ROAD TRIPPIN' | George Miller Mad Max-trilógiája | Mad Max | 1979 | Mad Max 2: The Road Warrior | 1981 | Mad Max Beyond Thunderdome | 1985
A nyolcvanas évek a hazai videózás aranykoraként vonul be a nagy magyar médiatörténelembe. Olyan, minden lejátszó-tulajdonos polcán fellelhető filmek, mint a Conwoy vagy a hangalámondásos Tiroli szex mellett a Mad Max is a golden age legszebb ékkövei közé tartozik, és ugyanúgy generációs élményt nyújthatott a hetvenes években született VHS-korosztálynak, mint a Nagy Feró szinkronizálta Ford Fairlane kalandjai. Mel Gibson hollywoodi beszállókártyája, illetve a hetvenes években felfutó ausztrál új hullám emblematikus mozija azonban nem állt meg egy opusznál: a George Miller és Byron Kennedy által megálmodott, közeli disztópiában élő és túlélő országúti (majd sivatagi) figura sztorija akkora siker lett az Egyesült Államokban, hogy a Warner pénzcsapjainak köszönhetően néhány év alatt trilógiává bővülhetett. A második rész még hű maradt a ’79-es bemutatkozáshoz, sőt, hiba nélkül vitte tovább az ábrázolt világ és lakói reményvesztettségét és komorságát, a harmadik etappal viszont Millerék a porig rombolták mindazt, amit addig felépítettek.
A magányosan vándorló főhőst, falkába verődött ellenfeleit, illetve az őket körülvevő, törvényvesztett világot bemutató Mad Max-mozik alapjáraton az akciófilmek zsáneréhez tartoznak, de a képlet mégsem ennyire egyszerű. Az első rész sok tekintetben a western műfajára hajaz mind dramaturgiájában, mind képi megoldásaiban. A két évvel későbbi folytatás már megáll a saját lábán, mint fantasztikus akciófilm, a zárófejezet viszont, ahelyett, hogy tovább vinné ezt a vonalat, elkanyarodik a mesebeli elemekkel dúsított kalandfilm felé. Ezt a meghasonulást tükrözik a filmek hangkulisszái is: a trilógia darabjai egy apokaliptikus opera tételeiként is működnének, ha az első két rész zenéjét jegyző Brian May kitartott volna a záróepizódig. May nyugtalanító, időnként hűvösen minimalista, máskor a totális káoszt megszólaltató, az elsőtől az utolsó percig jelen lévő ritmusai tökéletes aláfestést teremtenek a Mad Max-univerzum köré, aminek mintha direkt paródiája volna a harmadik rész gyermekmesékbe illő dallamvilága és vurstlizenéje.
A bevallottan a ’72-es olajválság, pontosabban az ebből adódó kétségbeesés ihlette legelső forgatókönyv nem csak az energiahordozót, de az azzal működtetett járműveket is a fókuszba állítja, olyannyira, hogy Max és a többiek eggyé válnak autóikkal vagy motorjaikkal. Először csak a gépszíj kapja el őket, aztán maguk is gépekké válnak, akik valamilyen érzelmi üzemanyagtól (bosszú, túlélő ösztön) vezérelve száguldoznak az aszfaltcsíkokon vagy a kopár sivatagban. Ez utóbbi tényező, vagyis a cselekmény helyszínének a meghatározása az, amiben Millerék még a harmadik részben is úgy ahogy helyesen járnak el, egyre nagyobb teret adva a sivatagnak, kritizálni viszont itt is van mit. A nyitány erdős-cserjés környezete után Az országút harcosában már a szikla és a por uralkodik, hogy aztán átadja a helyét a végtelen sivatagnak – épp ezért zavaró a zárófejezetben megjelenő tavas-sziklás liget, ami teljesen érthetetlen módon kerül oda közvetlenül a homoktenger mellé. A legnagyobb probléma azonban nem ezzel, hanem a karakterábrázolással van. Az első két forgatókönyv még majdhogynem hibátlanul társítja a pusztulásra ítélt világ mellé az erkölcseit és lelkiismeretét elveszítő magányos hős alakját (ugyan a második etapban már megjelenik a Han Solo-effektus, a szívtelen zsoldos megmentő hőssé válása), a harmadik történet viszont a remény bajnokává faragja a korábban csutkára kiégett Max-et, de ugyanígy, minden logikát vagy magyarázatot nélkülözve varázsol sajnálni való üldözöttet a korábban Csereváros felett zsarnokoskodó Mester figurájából.
Fentieket figyelembe véve teljesen érthető, hogy a hosszú vergődést követően 2015-re talán mégis összerakott, az Interceptor volánja mögé Tom Hardyt castingolt negyedik rész is out of the blue indítja el a történetet. Kérdés, hogy az eltelt harminc év, vagy a Babe nevű, városba tévedt kismalac történeteinek vászonra vitele mennyiben festette rózsaszínné George Miller szemüvegét, és képes lesz-e visszasüllyedni a totális kilátástalanság és embertelenség disztópiájába, ahonnan Max Rockatansky alakja az erejét meríti.
theartofmadeline
titsay
gracieabrams
sugurugetos
izzy806
discoholicmusic
tangentwithtanner
amandla
areudirty
