"Art is not what I create.What I create is chaos."

"Life is not about finding yourself, it is about creating yourself." ●●● A végén úgyis mind meghalunk. A cél nem az, hogy örökké éljünk, hanem, hogy alkossunk valamit, ami majd fog. ●●● Two legs move my body, four legs move my soul♡ 

[egyfurcsalany]

Eltévedt időutazó

"Holnap találkozunk", búcsúztál.

Végül a Holnap soha nem jött el, mire ideért mindig Ma lett belőle.

S te elvesztél valahol a jövőben.

[egyfurcsalany]

🖤

[egyfurcsalany]

Megnyitom az ablakot.

Lelkesen villog a kurzor, epedve várja, hogy újra feléd küldjem gondolataimat. Sóvárgó dermedtség hatja át az egész chat felületet. Félbehagyott mondatok, megszakadt gondolatok üvöltenek fel, amikor csak belépek.

Óvatosan, szerényen szemlélődök. Vigyázok, véletlenül se adjam jelét, hogy itt jártam. Bármilyen óvatlan mozdulat által elküldött üzenet végtelenül kínos lenne. Mégis megtartom ezt a furcsa szokást.

Megnyitom az ablakot.

Lelkesen villog a kurzor. Üres a szöveg mező. Vágyódva várom, hogy a kis kamera lágyan hullámozva, lüktetve jelezze, hogy te is itt vagy. Hogy te is meredten bámulod befejezetlen végünket.

De te nem nézel vissza, nem vizslatod mivé lettünk.

Te nem gondolsz rám.

[egyfurcsalany]

Engem nem lehet szeretni

Így hát ne aggódj, mert én ezt már tudom, de Te még nem. Nem baj. Megvárom veled, míg csitul a láz, míg múlik a rajongás. Engedem, hogy megutálj, fogom addig kezed, míg én leszek a rossz fiú. A réme a történetnek. Szívesen válok azzá, hiszen azt a sötét szerepet már jól ismerem. Tökéletesen simul rám, akár egy második bőr, amit hiába vedlek le újra és újra, mindig visszanő.

Hagyom, hogy te hagyj magamra, megszoktam már úgyis, különben is a saját törött darabjaimat sokkal könnyebb cipelnem.

Inkább, mint hogy más sűrű, iszapos, bánata száradjon lelkemen. Főleg a Tied.

[egyfurcsalany]

Reflektorfénybe szorult vad vagyok:

Fék nélkül gázoltok rajtam keresztül.

FÁJ.

[egyfurcsalany]

Azt hittem a kedvenc évszakom képviseletében érkeztél, hogy az ősz küldött nekem. Szerettem volna, ha olyan különlegessé válsz számomra, mint az év ezen időszaka. Az elején így is volt: a színpompa, a langyos szavak, nézések, érintések, amikbe kellemesen beburkolózhattam. A megosztott gondolatok és a metszeteink, amik pont egybeestek.

Csalókán otthonos volt. Elrejtőzhettem kicsit a világ elől.

Csak közben döbbentem rá, az első valódi hideg fuvallat érkeztével, hogy nem az ősz küldöttje vagy. Nem, egyáltalán nem. A nyár utolsó csókja voltál. A vénasszonyok nyarának meleg hullámait lovagoltuk meg együtt. Az utolsó nyári színek voltak azok, amiket együtt láttunk. Aztán olyan gyorsan és hirtelen ki is fakultunk, elerőtlenedtünk, ahogyan a napsugarak pihennek le télre.

Nem bánom. Őszintén. Nem kell, hogy sajnálj, sőt feldühít. Csak hagyd meg ezt az érzést magunknak emlékbe, ezt a könnyed csalfaságot, amivel a természet is kecsegteti még ilyenkor az embert, mielőtt véglelg nyugovóra tér.

Ha pedig véletlenül majd eszedbe jutok, ha valami olyan dyly, vagy a Corvinnál engeded el sorra a hármas pótlókat, hogy időt nyerj, esetleg ha felvillanok véletlenül, amint épp a Nyugati felé rohanok lélekszakadva, hogy elérjem az utolsó vonatomat, csak mosolyogj. Mosolyogni fogok én is, mert szép volt ez a nyárutó.

De most már megjött az ősz.

2019.11.10.

[egyfurcsalany]

[egyfurcsalany]

2019.10.07.

Csupán két bolond voltunk, akik az októberi fűben fekve bele mosolyogtak egymás csókjába, miközben a télre elhalványuló, gyenge napsugarak végigsimították arcunkat.

