkaikat, itt kell őket tanulmányoznod. De jól vigyázz, mert a titkoknak hatalmuk van és veszedelmesek lehetnek!" Shilon hazament és átgondolta amiket a varázsló mondott, de kíváncsisága hamar visszavitte a toronyba. Ott olvasgatott sokáig és amikor csak megengedhette magának visszatért, hogy a tiltott könyveket tanulmányozza. Egyszer, mikor épp a könyvtárban ült, bejött a terembe egy fiatal varázslónő, kinek neve Untula volt. Mesélt a főúrnak tanulmányairól, s hogy ő maga is mennyire rajong a tiltott könyvekért. Egy éjszakán át ott beszélgettek a könyvtárban, majd mikor Shilon épp hazaindult volna, Untula egy régi, szakadt könyvet adott neki, melynek bőrkötésén egy kígyó tekergett. "Ezt vidd haza," mondta a varázslónő, "vidd és olvasd! Senki nem fog nemet mondani a nagy Shilon főúrnak, és biztos vagyok benne, hogy kedvedre lesz ez a könyv."
Shilon így is tett, s haza vitte a tiltott könyvet, majd bezárkózott szobájába és addig tanulmányozta, míg majdnem kívülről fújta a szövegeket. Yoviz aggódni kezdett fiáért és kérte, hogy jöjjön és beszéljen alattvalóival és tanácsadóival, mert különben az emberek mindenféle rosszat fognak pletykálni róla. De Shilon nem foglakozott ezzel mondván, hogy mit számít, milyen badarságokat beszélnek az emberek. Shilon ezután vissza-vissza ment a Morshé toronyba, de most már nem csak a könyvtárat kereste fel, hanem Untulát is, akivel egyre több időt töltött el, s egy idő után az emberek valóban beszélni kezdtek. Azt mondták, hogy a Morshé varázslók bábuként irányítják a főurat, mások pedig azt, hogy egy boszorkány csábította el, aki a hatalmára szomjazik. Yoviz fel is kereste fiát és elmesélte neki, mi mindent suttog a nép, és hogy vigyázzon, mert jól lehet, hogy holnaptól már nem suttogni, hanem kiáltani fogják ezeket. Erre Shilon megharagudott és kijelentette, hogy holnap ünnepi harangok fognak szólni csúf hazugságok helyett, mert ő bizony feleségül veszi Untulát. Yoviz kérlelte, hogy gondolja meg, de fia makacs volt és nem engedett, s másnap el is vette a varázslónőt. Yoviz igyekezte csillapítani a nép háborgását, akik fel voltak háborodva azon, hogy Untula nem elég, hogy nem nemesi házból származik, még egy mágus is, s így egyáltalán nem bíztak benne, a pletykák pedig egyre csak erősödtek. Ez addig fokozódott, hogy egyszer mikor Untula kíséretével Welboné utcáit járta, az emberek köréjük gyűltek, átkozódni kezdtek, majd sárral és zöldségekkel dobálták meg a főúrnét.
Egy éjszakán pedig a nép fellázadt, betörtek a kastély kertjébe és azt követelték, hogy Untulát küldjék ki, hogy máglyán megégethessék. Sokáig tanakodtak akkor az urak és tanácsadók, mert nem akarták a tömegre küldeni seregüket. Aztán az egyikük kitalálta, hogy vádolják meg valamivel Untulát, hogy a nép haragját igazolják és űzzék ki az országból titokban biztosítva, hogy a főúrnénak kényelmes élete legyen külhonban. Yoviz szíve nehéz volt, mikor úgy határozott, hogy támogatja ezt a tervet. Felment hát Shilon szobájába, hogy elmondja neki az ötletüket és megpróbálja meggyőzni róla, hogy ennél jobb kompromisszumot nem fog találni. Ám mikor belépett a szobába, szörnyű látvány fogadta. A földön körben gyertyák és gyógynövények voltak, melyeket egy bonyolult alakzat, egy mágikus rúna kötött össze, a szoba közepén pedig Shilon és Untula állt, kik megvágták karjukat, s vérüket egy tálba öntötték. Nagy tűz kerekedett akkor, ám lángjai nem emésztettek el semmit a szobában. "Mit tettél, egyetlen fiam?" kiáltott fel Yoviz. "Mostantól mindenki úgy fogja szeretni Untulát, ahogy én szeretem," válaszolta Shilon, majd kisétált feleségével a kastély kertjébe, ahol a nép Yoviz legnagyobb döbbenetére meghajolt a főúr előtt, s aztán csendesen visszatért otthonába. Nagy volt a csend Welboné városában. Senki nem szólt egy rossz szót sem ezután Untulára, mindenki meghúzta magát házában és kötelességtudóan végezte dolgát.
Yoviz pedig nagyon aggódott fiáért, ezért felkereste Asperanzát és elmesélte neki, mit látott a felkelés éjjelén. Asperanza elgondolkozott anyja szavain, s látta annak nagy aggodalmát, szóval elment a családi kastélyba, hogy beszéljen testvérével. Megkérdezte, hogy hogyan állította meg egyik pillanatról a másikra a felkelést és mivel ikertestvéréről volt szó, Shilon félrehívta és elárulta neki, hogy egy ősi lény hatalma segítette meg, aki árnyékként kíséri mindent léptét. Amikor nővére felszólította rá, hogy valahogyan űzze el ezt az Árnyékot, Shilon haragra gerjedt és száműzetéssel fenyegette őt. Asperanza ekkor már a legrangosabb katonák közé tartozott a hadseregben, főúri vére miatt pedig ha úgy akarta volna, akár egy külön hadsereget is állíthatott volna, mely csakis az ő nevében küzd. Ám amikor embereit arra kérte, hogy segítsenek neki legyőzni Shilont, még a leghűségesebb barátai sem voltak hajlandóak rá, s mikor megkérdezte őket, hogy miért, azok nem tudtak rá felelni.
Ezért Asperanza kiállt Welboné főterére és követelte, hogy testvére jöjjön elő kastélyából és álljon ki ellene egy párbajban a népe előtt. Shilon meg is jelent feleségével és anyjával együtt, készen a viadalra. A két testvér összecsapott, Yoviz pedig térdre esve figyelte gyermekei küzdelmét. Asperanza mindig is ügyesebb harcos volt fivérénél, de Shilont most az Árnyék hatalma segítette, s ahogy küzdöttek, a lány látta a szörnyű Árnyékot, ahogy az egyre növekszik és egyre több fekete lángcsóvát hajít felé Shilon keze által. Ezért tovább küzdött, még elszántabban, mint előtte, egészen addig, míg az Árnyék akkorára nem nőtt, hogy még a főúri kastélynál is magasabb volt. Ekkor megijedt ám a nép, s felismerték szívükben a rettentő félelmet, ami eddig irányította őket. Ám Asperanza még a démoni Árnyékkal szemben sem futamodott meg, sőt egyre bátrabban harcolt ellene. Ezt látván, az emberek szívében megtört a varázslat, az Árnyék pedig zsugorodni kezdett, míg nem alig látszott Shilon mögött az utcaköveken. Ekkor felkiáltott Untula és Asperanza felé rohant valamiféle pusztító varázslatot készítve elő, ám Asperanza elé ugrott és keresztüldöfte rajta kardját. Ahogy elhagyta Untula testét az élet, az Árnyék szörnyű sikolyát lehetet hallani, majd Untula is és Shilon is hamuvá változott, testüket pedig elfújta az Awirésai szél. Yoviz attól a naptól kezdve nem szólt semmit, örökké siratta fiának szomorú sorsát, Apseranza pedig főúrné lett, megszakítva a Fonturé dinasztia vonalát.
