Tegnap még csalódáskènt,
Úgy néztem önmagamra mint
Lehullott falevèl, a fán zöldelő társaira.
Voltak napok, mikor még nem hittem,
Azt gondoltam semmire nem vittem.
Gondokkal megtelt, nehéz fejem,
Olykor megkérdezte magától, hol van az
én helyem?
Kerestem.
Ritka az idő, ami gyógyít
Amikor eljön, felvilágosít.
Jót, s rosszat mèrlegelni kezded
Tényleges otthonod ott leled.
Ahol a béke és a harmónia honol,
Dübörög a vihar, mi elvenné amit lelkedbe hozol.
Nemrég még, föld alatt eltűnni szándèkoztam.
Elnyelt, megrágott a fájdalom, s kiköpött.
Majd, feleszmèltem, a friss levegő megjött.
Körbeölelt a gyógyulás,
Erőt gyűjtöttem.
Lábra álltam, kezeim fogták,
Legyengült vègtagjaimra, szeretettel kardigánt kötöttem.
Akkor tudtam, haza értem.
Felnèztem az égre, kérdeztem tőle:
Álmomban létezem, vagy mégsem?
Jött egy új dal, mire már máshogy,
Derüvel az arcomon, mosolyogva, bárhogy.
Táncoltam.
Lábaim tartották, repítettek az égig
Már a csillagot láttam, ami fénylik.
Azt hittem, nem lesz már fény a nappalban,
Ajtóim, ablakaim félve becsukogattam.
A remény hal meg utoljára,
sokan mondják.
Ez valóban így van-e,
még ma sem tudják.
Bennem nem halt meg a remény,
lelkem,mint a szikla lesz,
oly kemény.
Csupán csak a cèl változott,
Önmagam, nem vagyok kárhozott.
Bízni, és hinni nem tudok még,
A gyógyulásig, oly hosszú még a vég.
Türelemmel, s alázattal,
hódolok meg önmagamnak.
Megèrdemled azt, mit oly csúnyán vettek el tőled,
mint gyermek arcáról a mosolyt,
foly könnyed.
Később, amikor odaérsz az utad végére,
Látni fogod majd,
Megérte!
Én addig kitartok,
Míg teljes szívvel mondhatom,
Most vagyok boldog.