[egyfurcsalany]

Kétségbeesett, elkeseredett, összeomlott lányok arcán csorog a lesírt szemfesték. Először, mintha zebrára emlékeztetnének, aztán bevillan vonalkódokat rajzol a bőrükön lefolyó fekete pigment massza. Mert az ember fiatalon könnyen elszámolja magát, s hagyja, hogy mások véleménye, szavai, betűi, nézése, mutogatása, röfögő röhögése és ocsmány, gunyoros vigyora határozza meg: szerepét, létét, értékét. Egykor én is ilyen lány voltam. Kétségbeesett. Elkeseredett. Talán még most is az vagyok. Már nem is tudom. Csak arra emlékszem, ó mintha egy egész élettel ezelőtt lett volna, egy végtelenül szomorú emberöltőnyivel ezelőtt, hogy dühösen, durván, fájón vakarom arcomról az általatok belém táplált félelem, meghunyászkodás és színtiszta szomorúság szülte címkéket. A fekete vonalak halmazát, amik az áru árát kódolják. Ezek vagyunk egymásnak csupán: ígéreteken vett és hazugságokkal szétkent portéka, amit kedvünkre cserélgetünk, de másodkézből már senki sem kell. Ég az arcom, de többé nem a szégyentől, csak olyan erősen mostam a festéket, majd lenyúztam egész bőrömet. Majdnem elértétek, hogy a rám aggatott mocskotokkal együtt saját tulajdon személyemet is kimossam ebből a testből. Egyetlen halvány szövetréteg maradt csupán. Évek óta kapaszkodom görcsösen ebbe a sejt kupacba. Ebbe a vékony bevonatba, ami engem őriz. Aki én vagyok. És akinek többé nincs ára. Megfoghatatlan, eladhatatlan, megvehetetlen. Értéktelenné váltam számotokra, így elveszett a szándékotok, hogy saját groteszk sémátokkal formázzatok olyanná, milyenné kívántok. Csak én maradtam, egyszerűen. Én. Nem vehettek meg. Nem birtokolhattok. Sosem győzhettek, mert még mindig itt vagyok a finom kis burok alatt. L.É.L.E.G.Z.E.M. De már nem értetek.

[egyfurcsalany]

A zuhanytól felfrissülve, érintkezésünktől mégis jólesően elnehezült testtel lépek ki a nedves fürdőből. Minden lépésemet édes, gyönyör itatta hangja kíséri. Visszaverődik a csempéről, felszáll a puha szőnyegről, még a tulajdon bőrőmbe is beleivódott. Beleremeg minden csontom, még most is, pedig a valóságban már egészen más formában van jelen minden egyes nyögése, vagy ahogy kifullva a nevemet leheli, miközben szememben elveszik a csúcson. Talán hangjának energiája hővé alakult, abban a meleg masszában úszik, attól zsibbad olyan fájón a mellkasom.

Nem fordul hátra ahogy a szobába érek, pedig egészen biztos vagyok benne, hogy érzékeli, hogy egy légtérbe kerülök vele. Az ablakpákányon pihen, lábait ölelve mered a világra, amely most mintha ő előtte heverne. Érzéki homály hatja át a teret, csak az éjszaka eltévedt halovány fényei kószálnak be olykor a sokadik emeleti lakásba. A hangok is csak ritkásak, a gépház ventillátora, a lejárt lejátszási lista szinte észrevehetetlen sistergése. Közösülés utáni nyugalom telepszik mindenre, mintha nem csak a két emberi test elégült volna ki, mintha most mindennek el kéne tűnnie kicsit, minden magába veszik. Ő is.

Nem mozdul, nem pisszen, nem adja jelét, hogy még mindig lenne számomra hely az ő magán univerzumában, vagy a testében, ahova pedig néhány perccel ezelőtt még késségesen engedett be. Hirtelen váltott, szinte észre sem vettem, csupán a tekintetén átsuhanó árny adta jelét, hogy magamra hagyott. Hogy milyen visszavonhatatlanul eltávolodott érzéketlen szavaim hatására, melyek csúnyán lelkére éghettek, megbélyegezték, akár egy egyszerű tenyészállatot.

