Várj, ezt lefotózom!
Miután jártam egy faszival, aki mindent lefotózott, amit evett, ahol volt éppen, a repedést a falon, a macskát a küszöbön, a pacalt a hentesnél, a repülőt a kifutón – mondjuk engem pont nem, úgyhogy aztán mondtam is neki, hogy most már nem is engedem, pukkadj meg, ha szerinted egy kerékbilincs érdekesebb, mint én –, valójában egy állandó videóközvetítés volt az élete, szóval gondoltam, hogy megpróbálom én is. De nekem rohadt fárasztó. Valahogy máshogy jár az ő agyuk. Én ott vagyok, benne a pillanatban, élvezem, beszélgetek, érzem, lubickolok, és ha van is röpke gondolatom, hogy mit szólnának mások, hogy irigykednének, hogy nekem milyen kurva jó most, a gondolat elég. Pedig nem rossz ez a fotózgatás, olyan egyértelműen pozicionálja az embert, hogy kicsoda is ő. Mondjuk néha hazugság, mert egy színház szépséges előcsarnokának fotózása nem jelent színházlátogatást, mégis azt hisszük. A lényeg, hogy nagyon tudom irigyelni azokat, akik képesek egy pillanatra kiszakadni a megélésből, és készíteni egy publikálható képes dokumentációt fél kézzel, meg nem nyúlni az ételhez, hanem kicsit még tologatni, hogy jobban mutasson, meg estélyiben felmászni egy falra, hogy minden híresség jól látszódjon. Nekem nem megy, pedig tényleg próbáltam, de elfelejtem, meg nem jó érzés megszakítani a dolgokat a fotóval való szarakodással. Jah, ha más csinálja, csak sóhajtok belül, mintha nekem nem lenne hozzá kezem, hogy csináljam.
Legutóbb egy barátom meghívott egy koncertre. Életem első olyan meghívása volt, amikor egy fellépő zenész hívott meg, jegyet kaptam, fel volt írva a nevem, és ezért cserébe nem kellett semmitse melóznom. Sosem kapcsolom ki a telefonom, csak lehalkítom. Ezen az estén teljesen kikapcsoltam, úgyhogy amikor eszembe jutott, hogy kéne fotózni, meg felvenni a Rejtelmeket, amihez csodaszép szerelmes emlékem kötődik, akkor már nem lett volna szerencsés a bekapcsolással és két SIM-kóddal szarakodni, inkább hagytam. Azzal a gondolattal, hogy majd legközelebb. Erre fogta magát a Sebő, és jól meghalt, és így nincs legközelebb. Ami ugye afelé taszigálná az embert, hogy fotózzon ezerrel, mert nincs legközelebb! Csakhát, leszámítva a szosölmédiás villogást, én nem nézegetem a fotókat, amiket készítettem, pláne nem egy belépőről.
Nagyon melós celebkedni! Azt hisszük, hogy könnyen adják, de én látom, hogy nagyon melós, és tényleg irigylem azt a gondolkodásmódot, amiben van erre motiváció. Azt hiszitek, hogy gúnyolódom, pedig nem. Nincs instám se, és mindezek miatt az ember (én) kiszorul körökből, kevesebb kapcsolódási lehetősége van. Plusz esélyes, hogy alulpozicionálja magát a környezete szemében, ami a dokumentált érdeklődéshez szokott. Szóval fotózzatok, emberek, minden szart, mintha nem lenne holnap, mert olyan készségetek van, ami nem mindenkinek!
Egykori amatőr fotósként mindig visszavágyom abba a "szög és fénykereső" állapotba, ami tíz éve a tempósan sodró életemben a lelassulást jelentette.
Szerintem ér fotózni. Kicsit olyan hatása van egy fotón pepecselésnek, mint puskát írni a dolgozatra. Próbálsz minél kompaktabb kapaszkodókat alakítani későbbre. Akkor és ott látszólag csak körbejársz egy helyszínt, változtatsz a látószögön, arra vársz hogy kilépjen valaki vagy valami a keretből, de ezek -legalábhis számomra- mind hozzáadnak a megélt helyszínhez, élményhez.
Plasztikusabb az emlék, sokszor jobban megmaradnak így az illatok is. Amikor gondolatban visszajárok egy-egy kedves emlékhez, helyszínhez, az emléket építő díszletek elemei közül felcsendül egy dal, megérzem az illatokat. Néha a hőmérsékletet is, az orrba fagyott levegőt.
Nem vagyok hegymászó, ezért az a pár alkalom is erősen megmaradt amikor 3500 méteren, a síterep tetején oxigénhiányos állapotban álltunk. (Elsötétült látómezővel, a falnak támaszkodva és elég falfehéren, mert izgatottan felrohantunk a fogaskerekű lépcsőjén, ahol az amugy gyönyörű panorámából percekig semmit nem láttunk.)
Nem érzem, hogy mára ne férne bele az utazásaimba a filmes gépemmel a nyakamban kóvályogni, de valahogy mindig elfelejtem bepakolni a fotós táskát és a goprokat.
Bár van instám, a legjobb képeimet párom posztolja az ő oldalán, és ez nekem elég. Viszont nagy baráti összejöveteleknél, ha olyan sztori kerül elő, amit jól illusztrál egy kép, szivesen mutatom, büszkélkedek másoknak.
Két külön dologról beszéltek szerintem. Az egyikőtök a megosztás miatti kattintgatásról, a masikótok meg a fotográfiáról — belenézni a keresőbe, nézni, hogyan esnek a fények, hogyan lehetne szépen keretezni a fényképet, milyen szögbe kellene mozogni, ez két teljesen eltérő célt szolgáló tevékenység. Az egyik másoknak, a nagyvilágnak szól, a másik magamnak magamról, nekem.
Elkezdtem filmre fotózni megint, éshát színek, textúrák, meg a két kiló fotóscucc, ami nálam van.
Igazad van. Azt a részét nem fejtettem ki -csak hogy láss egy nagytotált- miszerint ez a magamnak és másnak meg egyáltalán fotózás -helyesebben fotózgatás- nálam mennyire hullámzó dolog, lehet ezt harmonikusan is csinálni.
Számomra nem kényszeres egyik állapot sem. Nem kell mindent lefotóznom, ahogy az offlline, atélős időszakok is történnek maguktól.
Sok esetben van valamiről vivid, markáns kép előttem olyan helyekről amit jól bejártam. Meg is mernék esküdni hogy fotóztam is, utólag viszont rájövök, hogy mégse. Ezeken a helyeken elidőztem, magamba szívtam, talán fotózni is akartam, aztán elillant.
Viszont ezek nem elszalajtott pillanatok. Az oxigénhianyos átmeneti vakságot, és aztán a szemünk elé táruló panorámát akkor sem tudnám átadni képen, ha megszakadnék. Írásban pedig talán átjön.
(Micsoda kert! Köszi a képet, és jó fotózást!:))