Míg Yashtara legnagyobb része a kilenc isten panteonjában hisz, egyes helyeken fel-feltűnnek olyan istenségek, akiket nem igazán lehet elhelyezni a klasszikus vallásosságban. A legnagyobb a panteonon kívül kultuszok között Athaciur figurája, kinek tisztelői a világ sok különböző pontján megtalálhatóak, ám a legtöbb hasonló irányzat általában egy kisebb területre jellemző. Saelgaruth is az utóbbiak közé tartozik, akinek legendái és egyes esetekben vallása csakis a Delresa kontinens déli részén találhatóak meg, leginkább a mai Pesakis Birodalom és Anzirea területén. Ahogy Athaciurról is megoszlik még követőinek véleménye is, ez Saelgaruth esetében még inkább igaz. Akik tényleges istenként tisztelik ezt a mitológiai alakot, azok igencsak kevesen vannak, ám sokan szívesen mesélik el történeteit a fiatalabb generációknak, valamint többször is vált a Nevető Vadász egy-egy mozgalom jelképévé. Saelgaruth egyértelműen egy fey eredetű figurának tűnik, így könnyen feltételezhetnénk, hogy Aesceenrun erdei elfeitől származnak legendái, amiket gnómok terjesztettek el Delresa déli területein, ám Athaciurral ellentétben - kinek kultusza minden bizonnyal ehhez hasonló módon történt - ez a mitikus alak kifejezetten népszerű a sárkányszülöttek körében is. A történetek egy férfi kentaur vadászként írják le, aki kezében íjat tart, s kinek állát szakáll, feje tetejét pedig egy hosszú hajfonat díszíti. Nagy síkságokon szokott vágtatni vadlovakkal, néha hallani lehet patái dobogását a távolban, ahogy prédáját üldözi. A legendákban mindig az említett területeket rója, s ahol zsarnokokat talál, kik elveszik a szegények és az ártatlanok mosolyát, s kik kihasználják a jóhiszemű halandókat, ott ellenállást szít és vadászatot vezet az elnyomók ellen. Sok történetben nem ront rá a zsarnokra azonnal, hanem először egy mosolygó jelet fest házának falára figyelmeztetésként, megadva neki az esélyt, hogy maga mögött hagyja otthonát hatalmával együtt, vagy megváltoztassa módszereit.
Az egyik közkedvelt legenda szerint Saelgaruth hozzájárult a népszerű hős, Céris egyik nagy tettéhez is. A Pesakis Birodalomban egy Alatho nevű sárkányszülött úr egyre nagyobb hatalomra tett szert a környéken, könyörtelenül kihasználva az ott élő népeket, akik semmit nem tudtak tenni katonáival szemben. Egy Céris nevű fiatal gnóm nő, ki jól ismerte az erdőket, igyekezett segíteni az egyszerű embereken, gyakran keresztbe téve ezzel Alathonak, ám emiatt bujdosnia kellett az őrjáratok elől, példáját pedig nem merték sokan követni. Egy napon viszont az egyik szegény ember elárulta a katonáknak, hogy merre rejtőzik Céris, aki épphogy megmenekült épp bőrrel kis erdei táborából. Sokáig menekült az erdőben, és akármilyen jól is ismerte a terepet, nehezen tudta tartani a távolságot üldözőitől, mert azok vadászkutyákkal követték nyomait. Amikor már a nyakán érezte a kutyák leheletét, egyre hangosodó patadobogást hallott maga mögött, gondolta is, hogy minden bizonnyal most utolérte az egyik katona, aki börtönbe fogja vetni őt. Ám nem katona volt az, hanem egy vadló, ami megállt Céris mellett, s leereszkedett hozzá, hogy a hátára tudjon mászni. Ezután szélsebesen vágtatni kezdett a gnómmal, gyorsan hátra hagyva a vadászkutyákat, s egyenesen egy közeli síkság felé vette az irányt. Mikor kiértek a felhőtlen ég alá, akkor sem állt meg, vágtatott tovább, mígnem egy nagy csapat vadlóhoz nem értek. S ahogy száguldott a csordával, Céris egyszer csak egy kentaurt pillantott meg a vadlovak között. A lovak szépen lelassultak, majd Saelgaruth odaügetett a gnómhoz és megkérdezte honnan pottyant ide - nem azért, mert ne tudta volna, hanem mert Céris szájából akarta hallani. A gnóm elmesélte neki Alatho gonosz bánásmódját, és hogy hogyan igyekezett segíteni a népet, mielőtt megtalálták rejtekhelyét. "Hajlandó vagy-e ezt az Alathót lerántani magas trónjáról?" kérdezte tőle Saelgaruth. A gnóm bólintott, "hajlandó az lennék, ám egyedül kevés vagyok, még társaimat sem tudtam megsegíteni." A Nevető Vadász ekkor megfordult, s az egyik ló szájából egy csodálatos, erős íjat vett el, majd odanyújtotta Cérisnek, "Vedd ezt az íjat, s mondd meg a halandóknak, hogy én küldtelek! Fesd mosolyomat Alatho ajtajára és három napon belül egy bátor sereg fog téged követni." Ezzel odalépett a gnóm mellé a vadló, aki Saelgaruthhoz hozta, s felvette hátára, majd visszavitte őt az erdőbe. Céris az éj leple alatt belopózott Alatho városába, kastélyának ajtajára pedig felfestette Saelgaruth jelképét. Nagy volt ám az ijedtség a katonák között, mikor meglátták a Vadász mosolyát, de parancsnokuk rájuk kiáltott, hogy ne törődjenek vele, hanem mossák le azon nyomban. Egy egész napon át igyekeztek lesikálni a jelet a kastély ajtajáról, de az csak nem akart lejönni. Hallotta ám ezt a nép is és sugdolózni kezdtek egymás között; a fiatal favágók és parasztlegények összebeszéltek, hogy ha eljön Saelgaruth akkor ők bizony harcolni fognak oldalán, a halászleányok pedig titokban lándzsákat, pajzsokat és hálókat készítettek. A harmadik nap estéjén Céris belovagolt a városba, magasra emelve íját, és mire a kastélyhoz ért, a felkelők többen voltak, mint Alatho összes katonája. Az úr és őrei bezárkóztak a várba, hogy majd ott kivárják míg megjön a nép esze, vagy a felmentősereg egy másik városból, ám a cselédek odalopóztak a kapuhoz és megnyitották az utat Céris hadai előtt. A csatának hamar vége lett, a katonák közül sokan megadták magukat, Alathót pedig megfosztották mindenétől és a legkeményebb munkára kényszerítették, hogy ezen túl azokat szolgálja minden nap, akiket eddig sanyargatott.