Óvatosan közelítem meg, mintha bármelyik percben szilánkokra hasadhatna és elveszhetne az éjszakai hűvös szélben, pedig már tudom, hogy teste szilárd és kőkemény. Nem, a testét nem bánthatom, vagy legalább is nem bánná. Mert az csak egy burok, egy illúzió, ami mögött valami sokkal értékesebb bújik meg. Fogalmam sincs honnan tudom, hiszen sosem engedett még hozzáférni. Talán csak ebből feltételezem, a védelme hevességéből.

Alig egy lépésre torpanok meg. Innen már látom, ahogy teste puha légzésének ütemére rezdül, arcélének tükörképe villan az ablaküvegen. Tekintetét nem látom, máshova szegezi, selymes haja rejtekéből nem szökhet ki éles fénye. Nem evilági teremtmény érzetét kelti. Mintha bezárták volna ebbe a testbe és most lehetőséget kapott volna, hogy pár percre elszabaduljon börtönéből.

Nem megyek közelebb, azt képzelem erős szárnyak védelmezik, ráborulnak kecses hátára, elrejtik emberi jelenlétem elől. Ahogy kezem kissé reszketve emelkedik a levegőben, szinte érezni vélem a puha, fehér tollak selymességét.

Gyengéden fordítom meg. Gyönyörű, egész lénye sugárzó. Apró kezei körém fonódnak, apró ujjai testemen játszanak. Csókot lopok tőle, ajkai puhák és mézédesen ragacsosak. Elveszek érintésükben.

Végre felfedi előttem arcát.

Tekintete megtört, érzem, hogy érzi. Egyik pillanatról a másikra hűlök ki, mintha kiszippantotta volna belőlem az összes meleget. Ledermedek, némán tátogva bámulom. Mocskosnak érzem magam, mintha elloptam volna belőle egy darabot. Talán így is van.

Mit tettem?

Még mindig a karomban pihen, üresen bámul. Látom, ahogy a fehér szárnyak elszürkülnek, elfeketednek, majd hamuvá, porrá lesznek és elperegnek az éjszaka sötétében. Arca már nem üres, veszett kín rándítja szenvedő grimaszba. Hiába kapok utána, nem tudom többé érinteni, áttetszővé lesz, megfoghatatlan és számomra, de talán a többie ember számára is elérhetetlen.

Tehetetlenül figyelem ahogy zuhan, végtagjai az égbe meredve, teste pedig a sűrű, hideg levegőbe süppedve tart a becsapódás felé.

Szelíd mosoly tűnik fel a fájdalom helyén. Megnyugvás. Belenyugvás, hogy bár nem nyerhetett, mégsem kell tovább küzdenie, mert minden eldőlt. Készségesen adja át magát elkerülhetetlen sorsának.

Könnyezve, némán, immár tehetetlenül nézem, ahogy az angyal, aki sohasem volt senkié, hogyan zuhan.

Belebukott a gyarló halandók viszonzatlan szeretetébe.

Elkárhoztatott. Örökre köztünk él, de soha nem velünk. Elpazaroltuk túlvilági fényét. Rabul ejtettük gonosz világunkban, ami soha meg nem értheti őt. Ez a büntetése.

A bukott angyal sosem térhet haza. Sosem lelhet megnyugvásra. Senki nem lesz képes szeretni. Egyedül járja kincsére éhes, veszett világunkat a pompás, mágikus szárnyai nélkül.

[egyfurcsalany]

Morzsák

Galád módon csókot loptam tőled a minap. Még csak nem is kellett lopnom, megint csak túlzok.

Készségesen adtad, díszpárnán nyújtottad át, mintha csak bármi ünnepélyes vagy méltóságteljes lenne a hajnal ötös nyugati aluljáróban.

Ó, dehogy. A méltóságomat azóta a nap óta nem érem utol, hogy téged megismertelek.

Újra morzsákat vetettél elém, én pedig mohón kaptam fel mindet. Közben végtelen meggyőződéssel hajtogattam undok tudatalattimnak, függőségem vak mámorában százszor is megígértem, hogy holnap nem fogok többet akarni. (Mindig hatalmas hazugság.)

Olyan voltam, mint az undorító, szürke pesti galambok. Mármint azokra a girhes, olajos dögökre gondolok, akiket még a gyerekeknek sincs kedvük szétkergetni, annyira szánalmasak.

Fejvesztve kapkodtam fel minden darabot, vakon, józan ész nélkül, csupán a túlélésre játszva.

Keserű, mérgezett boldogság morzsák. Kifakítanak, elszürkítenek, lesoványítják életkedvemet.

Az én bőröm is olajos és ragacsos.

Halovány a lelkem, a szívem.

Sóvárgó a tekintetem.