Anzirea és a Pesakis Birodalom területén az ilyen történetek miatt van, hogy az évszázadok során többször is egyes hatalmak ellen lázadó megmozdulások Saelgaruth mosolyát választották jelképükként. Míg sok helyen ez a legendás figura csupán egy népszerű szimbólum, egy kedvelt történet, vagy egy elnyomás ellen küzdő lelkület képviselője, akadnak falvak, ahol valós istenségként tisztelik. Ezeken a területeken gyakran előfordulnak medálok, melyek kentaurt, nevető arcot, vagy Saelgaruth íját ábrázolják, bár ha olyan személyt látunk, aki ezeket a motívumokat viseli, attól még nem biztos, hogy magához a vallási irányzathoz tartozik. Tisztelői kialakították saját hagyományaikat, egyes ünnepeiken minden bajt és elnyomó tényezőt jelképező máglyát állítanak, melyet lángoló nyílvesszőkkel gyújtanak fel, s égetnek szénné. Egy másik jellemző szokásuk, Saelgaruth legendáinak eljátszása és a patadobogás dobokkal való imitálása. Ha követői nincsenek is sokan, Saelgaruth alakja mindenképpen egy érdekes része Delresa kultúrájának, kinek történetei a mai napig befolyásolják a déli területek lakóit.
Réges-régen, még a sárkánykirályok idején élt Azvara kontinensén egy sárkányszülött, kinek neve Kalethur volt. A népek szerették és félték egyszerre, mert hamar kiderült róla, hogy nagy hatalmú varázsló. Már egészen kis korában is különleges dolgok estek meg vele, például gyakran ácsorgott a falujának szélén lévő szikla tetején egyes-egyedül, s mikor megkérdezték, hogy mit csinál itt, azt felelte, hogy a széllel beszélget. Ahogy növekedett, egyre több furcsa jelet mutatott; ha boldog volt, zápor áldotta meg a földet, ha szomorú volt, szárazság verte a környéket, ha pedig nagy haragra gerjedt, akkor tomboló vihar kerekedett. Mikor felnőtt, s erejével tisztában volt, elhagyta otthonát mondván, hogy a sors őt a vándorlásra hívja.
Így is tett; bejárta Azvara minden szegletét, sőt sok történet szerint más kontinensekre is eljutott. Amerre járt, csodás jelenségek történtek, akaratának engedelmeskedett az ég, egyes helyeken lágy esővel öntözve a termőföldet, máshol viharokkal mosva el fákat és házakat. Mindenki nagy tisztelettel fordult hozzá, s aki nem, az később meg is bánta viselkedését. Sárkánykirályok és gazdag vezérek fordultak hozzá segítségért, hol tanácsot, hol mindent elsöprő erejét kérve, de Kalethur végül mindig továbbállt, s folytatta vándorútját. S aki azt hiszi, hogy egy egyszerű druidáról van szó, az minden bizonnyal téved. Kalethur hatalma nagyobb volt minden akkor élő halandóénál, varázsereje csak és kizárólag az időjárás szeszélyes formáiban jelent meg, s amikor megidézte az ég erejét, orra alatt ismeretlen, ősi szavakat mormolt. Sokan Sekatis és Pakritha régi követőjeként beszélnek róla, aki olyan szinten volt képes megérteni és egyé válni az ég természetes erejével, mint azóta senki más.
Egyszer felmászott egy magas hegyre, aminek tetejét három napig sötét felhő vette körbe. Amikor lejött a hegyről, egy hatalmas, büszke sas ült vállán, kit Irothának nevezett el, s aki az élete utolsó napjáig kísérte, hű társként bajban és békességben egyaránt. Irotha a legnagyobb viharban is gond nélkül szelte át az eget, ő volt Kalethur szeme, aki a magasból kémlelte a földeket.
Egyszer történt, hogy egy gonosz, öreg sárkány portyázni kezdett Azvara egyik partján, a földbe taposva sok-sok falvat, pusztulást hozva az ott élő népekre. Mikor Kalethur arra járt, kihívta a sárkányt egy viadalra; azt mondta, ha ő nyer, akkor a sárkánynak el kell bújnia a föld legmélyére, ám ha a sárkány nyer, Kalethur őt fogja szolgálni a világ végezetéig. Tetszett is a sárkánynak ez a beszéd és beleegyezett a párbajba. Napokig viaskodtak a part-menti magas sziklákon, sokat apró darabokra törve hatalmas erejükkel. Kalethur óriási tornádót idézett meg, mely magával repítette, át vízen és köveken, szemei kék fénnyel lángoltak, és akkora villámokat hívott le a haragos égből, hogy még egy hegyet is ketté tudtak volna csapni. Végül szörnyű sebekkel csúfítva feküdt a földön a gonosz sárkány ahogy a szél elcsendesült s az ég kitisztult, Kalethur pedig bezavarta őt a föld legmélyébe.
Azt is mesélik, hogy kétszer olyan hosszú élete volt, mint más sárkányszülötteknek, és még idős korában is szörnyű veszedelmekkel nézett szembe. Mikor már nagyon idős és gyenge volt, felment ugyanarra a hegyre, ahol régen Irothával találkozott, s ott leült a hegy legtetejére. Újra sötét felhő takarta el a hegycsúcsot, ám most hamar továbbállt, s Kalethur helyén egy villám által megégetett és félbehasított fa állt, egyik ágán pedig Irotha, aki onnantól nem volt hajlandó elmozdulni a fáról. Azvara területén több hegyről és villám-verte fáról is állítják, hogy azok a legendákban szereplő helyek; nem csoda, hiszen Kalethur történetei a mai napig népszerűek, s az emberek újra meg újra elmesélik őket, gyakran átszínezve, átköltve azokat.
Egyszer, réges-régen volt egy tanya a kopár Sibuwa-szavanna kellős közepén, ahol egy tiefling házaspár élt békességben. Szűkösen voltak, de terelgették kecskéiket és művelték kis kertjüket, nem is kívántak ők nagy gazdagságot, egyetlen vágyuk a gyermekáldás volt, ám ez nem adatott meg nekik a hosszú évek során. Egy napon az asszony elment a kútra, hogy vizet hozzon, amihez hosszú utat kellett megtennie, így mire odaért igencsak elfáradt. Le is ült a kút mellé, hogy kipihenje magát és ahogy felnézett a lassan lenyugodni készülő Nap felé, egy tiefling alakot látott közeledni. Az idegen előre köszönt, hogy jelezze barátságos szándékát, bemutatkozott az asszonynak, mondván hogy ő Bethida vándorló papja, majd helyet foglalt mellette a kút szélén. Kérdezte is az asszony, hogy mit csinál egy Bethida-pap a semmi közepén, szakadt ruhákban, egyes egyedül. "Zarándoklaton vagyok," felelte a vándor, "bármit is tartogat számomra Bethida, utam során minden bizonnyal rátalálok akaratára." Az asszony megtöltötte kancsóit, majd ezt mondta a zarándoknak: "No, ha segítesz nekem haza cipelni a vizet, cserébe megpihenhetsz otthonunkban." A pap megköszönte az asszony kedvességét és így is tett. Együtt elvitték a kancsókat a kis házikóba, út közben beszélgettek, hogy elüssék az időt, majd mikor megérkeztek együtt megvacsoráztak a váratlan vendéggel. Közben az idősödő pár elmesélte a papnak azt is, hogy ők nem vágynak semmilyen gazdagságra, csupán egy gyermeket szeretnének. "Ha Bethida nem figyelt volna még fel jóságotokra," mondta nekik a zarándok, "akkor majd én is kérlelem, hogy tekintsen le rátok." Másnap reggel, mielőtt a pap útnak indult volna, az asszonynak egy arany pénzt adott, hogy ha következőnek a kútnál jár, imádkozzon Bethidához, a pénzt pedig csókolja meg és hajítsa a kútba. Azzal elment a vándor, az asszony pedig úgy tett, ahogy az mondta; mikor legközelebb vízért ment, elmormolt egy imát, csókot nyomott az aranyra, majd a kútba dobta azt.
Nem telt bele egy hónap, az asszony bizony várandós lett, a házaspár pedig áldotta Bethida nevét, még egy kis szentélyt is eszkábáltak hálából a kunyhójuk mellé. Még ennél is nagyobb volt a boldogság, amikor megszületett kislányuk, egy egészséges kisbaba, fekete fürtökkel feje búbján, gyönyörű piros bőrrel és nevető, aranysárga szemekkel. Annyira szépséges volt, hogy el is nevezték Shidalnak. Ahogy a kislány egyre nagyobb lett, egyre szebbé is vált; buzgón segített szüleinek a kecskéket terelgetni és gyakran énekelt nekik ékes hangján. Mikor már egészen nagy volt, furulyát faragott magának és megtanult rajta zenélni, és ha más nem volt ott akkor a kecskéknek fújta dallamait, járta táncait. Egy napon, mikor Shidal a nyájat terelgette, füvesebb területek után kutatva, egy alak tűnt fel az egyik domb tetején. Az idegen tiefling kimerülten vonszolta magát át homokos, száraz földeken, s ahogy a horizontot kémlelte, meglátta a kecskenyájat, annak irányából pedig dallamos furulya zenét hallott. Összeszedte hát erejét és a nyáj után indult, s ahogy közelebb ért, megpillantotta a gyönyörű pásztorlányt, aki után csak úgy hullámoztak fekete tincsei, ahogy a napfényben táncolt. Az idegennek elakadt a szava is a látványtól, hiszen ilyen csodálatos teremtést még sosem volt szerencséje megfigyelni. Ahogy Shidal fordult egyet, meglátta az idegent, meg is ijedt tőle, hiszen eddig nem vette észre a nagy táncolásban. Az idegen egyik füléből egy arany fülbevalót vett ki, mely drágakövekkel volt díszítve, mélyen meghajolt a pásztorlány előtt és azon nyomban megkérte a kezét. Shidal csak nevetett rajta; látszott a férfin, hogy igen gazdag lehet, de az is látszott, hogy nagyon régóta járkálhat a sivatagban ruhái állapotából és ajkai szárazságából, és ezek ellenére az első dolga az volt, hogy megkérje egy vadidegen kezét. Shidal megfogta a férfi kezét, hogy egyenesedjen fel, "Először egy pohár vizet kérjél, meg tetőt a fejed felé, majd utána meglátjuk lesz-e még kedved házasodni," nevetett a lány. Haza is vitte az idegent a kis kunyhóba, ott inni és enni adtak neki és megkérdezték, mi szél hozta a semmi közepére. A férfi elmesélte, hogy egy karavánnal utazott haza, a fővárosba, de egy homokvihar tört rájuk, és mikor az továbbállt, ő sehol sem találta útitársait. Három napja vándorolt a sivatagos földeken át, mikor végre meglátta a gyönyörű leányt. "A nevem Eyaful herceg," mondta végül, "a sárkánykirály jó barátja." Ámult is a pásztor család ezen és gondolták, hogy mindenképpen vissza kell juttatni a herceget a fővárosba. Aludtak rá egyet, Eyaful még mindig el akarta venni a pásztorlányt, Shidal pedig csak mosolygott ezen, de megígérte neki, hogy elkíséri a legközelebbi városba, ahol kereshet magának egy másik karavánt.
El is indultak ketten, át szavannán és sivatagon, át erdőn, bokron és csörgedező patakon. Éjjelente egy-egy szikla árnyékában tüzet raktak, beszélgettek, Shidal furulyáját játszotta, énekelt és táncot járt a lángok fényében, Eyaful pedig Shuukathor királyról mesélt és hogy milyen csodás táncosok vannak a palotájában. Mire végre elérték a legközelebbi várost, Shidal igencsak megkedvelte a herceget, s úgy döntött, megnézi ezeket a fővárosi zenészeket és táncosokat. Eyaful majd kiugrott a bőréből úgy örült ennek, gyorsan keresett is egy karavánt, amihez csatlakozhattak és másnap el is indultak a fővárosba. A karaván kereskedői és utazói mind ámultak, mikor Shidal énekelni vagy táncolni kezdett, és mondták, hogy ilyen szépséget még életükben nem tapasztaltak. Az út végén pedig Shidalt egy olyan látvány fogadta, amilyet még a legcsodásabb álmaiban sem tudott volna elképzelni; Arkagifa városa óriási volt, tele szebbnél szebb, domborművekkel és faragásokkal díszített épületekkel, magas tornyokkal, bazárokkal, a legkülönfélébb üzletekkel, szökőkutakkal, terekkel, hol táncosok és artisták szórakoztatták a népet. Shidal egyre csak ámult, ahogy Eyaful átvezette őt a városon, át gyönyörű kerteken, egészen a palotanegyedig, hol a hercegek és a gazdagok laktak. Eyaful palotájában a Shidal a legfinomabb ételeket ebédelte, egzotikus gyümölcsöket és fűszereket kóstolhatott meg, melyek Yashtara legtávolabbi szegleteiből származtak. A herceg azon nyomban megparancsolta szolgáinak, hogy a legdrágább selyemből készült ruhát adják Shidalra, és hogy tiszteletére egy olyan vacsorát szervezzenek nagyon gyorsan, hová Arkagifa legnevesebb zenészeit és táncosait hívják meg előadni. Hát szaladtak is a szolgák hétfelé, hogy elkészüljön a lakoma, melyet hercegük kíván, meg is hívták a többi herceget és hercegnőt, hogy csodájára járjanak a hatalmas ünnepségnek.