Ne etessétek a pesti galambokat. Ne ítéljétek őket kínkeserves tengődésre, hagyjátok őket gyorsan elpusztulni.

[egyfurcsalany]

2019 egy lesz a legjobbak közül!

A mai nap egy volt a legjobbak közül!

Kitűnő érzés mikor vannak céljaid. Igazi céljaid, amik hajtanak előre, izgatottá tesznek, felspannolnak, talán még egy kicsit meg is rémisztenek.

Ennél is jobb, mikor lépésről-lepésre megéled őket és látod, ahogy apránként válnak múló gondolat foszlányokból kézzelfogható valósággá. Az életeddé.

A mai nap lenyűgözött. Ennyi. Néha léteznek tökéletes napok és néha az élet igenis egy habos torta.

Csak ki kell venni a hűtőből és magunknak kell rányomni a tetejére.

[egyfurcsalany]

Utálom, hogy mind arra taníto(tta)tok, hogy ennek ennyire bonyolultnak kell lennie. Egy harcnak. Egy hatalmas küzdelemnek a másikkal, cseles taktikázásnak. Kimért játszmának. Ahogy a zárban lévő kulcsot markoló kezetekre gondoltam, mindig meleg remény futott el, egy apró reménysugár, hogy majd most kinyitjátok a magam köré épített falba gondosan elrejtett, aprócska kis ajtót. A menekülő utat, hogy megszöktettek saját magam börtönéből. Ám minden egyes alkalommal rá kellett jönnöm, hogy csak egy újabb zár kattant sötét csapdám felett, még mélyebbre zárva lelkemet.

[egyfurcsalany]

Kiakadós poszt jön: 3..2..1..

Szóval a történet tömören annyi lenne:  Mikor napokig nem bírok megmaradni nyugton a bőrömben, be vagyok sózva, mert a szervezetem kb. két másodperc alatt ráfüggött az együtt töltött idő alatt felszabaduló kémiai csodákra (igen a lányok is szeretnek szexelni, jó napot kívánok!). Tehát ott vagyok, ácsingózok a következő adagért, ácsingózok a francokat! Elterveztem, hogy odamegyek és megkapom, amit akarok, a kabátom után dobtam volna már le a pólómat is, meg a többi felesleges cuccot. Aztán ilyen hülyeségek rángatnak ki a kis fülledt ködömből, mint hogy beszélgessünk... Lolka. (Bolka.)  Na jó, hát ha muszáj. Aztán ha még ez nem lett volna elég, beszélgessünk a blogomról, meg az érzéseimről. A belső kis világainkról. Mindez nem a világ vége, én ezt tudom. Sőt ha hasonlóan értelmes (-nek hitt) emberrel találkozom nagyon szívesen. De tényleg. Egy jó kis lelkizésre nem lehet nemet mondani.  Bár nem ez volt az alap felállás, de ha erre indul a dolog, hát legyen. Na már most alapból sem vagyok igazán jó a mások felé megnyílásban, köszönhetően néhány korábbi esetnek, na de hogy ezek után?  :D:D:D:D:D:D:D:D:D (ennyi reakciót vagyok képes kiszülni erre az egész sztorira)  Hogy értsétek a pokolig leszakadt pofámat: a végén azért lettem elküldve, mert a másik fél szerint nagyon kezdtem belefolyni érzelmileg (?!) a dologba és mert nekem így csak rosszabb lesz a végén. (???!?!??!!!??!)  #whattheactualfuck?!

Kaptam még útravalóul egy szép adagot a további csodás kamu dumákból is, mint például: miért teszem ezt magammal? Hol az önbecsülésem? Van egyáltalán? Ha van, miért csak ennyi? Miért jó ez nekem? Meg hogy biztos százan örülnének az én üzeneteimnek, míg a szóban forgó illető nem sok effortot rakna a csevegéseinkbe.  Igen, száz nyomorék, akiket offoltam, mert egyetlen sejtem nem mozdul a közelükben. Megint lolka. Fogalmam sincs miért nem hiszi el senki, hogy képes vagyok meghozni a magam döntéseit és ha elbaszom, hát elbaszom. (Biztosan az ártatlan, naivnak tűnő külsőm teszi :D vagy idk)  A mókás része az, hogy ez az ÉN saját életem, majd megiszom én a levét... Illetve az önbecsülésem köszöni szépen nagyon jól van, monstanság már egyre erősebb (persze nem nektek köszönhetően), de szépen alakul.  Kezdek én ebbe az egészbe belefáradni..(tudom, szart se érdekel, de ez az én blogom, máshol ezt úgysem tudom kiadni.)