Leszállt az este, megérkeztek a vendégek és az előadók, a szakácsok pedig mindent felhasználva olyan vacsorát csaptak össze, hogy még az istenek is megnyalnák mind a tíz ujjukat utána. Eyaful herceg felolvasta vendégeinek egyik költeményét, ezután a zenészek és a táncosok szórakoztatták a vacsorázókat, majd az este fénypontjaként megkérte Shidalt, hogy járjon el egy táncot a vendégek kedvéért. Shidal fel is pattant, a zenészek játszani kezdtek, a pásztorleány pedig olyan táncot lejtett, hogy gazdag, fővárosi vendégseregnek min elállt a szava. Mire véget ért a dal, mindenki kitörő örömmel ujjongott és tapsolt, és mindenki beszélni akart a rejtélyes táncosnővel, de Eyaful elcsendesítette a tömeget, mondván hogy nagy bejelenteni-valója van. Ahogy a vendégek lecsillapodtak, mielőtt még a herceg szóhoz juthatott volna, Dayafra hercegnő felállt asztalától és Shidalhoz sietett, majd térde esett előtte, homlokát a palota padlójához érintve, "Gyönyörű táncos, légy a feleségem!" esedezett neki. Eyaful herceg fel is háborodott, hiszen ő akarta itt mindenki előtt feleségül kérni Shidalt, még egy verset is írt hozzá. Ekkor a kettő versengeni kezdett, bizonygatván, hogy mi mindent hajlandóak odaadni a pásztorlány kegyeiért. Shidal egyszerre elcsendesített mindenkit és így szólt hozzájuk: "Eyafult már ismerem. Tudom, hogy okos, ért a szép szavakhoz, kissé elvarázsolt, de szerény, jó lelkű tiefling. Téged még viszont még nem ismerlek." Dayafra látta, hogy a lánynak igaza van és meg is ígérte, hogy a következő napon megmutatja, hogy ki is valójában. Másnap reggel egy kis hintó várta Shidalt és Eyafult, ám az nem egy másik palotához vitte őket, hanem a város egyik fő bástyájához. Ott katonák gyakorlatoztak és fiatal önkénteseket edzettek, hogy meg tudják védeni magukat és a várost, ha szükség lenne rá. Dayafra hercegnő is ott volt és a fiatalokat tanította, majd elmesélte Shidalnak, hogy a sok gazdagság és fenséges lakomák mögött mennyi baj akad a városban és hogy hogyan igyekszik orvosolni ezeket. Látta Shidal, hogy Dayafra egy keményen dolgozó tiefling, aki szívén hordja otthonának sorsát és nem rest tenni is érte. A nap végén meg is kérdezték, hogy kit választ kettőjük közül, ám Shidal így felelt: "Nem választok. Ha nincsen ellenetekre, akkor mindkettőjük felesége leszek, mert mindkettőtöket kedvellek és mert Dayafrának is kell egy kis gyermeki rácsodálkozás, ahogy Eyafulnak egy csepp rideg valóság."
A herceg és a hercegnő látta, hogy Shidal bölcsen szól és meg is egyeztek, hogy a hónap végén mind a hárman összeházasodnak. Így lett Shidalból hercegnő, méghozzá a nép hercegnője, mert nagyon sok időt töltött el a szegények és az egyszerű emberek között. Hercegnőként visszatért idős szüleihez, akiknek Arkagifában egy egész villát építtetett, hogy öregkorukban semmire ne legyen gondjuk. Shidal hercegnőnek ezután is mindenki a csodájára járt és gyakran kérték, hogy énekeljen valamit, vagy mutassa meg csodálatos táncait. Egy idő után Shuukathor királyt is elérte a pásztorhercegnő híre és kérte, hogy látogassa meg barlangjában. Sok időt töltött el ott Shidal és jó barátja lett a sárkánynak, aki gyakran elhívta magához, mert rendkívül érdekesnek találta és mindig élvezte beszélgetéseiket. Mikor édesanyja halálos ágyán feküdt, elmesélte Shidalnak, hogy Bethidának köszönhetik születését, s onnantól a hercegnő még inkább tisztelte a szerencse és a siker istenét, a nélkülözőknek pedig gyakran adakozott. Így vált a pásztorlányból a Tűzbirodalom legkedveltebb hercegnője, kit a mai napig sok-sok történetben emlegetnek, s kinek szerencséjére sok kisgyermek vágyakozik.
Réges-régen történt ez, még mikor sárkánykirályok uralták Yasthara szinte minden részét. Délen, az Aranybirodalomban, Peersa király földjén élt egy sárkányszülött katona, kinek neve Udessa volt. Már fiatal korában az Edeka Birodalom határán találta magát, hol a bajkeverők és a zsarnok Kespith ügynökei ellen harcolt, védelmezve az aranysárkány országát és a határ-menti falvakat. Ám egy napon történt egy ütközet, melyben Udessa súlyosan megsérült és a halálhoz igencsak közel járt; bajtársai kimentették a bajból és orvoshoz siettek vele, aki megtett mindent amit tudott, de azt mondta, hogy az ő szakértelme nem lesz elég. "Ha valaha még kardot akarsz emelni, akkor egy főpap gyógyító erejére lesz szükséged." Udessa számára ez nem volt kérdés, így egy társa segítségével elutazott a legközelebbi nagy templomba, méghozzá Thessado templomába, ott pedig megkért egy főpapot, hogy segítsen rajta. A főpapnak csak egyetlen feltétele volt. "Amíg itt élsz közöttünk," mondta, "addig úgy kell élned, mintha magad is papnövendék lennél." Udessa beleegyezett; a papokkal kelt, velük evett, velük imádkozott, dolgozott és velük együtt tért nyugovóra. És bár alig várta, hogy végre meggyógyuljon és újra csatlakozhasson bajtársaihoz, egyre inkább értékelte a templomi életet. Az imák és a tanítások, a főpap bölcsessége elmélkedésre, imádságra öztönözték és meghitt nyugalommal töltötték el szívét. Mikor végre teste teljesen felépült, Udessa nem akart visszamenni társaihoz, legalább is nem egyszerű katonaként; elhatározta, hogy mostantól Thessadoért akar harcolni.
Hosszú évek odaadó és elszánt munkájával Udessa Thessado egyik legkiválóbb lovagjává vált. Az Aranybirodalom minden területén megfordult, hogy igazságot tegyen és segítse azokat, akik magukon nem tudnak segíteni. Szavát tisztelték mindenütt, főleg Thessado templomaiban, ahol a főpapok egyre inkább megbíztak Udessa képességeiben és becsületességében. Egy napon a főpap, aki annak idején meggyógyította a lovagot bevezette őt a templomuk legszentebb termébe, hol Thessado áldott ereklyéit tartották. Ott Udessa sok csodálatos varázstárgyat látott, mindnek Thessado áldása biztosította egyedi képességeit, és mind arra szolgált, hogy a főpapok megismerhessék az igazság istenének akaratát. A főpap ekkor kinyitott egy aranyozott ládikót, amelyből elővett egy gyönyörűséges tárgyat, egy díszes ezüst ékszert, mely a közepébe foglalt gyémánttal egy szemet formázott. "Ez Thessado Szeme," mondta a főpap. "Ez az ereklye megmutatja hordozójának a halandók lelkét, annak bűnösségét vagy tisztaságát." Ezek után Udessa kezébe helyezte a csodás tárgyat, mondván, hogy Thessado lovagjaként hasznára fog válni. Udessa mélyen meghajolt a főpap előtt és elfogadta ajándékát, a varázstárgyat pedig a sisakjába foglaltatta. Soha ennél dicsőbb nem volt még Thessado lovagja, mint akkor Udessa; az ereklye segítségével belelátott a halandók szívébe és igazságosan tudott ítélkezni.
Ám ahogy telt az idő Udessa egyre jobban megdöbbent azon, hogy mennyi-mennyi bűnöst lát maga körül, melyek közül sokan vezetők voltak, akiken sok halandó sorsa múlik. Elkezdte hát keresni a bűnösöket, hangos szóval figyelmeztetni a népet jelenlétükről és egy idő után követelni, hogy mondjanak le posztjukról. Ezt látván sokan csatlakoztak Udessához, lelkes követőtábor gyűlt köré, akik hajlandóak voltak fegyvert is fogni, hogy megtisztítsák országukat ezektől a romlott vezetőktől. Ám sokan voltak azok is, kik ellenezték Udessa tisztogatásait, sőt egy idő után veszélyesnek nyilvánították őt és lovagjait. Thessado szeme pedig nem kivételezett, megmutatta Udessa lovagjainak szívét is és ha ott sötétséget vélt felfedezni vezetőjük, akkor azt megbüntette és száműzte csapatából. Ahogy egyre több helyen tettek igazságot, Udessa úgy egyre több katonájának lelkében látott hibákat, míg három lovagon kívül mindenkit elzavart maga mellől. Később az a három is úgy döntött, hogy nem szolgálja többé Udessát, hiszen már nem hittek céljainak tisztaságában, vagy módszerei miatt haragudtak meg.
Udessa hatalmas haragra gerjedt és felkereste Thessado főpapjait, hogy tanácsot kérjen és hogy elmesélje nekik, micsoda árulás áldozatává vált. Ám ahogy végignézett a főpapokon csak egyre dühösebb lett; szívükben Thessadohoz méltatlan dolgokat látott: kapzsiságot, félelmet, ítélkezést, irigységet, cselszövést. Nem is bírta ezt sokáig nézni, elkiáltotta magát és kijelentette, hogy a főpapok mind bűnösek és csak beszennyezik Thessado szent nevét. Felszólította őket, hogy vegyék le papi viseletüket és soha többé ne térjenek vissza a templomba. Volt is egy-kettő, aki félelmében vagy bölcsességében engedelmeskedett a haragos lovagnak, ám a legtöbben nem voltak hajlandóak elárulni istenüket és megszakítani papi szolgálatukat; az ő büntetésük halál volt. Ám amíg Udessa az ellenállókkal volt elfoglalva a papok egy csoportja, a lovag régi barátjával az élen elmenekült a templomból és egy régi kolostorba vitte Thessado többi ereklyéjét, majd elbarikádozták a bejáratokat, remélve, hogy meg tudják menteni a varázstárgyakat. Mikor Udessa ezt megtudta, a papok után akart sietni, ám a templom vörös folyosóin egy különös alakot pillantott meg. Megjelenés hasonlított egy elfére, ám majdnem olyan magas volt, mint Udessa, bőre barna, haja világos, szemei pedig aranysárgák. Az alak odalépett hozzá és megszólította, "Udessa, Thessado hajdani lovagja! Csak nem ellenségeidet keresed, a bűnösöket, kiktől meg kell tisztítanod a Birodalmat?" A lovag gyanakvó tekintettel mérte fel a furcsa szerzetet, majd bólintott. Az elf lassú, nyugodt léptekkel odasétált hozzá, Udessa fejére helyezte varázslatos sisakját, kezét vállára helyezte és oldalra fordította figyelmét, egy széttört tükör szilánkjai felé. Udessával ekkor a legbűnösebb lény nézett szembe, akit valaha látott.
Hogy ezután mi történt vele, azt minden legenda másképpen mesél. Egyik történetben Udessa kardjába dől, másikban elmenekül, és van amelyikben a nép kezére adja magát, hogy kedvükre való büntetést szabjanak ki számára. De sok verzió megemlíti a kis kolostor sorsát is, ahová bezárták magukat a menekülő papok; Udessa bár soha nem érte el kapuikat, állítólag egy földrengés nyelte el a kolostort, papokkal és ereklyékkel együtt.
Ha rá akarunk találni a Naptründérnek nevezett csodálatos figurára, akkor két helyen érdemes keresni nyomait: Günjefar népmeséiben és Anzirea emberlakta falvainál. Ezeknek a történeteknek mindenképpen az északi emberek, azaz olzanok a forrásai, hiszen fő legendájuk is az ő küzdelmeiken keresztül született meg. Mindenki által ismert tény, hogy három évszázaddal ezelőtt a régi Mestia Királyság területe az úgy nevezett Hosszú Éjszaka áldozatává vált, ami több, mint száz éven át ostromolta azt. Az olzanok azóta is híresek elszántságukról, rendíthetetlen akaraterejükről, kitartásukról és hazájukhoz való hűségükről. A legtöbb történet arról szól, hogy ezek az emberek milyen bátran küzdöttek nap mint nap szörnyetegek, élőholtak és árnyszülöttek ellen, és bár tudjuk azt is, hogy sokan a környező népekhez fordultak segítségért, csak hogy később megerősödve visszatérhessenek otthonukba, a Naptündér legendája egy kivételnek bizonyul.
Mikor a Hosszú Éjjel már javában tombolt Mestia földjén, olzan menekültek, egyszerű emberek vándoroltak faluról falura, erődről erődre, mint oly sokan mások. Sosem tudhatták, hogy az utolsó szavaikat intézik-e szeretteikhez, hogy elragad-e valakit közülük valamiféle veszedelem, vagy egy árnyszülött hadseregbe botlanak-e útjukon. Ám egy napon, mikor épp nagy küzdelmek elől menekítették gyermekeiket, a félhomályos nappalban egy különös fényforrás jelent meg előttük a távolban. Először azt hitték, hogy a horizonton megritkult a szürke felhőzet és a lenyugvó nap sugarait látják, de ahogy közelebb mentek, az erdő száradozó, nyögdécselő fái között egy aranyló, világító figurát pillantottak meg. Alakja hasonló volt egy szép asszonyéhoz, haja olyan volt, mint aranyló napsugár, jelenése pedig reménnyel töltötte el a menekülteket. Az emberek elnevezték Silanlusiának és mivel más tervük nem volt, követni kezdték a különleges látomást. A Naptündér mindig előttük járt, fényét mindig szűrték a fák ágai vagy a bokrok levelei, de sosem hagyta, hogy az emberek eltévedjenek, biztonságos utakon vezette őket és erdei gyümölcsökkel szegélyezett ösvényeken. Egy idő után a menekültek Aesceenrun területén találták magukat, ahol össze is találkoztak az erdei elfekkel, ám megmondták nekik, hogy nem állt szándékukban berontani országukba, hanem csak Silanlusia fényét követték. Az elfek megengedték, hogy az egyik vadászházuk mellett letáborozzanak, és ahogy eljött a hajnal, csodálatos látvány fogadta az olzanokat; annyi sok idő után végre újra egy igazi napkeltét láthattak, egy dob tetején pedig ott táncolt a Naptündér, mintha ő hívta volna elő a reggelt kecses mozdulataival. A menekültek tovább is álltak, megköszönték az elfek kedvességét, és követték csodálatos vezetőjüket az erdei ösvényeken át. Egy pár nap múlva zöld rétekre értek, gazdag termőföldekkel, frissen csobogó patakokkal és egész napos finom napsütéssel. Az olzanok egytől egyik földre borultak és áldották Silanlusia nevét, ahogy teszik a mai napig egyes falvakban. Az új föld, ahová a tündér elvezette őket Anzirea volt, az ott élő félszerzetek és gnómok pedig megengedték nekik, hogy letelepedjenek és házakat építsenek családjaiknak.