Kedves férfi nem! Nektek semmi nem jó? Nem jó így, nem jó úgy. Vagy egyszerűen csak ezt élvezitek? Bedobjátok a kis horgotokat a tóba, aztán ha tetszik, aki ráakadt eljátszotok vele, nézitek a szar groteszk vigyorotokkal, ahogy vergődik, aztán ha olyan kedvetek van visszadobjátok, hadd játszadozzon vele legközelebb más, ha meg olyan akkor részesítítek a szent feloldozásotokban?! Ha nem küzd eléggé, könnyen megadja magát, nem is volt igazi fogás, ha eléggé földhöz csapkodja magát, akkor lehet ő a kövi ünnepi vacsi? Elmentek ti a büdös francba, de őszintén.

Nah, most hogy ez kijött, jöhet a vallomások, meg elemezgetések része. Laikusok azt hihetnék, hogy mivel így kiakadtam és vettem a fáradtságot, hogy ezt leírjam, már azt bizonyítja, hogy túlontúl érdekel a dolog. A válasz: ez nem igaz. Robot azért én sem vagyok, minden fajta kapcsolatom érdekel valamilyen szinten. Olyan sosem volt és nem is lesz, hogy én ne beszéljek azzal, vagy arról, akinek engedem, hogy megérintsen. Akár fizikailag, akár máshogy. Sosem leszek az a személy, aki csak úgy van egy dologban, csak odalibeg, aztán el. Aki nem elemezi ki, nem szedi darabokra Ez általában fájdalmas tulajdonság, mint látható. Mégis örülök neki, végtelenül, mert ebből tudom, hogy még nincs minden veszve, még nem fásultam be teljesen, nincs kiégve bennem minden. Meg hát aki kicsit is ismer, tudja, hogy imádok picsogni itt a tumblr-en, meg kb ez egy napló, szóval kell ilyen is. Az hogy én viszont belerakom az effortot még az ilyen dolgokba is nem azt jelenti, hogy érzelmeim vannak, hanem hogy én így csinálom. Így tudom a legtöbb pozitívumot kihozni belőle, hogy megpróbálom az adott kereteken belül kimaxolni, lehet néha túl sok a cukiság az ilyen felállásokhoz, de én csak így tudom csinálni. A legtöbb “barátság extrákkal” vagy szimpla “extrák” dolognak azért vetettem véget, mert egy idő után valóban kiszipolyoz és elvesz az ember vidám lényéből egy darabot, az érzéketlenség oltárán kell áldozni egy idő után, na az viszont az, amire nem vagyok hajlandó. A cukiskodás, a minimális törődés és odafigyelés az, ami ezt elodázza, ami kicsit kitolja ennek a kiüresedettség érzésnek a megjelenését.(Elég bonyolultnak hat így leírva. God...)

Ezt egyszer már megfogalmaztam élőben, de le is írom, mert tudom, hogy lesznek olyan napok, mikor szükségem lesz rá, hogy elolvassam: Sokan nem értik az én működésemet (kliséééés szaaar). Komolyan. “Elképesztő, hogy lány létemre kb. csak az >>extrákon<< alapuló kapcsolataim vannk” Nos aki így látja az több dolgot nem ért, vagy nem akar érteni. Az egyik, hogy ezt nem úgy kell elképzelni, hogy rámutatok valakire, hogy “te most velemjössz és szexelünk, mint a nyulak”. Neeeeem. Mindig van valami...egy mondat, egy nézés, egy illat, egy sajátos ígérete a dolognak. A másik ember külön kis világa, aminek még ha ilyen módón is, de a részévé lehet válni, fel lehet fedezni valamit belőle. (Látjátok utálom, hogy még én is az azt írom “még ha ilyen módon is”, mintha csak ebben bármi rossz lenne. Pedig nem.) Tanulni valamit az adott személytől mindig csodálatos, bármi legyen is a szerepe, a mondandója az én életemben. Tehát mindig meg vannak válogatva ezek a személyek.  Kettő (és ez a fontos rész): ez a részem, ez a mindenbe-belevetem-magam-gyerünk-csináljuk részem sosem fogja bántani a másikat. A szelídebbet, az igazibbat. A kedvencemet. Akik megérintik a testem, akikkel leülök beszélgetni, egyből azt hiszik ismernek. Elolvassak ezt a szar telefirkált tumblr-t, meghallgatják a véleményem egyetleg dologról és azt hiszik ismernek. Hogy feltártak, megnyitottak, elérték azt, amit. akit a legmélyebben őrzök.  Közötök sincs hozzá :)  Sosem fogjátok tudni bántani, mert el sem éritek. Nincs rá hatásotok. Bántjátok ezt a pácélt, ami igen, sokszor megsérül és fáj a maga módján. Összeroppan néha a maga módján. Azonban van az a kicsi lány, belül tombol, ki akar jönni, ó istenem, el sem hiszitek mennyire szeretne egy kicsit szabad lenni, de egyikőtök sem lenne képes kezelni. Hiszen itt a kinti töredékével sem bírtok... Valahol az én világomban még léteznek a csodák. Örökké fognak. Nincs hatalmatok, amivel az én csodámat bánthatnátok. Meg sem érdemlitek, hogy ismerjétek azt az oldalamat. Erről ennyit.