Az olzanok nem csak túlélőképességeiket és különös történetüket hozták magukkal Anzireába, hanem újdonsült szokásaikat is, amivel hálájukat fejezték ki Silanlusiának, aki egy új, reményteli életre vezette őket. Minden napforduló és napéjegyenlőség ünnepnap, minden napkelte és alkonyat az imádság és a hálaadás alkalma, valamint sok apró hagyományt alakítottak ki, amik a napfényt, a föld termékenységét ünneplik, sokszor nagy tüzek gyújtásával és fáklyák hordozásával. A legtöbben, akik ezeket a hagyományok éltetik tovább a mai napig, nem gondolnak ezekre úgy, mint vallási cselekedetek és nem állítják, hogy egy külön irányzatot képviselnének. Számukra ez egy hálaadás életükért, otthonukért, és elődeik tisztelete, amit a kilenc istenbe vetett hitükkel tökéletesen össze tudnak egyeztetni. Hagyományaik csupán egy extra ízt adnak mind spirituális és hétköznapi életükhöz, valamint Sekatis, a természet istenének imádásához.
Yashtara népei szinte kivétel nélkül mind a kilenc istenségben hisznek. Bár a törpök, orkok, elfek és pellasik más-más néven nevezik ezeket a természetfeletti hatalmakat, ez valójában egyetlen pantheon, amit a különböző kultúrák a saját módjukon értelmeznek. Míg a sárkányszülöttek törekednek rá, hogy egyenlő tisztelettel forduljanak mind a kilenchez, más népek és fajok a gondolkodásmódjuk, történelmük és környezetük hatására gyakran kiemelnek egyes isteneket vagy elhanyagolnak másokat. De néha-néha feltűnnek a színen más istenek is, akik nem illenek bele a hagyományos Yashtarai pantheonba.
Közülük az egyik leghíresebb és bár még mindig kevés követővel rendelkező, de a pantheonon kívüli kultuszok legnagyobbika, Athaciur tisztelete. Az ő kultusza ezer meg ezer évre nyúlik vissza, hiszen már az első elfek között is fel-felbukkantak Athaciur követői. Manapság is elf vagy gnóm hatásra jönnek létre kisebb-nagyobb csoportok - legtöbbször erdős vagy hegyes területeken - akik rituálékat, ünnepségeket rendeznek istenségük tiszteletére, sőt sokszor megidézésére. Képei könnyen felismerhetőek; általában egy szőrös, kecske lábú lényként ábrázolják, hosszú fülekkel, hosszú, hullámos hajjal, kinek fejét csavaros szarvak díszítik. Hajában virágok, zöld levelek nőnek, kezében minden alkalommal valamilyen hangszer látható, legtöbbször dob vagy furulya, testtartása pedig mindig olyan, mintha éppen vadul táncolna. Szokták ábrázolni nőként és férfiként is, sokszor viszont nem lehet megállapítani, hogy melyik nemhez tartozik, talán egyikhez sem, ami a Bethida, a kreativitás és siker istenének esetében is így van. Ezért többen is azon a véleményen voltak az évezredek során, hogy Athaciur valójában Bethidának - sőt akár Pakrithával, az öröm és kíváncsiság istenével és Sekatisszal, a természet istenével összemosva - egy eltorzult, kiszínezett verziója, ami az elfek agyából pattant ki egy részeges éjszakán. Ha a pantheon-hívő elfeket kérdezzük, azt felelhetik, hogy az Athaciur kultusz nem több, mint egy filozófia, egy szokás, ami újra és újra divatba jön egyesek között, hiszen tagadhatatlan, hogy bizonyos aspektusai kifejezetten vonzóak lehetnek. A kultusz követői sokszor egyetértenek ezzel, máskor határozottan elkülönítik istenüket a pantheon tagjaitól és ragaszkodnak hozzá, hogy teljes értékű vallási irányzatként kezeljék őket. Ám mi történik, hogyha magát Athaciur-t kérdezzük? Persze, én magam sosem találkoztam még Athaciurral, így kérdéseket sem tudok neki feltenni, viszont ha megvizsgáljuk a róla szóló mítoszokat és legendákat, talán közelebb kerülünk az igazsághoz.
Sok Athaciur-ról szóló történet Phaemhalen-ben, vagyis a Feyvilágban játszódik, hiszen egyértelműen az ottani erőkkel és gondolkodásmóddal azonosítják. Egyik legendája két faluról szól, melyek egy magas hegy tetején voltak találhatóak, és melynek lakosai szatírnak nevezett fey lények voltak, akik hasonló küllemmel rendelkeznek, mint Athaciur ábrázolásai. A két falu már évszázadok óta ellenséges viszonyban volt, ami odáig fajult, hogy már szólni sem voltak hajlandóak egymáshoz. Egy napon egy gyönyörű fa nőtt ki a földből, pontosan a két falu határán. A szatírok meglátták ezt a fát, annak nagy, érett, édes terméseit, és mind a két falu elhatározta, hogy maguknak akarják a gyümölcsöket. Hatalmas vita kerekedett ebből, a szatírok felemlegették minden régi sérelmet és újakat kreáltak. Napokon keresztül ment ez a perlekedés, ám senki nem engedte az ellenségeit a fa közelébe, nehogy azok leszakajtsanak róla egy termést. Athaciur pont a környéken vándorolt és meghallotta ezt a szörnyű veszekedést. Oda is ment, hogy megnézze magának, mi is történik a hegytetőn, és amint meglátták őt a szatírok, kérték, hogy maradjon és tegyen igazságot az ügyben. Athaciur tehát felmászott a fa ágai köze és ott kényelmesen hátradőlt, előkapta furulyáját és halk dallamokat játszott, miközben figyelmesen meghallgatta a szatírok panaszait. Az egyik falu azzal vádolta a másikat, hogy már régen is mindig eltulajdonították a termőföldjeiket, amik valójában az ő területükön voltak, s így jogosan az ő tulajdonuk volt. A másik falu viszont azt bizonygatta, hogy ellenségeik elvették a jószágaikat és saját nyájaikba terelték őket, majd letagadták aljas tettüket, mikor igazság elé akarták állítani őket. Erre az egyik falu állította, hogy csupán azért tették ezt, mert a szomszédaik lenyírták a jószágok bundáját és ellopták a tejet és sajtot, amit az ő állataik adtak. A másik falu azt felelte, hogy csak azért tették ezt, mert ezek a becstelenek elvették a tűzifájukat, amit nehéz munkával aprítottak fel. Ez így ment egy ideig, ezért Athatciur úgy döntött, hogy alszik egy kicsit, míg ezek egymást hibáztatják mindenért, majd mikor végre elkezdtek arról beszélni, hogy miért is akarják magukénak a fát, felébredt és újból figyelte szavaikat. Az egyik falu azt bizonygatta, hogy ők a legfinomabb ételeket tudják készíteni a gyümölcsökből, míg a másik azt, hogy náluk senki nem tudná jobban gondozni a csodálatos fát. Ezt hallván, Athatciur lehuppant a fa ágairól és leporolta magát. Az egyik szatír megkérdezte tőle: "Készen állsz rá, hogy eldöntsd kié legyen a fa?" "Igen," felelte Athaciur. Ezzel egy gyors, vidám dallamot kezdett játszani a furulyáján, a csodálatos fa pedig megmozdult, kiemelte gyökereit a földből és elsétált Athaciurral a sűrű erdőbe.
Bár ez a legenda tartalmaz olyan elemeket, amiket Bethidával és Sekatisszal is lehet azonosítani - például Athaciur cseles hozzáállása az ügyhöz, valamint az, hogy anélkül oldja meg a helyzetet, hogy oldalt választana - valójában ez ízig vérig egy fey történet. Sokan érvelnek amellett, hogy Phaemhalen az a sík, ahol Sekatis természetes hatalma egy helyre koncentrálódik, legalább annyian vannak azon a véleményen, hogy az istenség és a fey energiája teljesen különbözik egymástól. Az utóbbiak közül sokan állítják, hogy ha Athaciur egy valóban létező erő, akkor lehetséges, hogy egy nagy hatalmú ark-fey, bár ha ez lenne a helyzet, akkor az ember arra számítana, hogy az entitás kihasználná követőtábora által biztosított hatalmát. Ám, ha tovább vizsgáljuk mítoszait, még az is elképzelhetővé válik, hogy ez az ark-fey egyszerűen nem vágyik ilyesféle hatalomra.
Athaciurhoz már meglehetősen sok csodálatos történést és képességet társítanak. Legendák szólnak róla és a kultusz hagyományaiban kézzel fogható, hogy az örömön, mámoron és kreativitáson kívül más, ezeknél varázslatosabb ajándékokkal is ellátja néha követőit. Sok történetben Athaciur megjelenik tisztelőinek egy kismadár, vagy egy vidám vándor, sőt néha valós alakjában, hogy jó híreket hozzon nekik, amikről más úton nem értesülhetnének, és hogy együtt ünnepeljen velük. Más legendák arról szólnak, hogy Athaciur valakit az erdő mélyére hív magával, ahol napokig zenélnek, énekelnek és táncolnak, ahol a halandót édes gyümölcsökkel és finom borral látja vendégül, majd épségben visszaviszi családjához. Sok történetben Athaciur csókkal adja vissza halandók, állatok, növények vagy földek termékenységét, követői pedig ugyan ezzel a céllal szoktak egész éjszakán át tartó, táncos ünnepségeket rendezni. Ezen kívül jellemzőek azok a legendák, amikben a főhős egy mágikus hangszert kap Athatciurtól, melynek dallamaival fel tudja éleszteni a növényeket, táncra tudja ösztönözni még a legszörnyűbb ellenségeit is, vagy meg tudja idézni magát Athaciurt, hogy segítségére siessen. A legtöbb történetben Athaciur azt mondja követőinek, hogy tánccal és énekkel magukhoz hívhatják őt, bár a valóságban ez nem bizonyul ennyire egyszerűnek.
Legyen igaz vagy kitaláció, létezik egy legenda, amelyben Athaciur követői nagy hírnévre tettek szert, számuk pedig akkorára duzzadt, amekkorát azóta sem tapasztaltak. Ebben a történetben egy egész város Athaciur kultuszát követte, ahol minden évben a nyári napforduló alkalmával hatalmas ünnepséget rendeztek tiszteletére. A város vezetője viszont egyszer úgy határozott, hogy az idei ünnepség különleges lesz és megpróbálják megidézni Athaciurt. Nagy híre ment ennek és a lakosok olyan izgalomba jöttek ettől, mint még soha; mindenki felkészült rá, hogy az évezred táncát fogják járni. Mikor eljött az ünnepség napja, ahogy lebukott a Nap a horizonton, megkezdődött a hatalmas dínom-dánom. Mindenki evett, ivott, barát és haragos mind együtt táncolt és énekelt, ám amiről a lakosok nem tudtak, az az volt, hogy a város feje titokban egy oltárt építtetett villájában, nem is Athaciur tiszteletére, hanem inkább elfogására. Hallgatván az istenség legendáit, a város vezetője minden áron beszélni akart Athaciurral és kérlelni őt, hogy adjon neki is varázslatos ajándékaiból. Ahogy az ünneplés a tetőfokára ért, virág- és más erdei illatok töltötték meg a villát, majd dob heves ritmusát lehetett hallani az oltár felől. Fel is pattant a városfő és látta, hogy bizony ott áll előtte a ketrecben maga Athaciur, aki vad, ám tökéletes tempóban játszik bodhran-dobján. Ahogy a város vezetője megköszörülte torkát, hogy megszólítsa az istenséget, az megdermedt dobolása közben és hirtelen néma csend hullott a palotára. "Mi ez?" visszhangzott Athaciur erőteljes hangja a villa termeiben. "Mi ez a kő kastély, ez a hideg rács?" majd a városfőre tekintett állatias, éles szemeivel. "Azt hiszed, hogy bezárhatsz engem, aki szabadabb vagyok mindennél?" Mielőtt bármelyik halandó válaszolni tudott volna, Athaciur alakja zöld indákká változott, könnyed gyorsasággal átcsusszant a fémrácson, majd a ketrec előtt újból testet öltött. Dobverőjével a városfőre mutatott, majd újabb, vad ritmust kezdett játszani bodhranján. Ennek hatására a város vezetője akaratlanul ám, de gyors tempójú táncot kezdett járni, s ahogy egyre sebesebb lett a ritmus, ő úgy igyekezett tartani vele a lépést, míg végül egy fordulat közepén lábai valósággal földbe gyökereztek és a halandó egy fává változott. Athaciur viszont nem hagyta abba a dobolást; ahogy a városfő katonái mellett elhaladt, azok úgy ugrándozó kecskegidákká változtak, és ahogy az istenség végigtáncolt a városon, patáit sűrűn kopogtatva annak utcáin, az épületek helyén magas fák nőttek, ünneplő követői pedig nem lehettek volna boldogabbak a csodás eseményektől.
Lehetséges, hogy ez a történet azon a motívumon alapszik, amely többször is előfordul az ördögökről, démonokról, angyalokról, vagy ark-feyekről szóló mítoszokban, mikor is a halandók megkísérelnek megidézni egy ilyen természetfeletti, ám nem isteni hatalmat. Ezek a történetek általában rosszul végződnek, ám akadnak olyan verziók, ahol a főhős valamiféle hasznos egyességre jut az entitással. Ha Athaciur valóban egy ark-fej és ez a legenda egy valós tapasztalat emléke, akkor követőinek nagy szerencséje, hogy ő nem vágyik mindent elsöprő hatalomra, áldozatokra, vagy halandók feletti uralomra. Legyen Athaciur egy ark-fey, egy varászlatos, fey erő, egyes istenek újraértelmezése, egy filozófia, vagy egyszerűen egy újra meg újra visszatérő divat, az biztos, hogy sok évezredet túlélt tisztelete, követői pedig általában jó szándékú lények, akik szabadon és táncolva szeretnék élvezni az életet.