Egy kérés (ha lehet ilyet): Kedves hímnemű egyedek! Jó lenne ha előbb eldöntenétek mit szeretnétek, letisztáznátok magatokban a saját dolgaitokat, érzéseiteket és csak utána rángatnátok bele másokat. Nem megpróbálni más kárán gyógyulni és aztán ráfogni mindent és kivetíteni rá minden szart, ami igazából a ti fejetekben van. Köszi.

Végül pedig egy üzenet a jövőbe: Kedves Te! Te, aki még nem tudom ki is vagy pontosan, te, aki egy nap azzal az elhatározással fogsz ébredni, hogy ezt az óriási káoszt szeretnéd az életed részeként. Csak annyit szeretnék mondani, hogy minden rendben van. Nem kell aggódnod, mert bár nem tudom az én lelkem merre kószált eddig és mit művelt, hogy ilyen defektes, ha a többi emberrel való érintkezésről van szó, miért ilyen bicebóca, de mire mindketten odaérünk, ahova kell, ígérem rendbe rakom. Tetszeni fog. Ó, le leszel nyűgözve! Hidd el, tele van szeretettel, boldogsággal, vidámsággal, egy csepp keserűség nélkül. Meg vagy még ezer és egy fajta érzelemmel. Itt tartogatom nagyon régóta már és még nagyon sokáig fogom is, ha az kell. Néha kicsit túl komolyan veszem a dolgokat és 100%, hogy mindent túlbonyolítok, de ezt kimondottan kedvelni fogod bennem, mert itt aztán nincs olyan, hogy unalmas nap. Imádni fogod minden foltját, csak úgy, mint én a tieidet. Itt vannak még a levelek, amiket mind neked írtam, amik olvasása közben minden mondatnál mosoly fog ülni az arcodon. És a boríték. Itt vár a boríték és a kép benne, amit valóra kell váltanunk. Már alig várom. A repedések alatt pedig ott lesz az az érintetlen rész, na az az amiről most nem írok. Meg fogod látni. Tiéd lesz maradéktalanul, úgy ahogy még senkié sem.

[egyfurcsalany]

A kis herceg tehát megszelídítette a rókát. És amikor közeledett a búcsú órája a róka azt mondta: - Ó! Megsiratlak majd, - Csak magadat okolhatod - mondta a kis herceg. - Én nem akartam neked semmi rosszat, te kérted, hogy szelídítselek meg... - Valóban - felelte a róka. - Mégis sírni fogsz! - mondta a kis herceg. - Persze - mondta a róka. - Akkor hát semmit sem nyertél ezzel! - De igen, nyertem - felelte a róka. - A búza színe miatt.

Antoine de Saint-Exupéry (A kis herceg)

[egyfurcsalany]

Kettétört csillagszórok egy köztéri kukában

“- Do you like stars? - Yeah... - I’m kinda obsessed with astronomy. - But why? - Well, because...We look at them from down here, and they look so beautiful and shiny, but actually just made out of hydrogen which means they are just massive balls of gas floating trough pace and I think it’s trippy. Just change of perspective, you know. - I wonder if a star knows that it shines...”

Távolról talán én is csak egy apró, megcsillanó pontnak láttalak. Nem többnek, mint atomok vonzó kombinációban összerakott halmazának. De vajon tudod-e, hogy a gondolataid (is) csillagok erejével ragyognak? És én még csak töredéküket sem ismerem...

[egyfurcsalany]

You've built your own walls. Now you cry, you're trapped...